"Tisztán éj, vagy pórul jársz" - ez a közönséghez szóló direkt üzenete Gulyás Dénes Don Giovanni rendezésének. Pontosabban a záró sextettben ezt éneklik, ráadásul magyarul a darab főszereplői. Eközben viszont kerek egésszé válik Horgas Péter koponyát formázó hatalmas díszlete. Előre belátható módon helyreáll a szétesett világrend, amelynek van némi szépséghibája: rácsokból áll!. és benne ül nevetve az elvileg pokolra szállt főhős. Van valami a levegőben, mostanában a rendezők nemigen hisznek Don Giovanni elpusztíthatóságában. (Tavaly Szabó Máté miskolci rendezésében is visszatért kísérteni.) Nem tudom, hogy a debreceniek miként foglaltak állást, mert sajnos az ő előadásukat nem tudtam megnézni ezen a mostani fesztiválon, pedig érdekes lett volna a kettőt összehasonlítani.
Ez a pécsi előadás viszont viselhette volna nyugodtan a Leporello címet is, tekintve, hogy az összes szereplő közül intenzív jelenléte és színészi játéka miatt Hábetler András alakítása volt az, amelyik a leginkább magával ragadott minket. (A többesszám a lányom véleményét is hordozza, aki szintén látott már néhány Don Giovannit korábban is. ) Az énekes tavaly a már említett miskolci rendezésben is fellépett, abban is erősen dominált, de akkor a produkció erőviszonyai miatt mégsem billent el ennyire a mérleg az ő irányába, ahogy ezen a mai estén. Pénteken a címszereplő helyett Gildáról (Kolonits Klára által) szólt a Rigoletto, ma pedig az elragadó nőcsábász helyett a szolgája került érdeklődésünk középpontjába. (Ez nem feltétlenül baj, csak másról szólt az előadás így.)
Mellékesen jegyzem meg, hogy Hábetler András olyan energiákkal van jelen minden szerepében, a legkisebbekben is, hogy ha színpadon van, nem lehet nem rá figyelni, különösen azért, mert ha a rendezésben vannak "lyukak", azokat kitölti saját megoldásaival, improvizációival. Ezáltal különösen élővé válik az egész alakítás, érdemes többször is megnézni. (Tavaly is öt Figarón voltam és kertészként minden alkalommal más-más ötletét valósította meg az énekes. Akit ez részleteiben érdekel, itt a nyoma a blogomon.)
Milyen Hábetler András felfogásában Leporello?
Bujdosó Nóra jelmeztervező szürkébe öltözteti, amely ki is fejezi az élethez való hozzáállását. Eredendően biztonságra és nyugalomra vágyna, megélhetési okokból tart Don Giovannival, de nem egy sótlan alak, van humorérzéke, könnyedén riposztozik. Érezhetően neki jutott eszébe a nők nyilvántartásának vezetése, amely elszórakoztatja, mindig készen áll, hogy újabb tételeket beírjon a katalógusba. (Akkor is, amikor Don Giovanni csak úgy elmeséli éjszakai kalandját, azonnal jegyzetelni kezd.) Amíg veszélyes nem lesz, addig élvezi a játékot is, hogy ura helyében lehet átmenetileg és neki is van kedve a nőknek udvarolni. Nem veti meg az élvezeteket. Ez a lakomajelenetben is kiderül - végre egy előadás, ahol nem sajnálják a sült csirkét a szereplőktől és nem műételeket látunk.Van benne egy adag álszentség is, mert annak ellenére, hogy urát mindenben támogatja, néha szemére veti az életmódját. (De legalább nem a háta mögött pletykálkodik.) Gyáva, mint ahogy a legtöbb ember is az lenne, ha egy kőszobor megszólítaná. A cselekmény több pontján is a pad alá bújik, ez tűnik számára elég biztonságos menedéknek. Leporello átlagember, talán ezért is olyan könnyű az ő szempontjaival azonosulni. A mai előadás nézése közben viszont nem jutott eszembe az, ami korábban egy két évvel ezelőtti kapcsán, amelyben szintén épp a szolga alakja fogott meg leginkább, hogy Leporello olyan akarna lenni titokban, mint ura. Attól tartok, hogy Hábetler András szolgája más típus, intellektuálisabb és pontosan látja ennek a szélsőséges életformának a veszélyeit, buktatóit és az egysíkúságát is. Biztosak lehetünk benne, hogy neki is vannak kalandjai, de ezeket sokkal jobban képes megszervezni, mint Don Giovanni. Talán kevesebbszer vált és lehet, hogy azt is elkerüli, hogy bosszúvágytól égő fúriák üldözzék. Egy biztos, ura életének minden pillanatában jelen van, reagál és megpróbálja a pokolra szállását is megakadályozni, a maga módján. Odakúszik hozzá, és a kabátja szélébe kapaszkodva próbálja meg visszatartani. Összességében érezhető a teljes élet a karakter mögött, amelyet ennél talán nem is lehetne magától értetődőbben eljátszani.
Valószínűleg a való életben több ilyen fickó mászkálhat közöttünk, mint ahány Don Giovanni. Emiatt is van az, hogy több kiváló Leporellót láttam, igazán emlékezeteset is, de olyan Don Giovannihoz, aki száz százalékosan létrehozta volna a nőcsábász lovag figuráját, még nem volt szerencsém. Egész jókhoz már igen, de valószínűleg egy ennyire ambivalens főszereplő megformálásához igazán jó rendezés kellene és még a jobban sikerültekben is maradt némi ellentmondás.(Még annak idején a Mozart maratonban is voltak félig végiggondolt megoldások, kemény dió ez.) Gondoljuk csak el, ez az elvileg ellenállhatatlanul vonzó férfi mégiscsak erőszakoskodik egy nővel, gyilkol, csak szórakozásból kínozza a szolgáját. Ugyanakkor a kormányzó szobrával szemben, az előadás végén mégis igazán bátran áll helyt. Akkor jut pokolra, amikor talán egyedül csodálja meg a néző. A sok ellentmondás igazán nehézzé teszi a szerepet és az is, hogy egyetlen olyan megszólalása sincs nekünk, nézőkhöz (félre), amikor az igazi gondolatait elárulná. Kevesebbszer nyilatkozik meg, mint a szolgája. (Persze az is lehet, hogy ő az egyetlen igazán őszinte ember, aki éppen azt mondja, amit gondol. Egyedül a 2066 nőnek hazudott.) Bognár Szabolcs sajnos nem tudja ezt a különlegesen vonzó és taszító személyiséget felépíteni, átlagember marad, aki történetesen hedonista. Pedig Don Giovanni (elvileg) olyan, hogy aki megismerte, azt nem hagyja nyugodni és hosszú távon is foglalkoztatja. Épp emiatt a nyugtalanító sajátossága miatt könnyebbülnek meg többen is (a két szerelmespár minden esetre) pokolra szállása miatt. Talán az a legegyszerűbb, ha nincsenek is ilyen fickók, akik körül forr a levegő és akik minden kiegyensúlyozott, ámde egyhangú kapcsolatot feldúlnak. (Ha nem is tűnnek el a süllyesztőben, az is megoldás, ha úgy teszünk, mintha nem lennének. Talán erre is utal az előadás záróképe.)
Don Giovanni szerelmei közül a legkiegyenlítettebb teljesítményt Zerlina nyújtotta (Breinich Beáta), aki szép is volt, üde is és jól is énekelt. Úgy tűnt, hogy a rendező a parasztlány-mivoltát azért alaposan zárójelbe tette. Zerlina ruhája és viselkedése nem mutat rangkülönbséget. (Pedig talán az is fontos, hogy Leporello áriájának az a sora is érvényre jusson, hogy Don Giovanni tényleg nem válogat a nőkben túlságosan, társadalmi státuszuk szerint főleg nem. A szerenádot egy szobalánynak énekli. Kár, hogy néhány óra elteltével a "búcsúbulin" is ugyanezzel a nővel jelenik meg, pedig a rendezés logikája azt kívánná, hogy a pörgés megmaradjon és még egy újabb arcot lássunk mellette.) A Donna Annát alakító Váradi Mariann elvileg menyasszony lenne, fiatal lány. Énekesi teljesítménye jóval illúziót keltőbb volt, mint amilyen színpadi játéka és megjelenése ebben a szerepben. Mivel a hagyományos operajátszásban úgyis a hang számít, vele kapcsolatosan jóval kisebb kompromisszumot éreztem a rendező részéről, mint a címszereplő kiválasztásában. (És amúgy is elhangzik, hogy a kor sem számít a főhősnek. Ezt megerősíti a szereposztás is, indokolható.) Vermes Tímea kapta Donna Elvirát, aki a legfontosabb nő a felsoroltak közül. Ő az egyetlen, aki a férfi jellemével tisztában van, ha akarta, ha nem, hozzájutott háttérismeretekhez (Leporellótól) és mégis kitart mellette, mégis meg akarja menteni és gyászolni fogja. Tragikus sors az övé, nem képes arra, hogy a méltatlan férfit kivesse a szívéből, hiszen ő volt számára az első, már megszerette. (És egy igazi Don Giovanninak éppen ez az elfelejthetetlenség is hozzátartozik a karakteréhez, elvileg karizmatikus figura.) A magam részéről ezt a tragikumot és a kicsivel több mélységet-keserűséget hiányoltam az alakításból, bár az értékeit nem vonom kétségbe.
Összességében jó benyomást keltett a három nő együtt, és a jelmezek össze is kapcsolták őket: alkalmanként fény gyúlt a szoknyák alatt, amely poénként hatott és kiemelte számunkra Don Giovanni érdeklődése mire irányul leginkább. (Mert ebben az előadásban a szöveg is érzékelteti - "Éljen a szabadságból" Éljen a vigasság! lesz -, hogy Don Giovanni valóban megmarad az ösztönök szintjén, semmi többet nem akar, csak lányokkal szórakozni és inni. Ennyire egyszerű a képlet számára.)
Jó kis zenés színház kerekedett az előadásból, amelyet nem untam és helyenként elég élményszerűen is szólaltak meg egyes áriák. A felsorolt női személyek szólóin kívül Szerekován János alakítása volt az, aki Don Ottavióként kifejezetten örömmel tölthetett el minket. Ugyan majdnem mindig a bosszút emlegeti, de ehhez semmi kedve sincs. Átlagember a javából ő is, nem tud konkurálni ilyen Don Giovanni-félékkel. Neki nagyon jól jön, hogy más végzi el a piszkos munkát. Don Giovannit nem kell megölnie, a kormányzó szobra viszi a pokolra. Szerekován János tegnap kifejezetten humoros karaktereket kapott a Hoffmannban, ma pedig ezt a lírai, de kissé tragikomikus Ottaviót is. Neki kifejezetten használt a fesztivál, mert igazán nyomatékosan megmutathatta színészi-énekesi kvalitásait több oldalról is. (Én megnéztem volna mantuai hercegként is, de az nyilván már túl nagy terhelés lett volna. Három egymást követő napon három főszerep, mégis sok.)
Sajnos Egyed Krisztián Masettója az egyetlen az elmúlt évtizedben az összes Masetto közül, aki nem ragadott meg. Ez a szomorú igazság. Túl jókat láttam. (Tökéletes Don Giovannit nem, tökéletes Masettót igen.) Gábor Géza többször, tavaly Kelemen Dániel, idén márciusban Cseh Antal ugyan gyökeresen más felfogásban, de nagyon szerethető és jól kidolgozott Masettókat keltett életre. Néha azt is éreztem, hogy a darabban ez az egyik legkellemesebb szerep. Ma sajnos a kiváló elődökhöz hasonló Masettót nem láthattam, viszont az énekes annyira fiatalnak tűnik - a basszisták pedig mintha későn érnének be -, hogy van ideje még felnőni a feladathoz. Kőrösi András kormányzója szintén alatta maradt a várakozásaimnak, nem kelti azt az elementáris hanghatást, amely kellene a szerephez. Viszont jó ötlet, hogy felnagyítva kivetítik és hangosítják. (Gulyás Dénes rendezésének megoldásai egyébként is sokkal izgalmasabbak voltak, mint az Operaházban most futó produkcióé, milyen kár, hogy annak idején nem ő kapta a rendezői feladatot.)
Oberfrank Péter vezényelt és a Pannon Filharmonikusok kifejezetten jó formában voltak a kezei alatt, jó volt ezt a Mozart előadást hallgatni.
A premier után Anger Ferenc művészeti igazgató beszélt arról, hogy jó lenne, ha a vidéki operajátszást is támogatnák, nem lenne a műfaj annyira centralizált. Igaza van. Az opera drága műfaj és sok múlik a pénzen is. Gulyás Dénes e pécsi előadáshoz nyilvánvalóan nem tud forráshiány miatt egy olyan színvonalú szereposztást összeállítani, amilyet a pesti Operaház. Ez itt a bökkenő, ezen kellene segíteni. Addig meg csak örülhetünk, hogy a vidéki műhelyekben igazán érdekes zenés színházat tudnak játszani, amelyben itt-ott kiváló operaénekesek is szerepet vállalnak.
Az egész fesztivál lezárultával - hatból négyet tudtam nézni - kicsit átértékeltem az operaelőadásokhoz való hozzáállásomat. Az utolsó kettő sokkal jobb rendezés volt, mint a pestiek átlaga, viszont ( a szegedit leszámítva) az előadások hangminősége összességében (!) alatta maradt annak. Nyugtáztam azt is, hogy az én "szorosan megfigyelt" művészeim, akiket legtöbbször hallgatok és akikre ezen a blogon néha teszek egy-egy apró megjegyzést játékstílusuk hiányosságai miatt, azért mennyire jól szólnak és ez mennyire jó is nekünk. Az operánál azért mégis a jó hangzás - amit én alapvetően elvárok és feltételezek - az elődleges.
