Tegnap Bodó Viktor rendezésében ismét (25 év után) Koldusopera premier volt a Vígszínházban, koprodukcióban a napokon belül megszűnő Szputnyik Társulattal. Élénken emlékszem még az előzőre, amelyet egyetemistaként néztem, benne Kaszás Attila volt Bicska Maxi és Börcsök Enikő, aki most a kolduskirály feleségeként szerepel, akkor Pollyként tűnt fel. Még főiskolai hallgató volt, sosem láttam korábban - azonnal megnyert magának. Azóta minden pesti szerepében néztem, nemigen hagytam ki vendégszerepléseit sem, sőt rövid kaposvári időszaka idején még vidékre is elutaztam, hogy megnézhessem. Akárhány Koldusoperát láttam ezek után, ez az emlékkép mindig bevillant és némiképp bele is zavart az új verzió elfogadásába. Ez most sem történhetett másként.
Az előadást látva egészen világos, hogy nagyon precízen kidolgozott, alapos munkával van dolgunk. Van benne impozáns díszlet, amely kellően alkalmas arra, hogy kellő kietlenséget sugározzon (tervezte: Balázs Juli) és beláttassa, hogy akárhol járunk a világ ugyanolyan, nincsenek kellemesebb zugai sem. Kiss Julcsi jelmezeit látva pedig összemosódnak a különbségek a rendőrök, a bűnözők és a bérkoldusok között - nem véletlenül. A kurvák és Maxi feleségei között sem érezni túl nagy szakadékot.
Bodó Viktor rendezése ahányszor teheti, annyiszor próbálja a brechti hagyományokhoz illően kizökkenteni a nézőt, hogy még véletlenül se azonosuljon egyetlen szereplővel sem. (Én azért - nem tehetek róla - de csak jobban figyelek Pollyra (most Pető Kata), nem tudok egészen szenvtelenül nézni a történetére.) Pedig figyelmeztetnek minket a jelenetek narrálásával, a műszakiak színpadra lépésével és megszólalásaival, hogy mindez játék, színházban vagyunk. Alkalmanként, a mondanivaló nyomatékosítása céljából még a nézőtéri világítást is felkapcsolják. Kapunk néhány konkrét (aktuálpolitikai) célzást, a királynő koronázása helyett a közelgő nemzeti ünnepre utalnak. Tigris Brown narancsba harap, de megeszi. Szerencséje van, hogy nem citrom.
Az alkotók semmiképp nem akarják, hogy a közönség érzelmileg bevonódjon. Az lenne a cél, hogy hideg fejjel mérlegeljük azt, amit elénk tesznek. Ugyanakkor ott a zene, amely feltétlenül érzelmi hatást kelt. (Zenei vezető és karmester: Dinyés Dániel, utóbbi szerepben váltótársa lesz: Cser Ádám) Ráadásul prózai színészek éneklik, akiknek a hitelessége ezúttal nagyban múlik azon, mennyire énekelnek jól. Ezen az estén elvétve éreztem, hogy zavart volna valakinek az énektudása, Pető Kata (akire még Faragó Béla 200-as operaelőadásából is emlékszem, rendkívüli volt abban is) és Járó Zsuzsa kifejezetten jó hatást tettek rám. Hozzájuk képest Réti Adrienn a kevesebb szövegével és a gyengébb (vagy szombat este számomra gyengébbnek látszó) vokális képességeivel alul maradt. Rainer-Micsinyei Nórának volt néhány alkalma arra, hogy komikai érzékét is felvillantsa kis szerepében, de ugyanez a többi női szereplőről nem volt már elmondható: Kopek Janka és Gonda Kata ugyanúgy nem jutott egyéni pillanatokhoz, ahogy Kurta Niké sem. Utóbbit így is figyeltem, tekintve, hogy egészen átütő volt heilbronni Katicaként, és nagy öröm számomra, hogy a POSZT-on is látható lesz, ha már ennyire korán vége lesz a januárban bemutatott előadásnak. (Most is megragadom a lehetőséget, hogy ennek az utolsó két pesti előadására felhívjam a figyelmet, bár már csak a vakszerencse segíthet valakinek abban, hogy jegyhez jusson.)
Börcsök Enikő a legnagyobb természetességgel lép ki és be szerepéből, helyenként egészen az az érzésünk, mintha éppen egy színházi próbán látnánk. Jól összeszokott házaspárt alakít Hegedűs D. Gézával (már a Kvartettben is esélyt kaptak idén a közös életre), és megint mindketten ragyogni tudnak, a ziccer szerepből adódó színészi lehetőséget kihasználják, a rendező látnivalóan mindent megtesz, hogy sikerük lehessen. Akárhány megszakítás ellenére is élnek a színpadon és élvezzük a játékukat.
Amíg Hegedűs D. Géza alkata és kora miatt magától értetődő választás a kolduskirály szerepére, addig Mészáros Máté Bicska Maxi szerepére nem az. Ha csak a szereplők neveit sorolták volna fel, akkor én inkább Hajduk Károlyban láttam volna meg az attraktív bűnözőt és Mészáros Mátéban a rendőrfőnököt. Az összes Bicska Maxi, akikhez eddig szerencsém volt (a már említett Kaszás Attilára ez kiemelten igaz), mind-mind elegáns nőcsábásznak látszott, árasztották a romlottság és a vonzerő különleges keverékét. Könnyen elhittük róluk, hogy a színpadon létező összes nő ellenállhatatlannak tartja őket. A Vígszínház kötelékében ott van Stohl András is, aki akár tökéletesen megfelelhetett volna ennek a követelménynek, HA a párhuzamosan futó Molnár Ferenc darab főszerepére már nem lett volna felkérve. Két helyen egyszerre még ő sem tud fellépni. Ha nagyon akarják, nyilván eltolható lett volna a két bemutató, de feltehetően nem is volt cél, hogy az összes létező jó férfiszerepet ő játssza a színházban, másfelől valószínűsítem, hogy Bodó Viktor nem akarta ugyanezt a klisét használni. Nem akart nekünk egy elbűvölő bűnözőt felmutatni. Sőt, egyáltalán nem akart semmi olyat megmutatni, aminek értéket lehetett volna tulajdonítani. Szándékosan ilyen sivár minden, nem sok vonzó tulajdonságot tudunk felfedezni senkiben, a nők ugyan szépek, de mindenki kedvetlen, Bicska Maxi sem különb beosztottjainál.
Mészáros Máté természetesen jó most is, jól is énekel. Azt, hogy akárkihez is kötődne, a szokásain kívül nem hihetjük el neki - nyilván a rendezői szándéknak is megfelelően. Rajta kívül és a már említett két kifejezetten csúcsformában lévő főszereplőn kívül a Vígszínház és a Szputnyik számos fiatal férfit vonultat fel, akik ugyanúgy, mint a Julius Caesarban, most is kis, ámde erős pillanathoz jutnak mindössze. Ez a sok hatásos pillanat összeadódik ugyan, de most is megvan az a rossz érzésem, hogy túl sok nagyobb szerepre érdemes és alkalmas színész kényszerül alázatosan, kicsiny csavarként működni a vígszínházi gépezetben és számukra nem lesz túl sok öröm mondjuk a huszadik-harmincadik előadás után, amikor már minden igazán olajozottan fog működni, estéről estére színpadra lépni ebben. Igazán nagyon jó fregoliként minden megmozdulásában Jankovics Péter, Karácsonyi Zoltán, Lajos András és Király Dániel, hogy a legemlékezetesebbeket emeljem ki.
Működik az előadás, de helyenként, amikor például Rainer-Micsinyei Nóra közli, hogy már csak hat jelenet van hátra, azért éreztem, hogy mégis hosszúra nyúlt. ENGEM mégsem ragadt magával igazán. Ennek egyik oka talán éppen az elidegenítő effektusok hatékonysága és túl gyakori ismétlődése, másrészt túlságosan is magától értetődő a mondanivaló, és az lenne a direkt aktuálpolitikai utalások nélkül is. Túlságosan is sokszor láttam már a darabot és a korábbi értelmezésekhez képest nem tudott a rendező erre az evidens mondanivalóra még valami különlegeset rápakolni. Ettől függetlenül elismeréssel adózom az egyéni teljesítményeknek, sőt az egyes rendezői gesztusoknak is. Viszont azt is tudom, hogy ez a Koldusopera egy naiv, még a darabot nem ismerő mezei nézőt valószínűleg nagyon megfogna. Nekik fenntartás nélkül javasolni tudom az előadást, de mindazoknak is, akik kedvelik a Vígszínház vagy/és a Szputnyik szereplőgárdáját, mert csak azért is érdemes elmenni a Koldusoperára, hogy bevonódás nélkül ugyan, de gyönyörködjünk néhány jó színész játékában.
