A premierről szóló opuszomban (és a Don Giovanni-bejegyzésemben) egy hete már elemezgettem, hogy nálam miként működik az újranézés olyan előadások esetén, amelyeknek kisebb vagy nagyobb mértékben taszít (vagy mondható finomabban: ellenérzéseket kelt) a rendezése. Ezt ismét nem taglalnám, a Rajna négy megnézése is igazolta, hogy megfelelő mennyiségű energia befektetésével képes vagyok magam végül áthangolni és figyelmen kívül hagyni a nekem nem tetsző rendezői ötleteket és élvezni két dolgot: magát a zenét és azoknak a szereplőknek a játékát, akik vagy belső harcok árán, vagy akár anélkül (ez nem is tartozik a nézőkre), magukénak érzik egészen a produkciót. Vannak többen is a szereplők között, akik a számukra felkínált kisebb szerepbe igazán beleélik magukat, felnövelik saját jelentőségüket azáltal, hogy messzemenőkig kihasználják az adódó összes lehetőséget. Néhány rövid megállapítás következik még, idén utoljára a témáról...
Tegnap a sellők jeleneténél kivételesen néha beleolvastam a feliratba, amit nem szoktam már egy ideje.
Néha egy művel való sokadik találkozásnál is előfordul, hogy egy-egy mondat, amelyen korábban átsiklottam, "beakad".
A sellőknek az arany őrzése a fő tevékenységük. A darabnak a negyedik mondata már erről szól. Itt van három lény, akinek semmi haszna nincs az aranyból, de folyton azzal foglalkoznak, hogy ne tűnjön el. (Biztos csináltak már olyan Rajnát is, amelyben biztonsági őrök voltak a sellők, nem lepne meg.) Később, a tetralógia harmadik részében Fafner sárkányként mást sem csinál, alszik a megszerzett kincs felett. Ez legalább nem jelent túl nagy és kellemetlen erőfeszítést. De el kell, hogy gondolkodtasson minket, hogy az aranynak ez a fő természete: hol van és akkor aggódni kell, hogy el ne vesszen, hol meg nincs - és akinek nincs, az pedig folyton rá vágyakozik. Ráadásul az aranyból gyűrű is készült, a gyűrűt mindenképpen meg akarják többen is szerezni, amely a pénzen túl még elvileg hatalmat is jelent, bár nemigen látjuk, hogy valaki el is ért vele bármit. Alberich magát sem tudja a gyűrű birtokosaként megvédeni...ennyit a varázshatalomról. Ha Kálmándy Mihály Wotan alakítását nézzük, megállapítható, hogy a merevsége csak arra az időre enged fel, csak akkor élénkül fel a főisten, amikor nála a gyűrű. Ennyi hatása feltétlenül van, a neki tulajdonított varázserő az, ami izgalmi állapotot okoz. Legalább van mire vágyakozni és ez a folyamatos vágyakozás jól kitölti néhány személy életét...
Ha ezt a logikát figyeljük, voltaképp a sellők örülhetnének, hogy megszabadultak a gondtól, bár ez azt is jelenti, hogy elvesztették azt a munkát, amely tartalmassá teszi (?) napjaikat. (Annyira ne aggódjunk, hátha arra vetődik néhány további kóbor manó, akinek panaszkodhatnak...)
A másik gondolatom ennél kicsit messzebb vitt, de még mindig a sellő jelenetből van: Alberich szövegének feliratában megjelent egy olyasmi állítás: irigyellek titeket sellők. (A Wagner Ring alapítvány kiadványában megjelent librettóban ilyen sort nem találtam, nyilván más a fordítás - most lenne jó, ha tudnék németül. Nem bánnám, ha valaki kisegítene, hogy mi lehet az eredetiben.) A lényeg a lényeg: elképzeltem Alberichet, a szakadt törpét, aki föld alatt él, amint vágyna arra, hogy olyan szép (és fiatal) legyen, mint a sellők...De ugyan, ha jól megnézzük a darabot, igazán irigylésre méltóak-e a sellők?
Wagner megadja nekünk az esélyt, hogy a legtöbb szereplő szemszögéből átgondolhassuk a történteket. Azonosulhatunk a sellőkkel, a nibelungokkal, az istenekkel - csoportosan és külön-külön is. Megismerjük őket, de igazán kevés közülük a könnyen szerethető. És még azoknál is kevesebb azoknak a száma, akiket egy néző irigylésre méltónak tekinthet. Ezen kezdtem gondolkodni az előadás után, hogy vannak-e egyáltalán valóban olyanok, akiknek vonzó a sorsa, akiknek szívesen lennénk a helyzetében.
Könnyen átlátható, hogy kiknek miért nem bújnánk szívesen a bőrébe.
A női szereplőket nézve igazán nehéz eldönteni, hogy kinek rosszabb: Freiának, akit el akarnak adni egy várért, Frickának, aki egy folyamatosan csámborgó és másokra vágyakozó isteni férfit akar pányván tartani és ez a próbálkozása nyilván eredendően kudarcra van ítélve, vagy netán Erdának, aki sajnos mindent tud, tehát nem lehet egy nyugodt pillanata sem. A sellőknek az arany elvesztése után csak kesergés marad.
A férfiak közül van olyan, aki jobban le tudja magát kötni, hogy az örökkévalóság ne legyen túl unalmas. Az óriások építkeztek, az egyik reménykedett a nő elnyerésében, a másik abban, hogy az istenek hatalmát ezáltal meggyengíthetik. Az előbbi halála után a megmaradt Fafner legalább nyugodtan alszik a kincsen, ez egy ideig megoldás, bár nem végleges, hiszen mindenki vágyik arra, amitől mindent remél. Megölése hasonlóképpen értelmetlen, mint amilyen az élete volt. A két nibelung túlságosan is rágörcsöl az aranyra, másra nem tudnak gondolni később, ahogy Wotan is a gyűrű megszerzésének projektjével tölt el az örök életéből legalább harmincöt évet.Azóta valószínűleg nem tért vissza az életkedve. Donner túl ideges típus, valószínű, hogy a Walhallában sem lesz elégedett. Loge szabad szellem, csalódik Wotanban (ha ugyan valóban hitt abban, hogy az arany visszajuttatható a sellőknek - ez esetben elég naiv ő is), neki talán jó lesz a kóborlás. Esetleg ő az, akit irigyelhetünk ezért, a felvállalt különállásért. (Adrian Eröd nagyon jó a szerepben, ezt minden alkalommal muszáj leírni, ő egyedül is nagyon megemeli az előadást, kárpótol minket sok mindenért.) Talán még nála is kedvezőbb sorsa van a piperkőc-jellegű Frohnak, aki rájött a nagy megoldásra: permanens zenehallgatással lehet a legjobban átvészelni a mindennapokat. Vele lehet azonosulni.
Nem kevés ismerősöm emelte ki A Rajna kincse után Nyári Zoltán alakítását, amely tényleg igazi meglepetés, mert ha van szereplő, akinek Wagner nem igazán adott nagy teret a kibontakozásra, az éppen ő. Kevésszer szólalhat meg, viszont ehhez képest a mű felében folyamatosan jelen van. (Nyári Zoltán nem mellékszereplő-alkat, megszokta, hogy a figyelem rá irányul és még ebben a szerepében is magára tudja vonni a tekintetünket.) Negyedik nézésre, amikor már nagyszabású meglepetéseket nem tartogatott az előadás, gyakran figyeltem éppen őt, aki nem pusztán énekesként vár a megszólalására. Ez a Froh képes és hatásos kis jelenetet csinál abból a szituációból is, amikor átveszi a kálát Fafnertől (Gábor Gézától). Meglepődik, nézegeti, mérlegel, igazgatja. Látszik, hogy nem tudja mire vélni a gesztust, nem várt volna hasonlót egy bamba óriástól. Később az is látjuk, hogy kiépít kapcsolatot Freiával is, a védelmezőjének képzeli magát.
Keszei Bori ugyancsak precízen játssza el a rábízott ostoba Barbie-baba szerepet. A rendezés "a szép nő biztosan buta" klisét erősíti, bár ha a librettót nézzük, akkor abban csak a nő kiszolgáltatottságára találunk biztos utalást, de ostobaságára nem. Keszei Bori nagyon következetes, a négy megtekintés alatt egyszer sem észleltem, hogy kiesett volna a szerepéből,illetve a ráerőltetett tartásból. Csak gratulálni lehet neki, mert az alakítása akkor is kerek lett, ha nem igen tartom én, vagy tarthatja akárhány néző a szerephez igazán illeszkedőnek ezt a koncepciót.
Donner szerepében Egri Sándor most negyedszer visszafogottabb, harmadszor mintha a kalapácsát kicsit túl sokat vetette volna be. Megyesi Zoltán Miméjén én nem sok változást vettem észre, készen volt első alkalomra is a jelenetével és meg is szólalt. (Mime valóban majd a harmadik részben mutatja meg igazi arcát, most még csak sajnálgatjuk...) Németh Juditról sincs új mondanivalóm, megtestesíti Frickát, az lesz inkább majd a kérdés, hogy egy másik énekes alakítását jövőre hogyan fogom tudni majd elfogadni. Árnyalja a szerepet, látjuk a férjéhez fűződő ellentmondásos a kapcsolata - vonzalmat és ellenszenvet is érez iránta egyidejűleg. Ez a kapcsolat nagyon életszagú, ha a közönség nincs túlságosan elfoglalva az extravagáns jelmezekkel, könnyen egy átlagos párkapcsolati helyzetet ismerhet fel. Gál Erika a negyedik megnézésre is igazi Erda volt, ugyan nem jutottam most sem közelebb ahhoz, hogy akármire is rájöjjek a jelmeze kapcsán. Ennél a szerepnél valóban a hang a minden, nem sikerült a szarvacskákkal sem rontani a hatást.
Amíg az első képeket látva és a főpróbát is, kellően kiakadtam az óriások cipőjén és űrhajós jelmezén, addig csak most jutott eszembe, hogy a sellők helyzete sem egyszerű - a hintán lengedezés nem biztos, hogy a megkönnyíti a nehéz szólam eléneklését. Simon Krisztinát, Heiter Melindát és Wierdl Esztert hallgatva nem venni észre, hogy akármelyiknek is gondot okozna. Mindegyik alkalommal jól szólnak. Ha Kovalik Balázs rendezéseire gondolunk vissza, azért hasonló jelenetek nem szokatlanok - és megbocsátjuk az énekesek megkínzását, HA el tudjuk fogadni, hogy van értelme és segíti a rendezői koncepciót. Talán ez a magyarázata, hogy ugyan ezt a megoldást szerencsésnek nem tartottam, nekem így is statikusnak tűnt a jelenet, ugyanakkor kevésbé zavart. Közben persze rájöttem, hogy a magasított cipő "utálatának" van egy egyszerű magyarázata is: eddig két bokaszalag szakadásos balesetem volt, viszont hintáról még nem estem le. (Akinek hasonló élménye nem volt, az pusztán zavarónak tarthatta az óriások botladozását, civil jelenségnek, kizökkentőnek, de valószínűleg ennyire mégsem akadhatott ki rajta. Egyetlen botlás után hét hét gipszben és már másként néz az ember egy hasonló cipőt... ) Ha már itt tartunk, az óriások határozottan belejöttek a járásba is, amely jóval nagyobb kihívás lehetett mind Cser Krisztiánnak, mind Gábor Gézának, mind a szólamuk eléneklése.
Összességében: sajnálom, hogy nemsokára nélkülem megy le ötödször az előadás, mert valóban szeretem annyira a művet ÉS ahogy a lányom egy megtekintés után azonnal megállapította: van annyira jó a szereposztás, hogy érdemes többször megnézni. A rendezéssel kapcsolatos hiányérzeteim megmaradtak ugyan, de ez nem fog abban megzavarni, hogy novemberben új szereplőkkel ismét megnézzem.
