A Magyar Színház honlapján az Anyegin (éppen úgy, ahogy a Vadregény is) nyilván van tartva mind az ifjúsági, mind a felnőtt előadások között, a repertoár jelentős részéhez hasonlóan. Miután az Anyegin szerepel a középiskolai tananyagban, bár valószínűleg tanára válogatja, ki erőlteti az elolvasását, ki nem, érezni a színháznak azt a szándékát, hogy a mű bemutatásával éppen ezt a korosztályt céloznák meg. Egészen valószínű, hogy a diákok ezt az adaptációt látva jóval közelebb érzik magukat a történethez, mintha Puskin verses regényével egyedül kellene megküzdeniük. Igen, a tovább nem kattintóknak mondom: elég sok ponton bele lehet kötni az előadásba, vannak hiányosságai is, ugyanakkor összességében működik az a funkciója, hogy hatni tud a történet. A részletek következnek:
Előzmények - én és Anyegin (átugorható, ez még NEM szól a Magyar Színház előadásáról)
Elmondhatom, hogy 16 évesként rám sehogy sem hatott az Anyegin. Nem hatott a régi, hagyományosabb operai változata sem később, 18 évesen, nem pendített meg semmilyen húrokat. Amikor viszont a Kovalik Balázs-féle rendezésben először láttam, akkor már mélyen érintett. Ez a tragikus a középiskolai olvasmányokban, hogy vannak köztük egészen zseniális művek, amelyek nem szólítják meg éppen azt a korosztályt, amelynek el kell olvasnia őket. Később pedig csak arra emlékszik vissza valaki, hogy rossz élmény volt és fel nem merül benne, hogy negyven évesen kellene újra elolvasnia. Pedig ez lenne a helyzet. 2013 márciusában ráadásul egy olyan szereposztással is láttam a Kovalik-rendezést, amelynek MINDEN résztvevője rendben volt, sőt. Beszereztek nekünk egy igazi Anyegint is, Pavol Remenár személyében. Miután ez volt az utolsó magyar Anyegin-előadás (operaként), tavaly negyvenedmagammal elzarándokoltunk az énekest Pozsonyban is megnézni ebben a szerepben. Idén ott sem megy, így azt hittem egészen Anyegin nélkül maradok. Decemberben voltam egy Kékszakállú miatt Kijevben és ugyan életem eddigi legjobb Kékszakállúja volt, de vele párhuzamosan éppen nézhető lett volna az Anyegin is...Ha nem is hosszú időre, de néhány másodpercre azért elbizonytalanodtam, hogy most mi tévő legyek...Nagy volt a kísértés, de inkább választottam a már ismert énekeseket koncertszerűen...(Ezt csak azért írtam le, hogy némiképp érzékeltessem, hogy számomra fontos műről van szó.)
Színházban főleg operai feldolgozásban veszik elő Puskin művét, prózai előadást nemigen csinálnak belőle. Én egy kivétellel találkoztam eddig: egy egészen kiváló tantermi színházi Anyeginnel, mégpedig tavaly, a Ciróka Bábszínház elővezetésében.
A Magyar Színház előadásáról:
Molnár-Keresztyén Gabriella rendezését novemberben mutatták be, amelyről a Gregor énekverseny székesfehérvári nyitókoncertje miatt kellett lemondanom. Az egyszeri esemény volt, ez pedig repertoár-előadás, amelyet mindenképp a legcélszerűbb akkor megnézni, ha már összeért. Most négy hónap csúszással erre is sor került.
Ahogy a színlapról is kiderül, Puskin szövegéből maga a rendező, két dramaturg (Perczel Enikő, Kiss-Ochtinszky Judit) segítségével készített színpadi adaptációt. Az elkészült szöveget, amelybe beemeltek Puskintól származó leveleket, amelyeket a narrátorként felléptetett szerző (Gémes Antos) maga mond el, elég érdekesnek és hatásosnak tartottam, különösen, ha azt veszem figyelembe, hogy a művel először találkozó középiskolásokat céloz meg. (Nekik magyarázzák el az előadásban, hogy mit is jelent a spleen: csömör és depi a két szinonima, amelyeket bevetnek.) Az előadás kiváltotta a legnagyobb hatást, amelyet belőlem egy prózai előadás egyáltalán kiválthat: hazajöttem és azonnal levettem a polcról a regényt. Nagy szerencse lenne, ha több diák is hasonlóan cselekedne, és nem érné be azzal, hogy végigülte a száz percet szünet nélkül.
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy ugyan a rendező alapvető elképzelésével nem értettem egyet, az előadás összességében mégis hatott rám. Két Anyegin és két Tatjána lépett fel benne, azaz más színészek játszották el a szerepeket egészen fiatalon és a késői találkozás alkalmával. Az eddig általam látott Tatjánák az idő múlását, illetőleg a karakter átalakulását gond nélkül meg tudták jeleníteni. Frankó Tündének, aki ráadásul nem is "igazi" színész, "csak" operaénekes, mégis éppúgy el tudtam hinni a tizenéves lányt és az érett asszonyt is. Ugyanezt a mutatványt eddigi tapasztalataim szerint Lovas Rozi, de akár Auksz Éva is végre tudta volna hajtani, mert megvan bennük az, amitől Tatjánák lehetnek. Azt viszont nehéz elhinni, hogy Lovas Roziból Auksz Éva lehetne - és ugyanez igaz az Anyeginekre is. Takács Gézából nem lesz Fillár István. Ez a fő baja a koncepciónak, hogy ezt az átváltozást nem igazán hisszük el. (Lennének olyan színészpárok, akikkel ez működhetne, de itt egyik esetben sem jött létre ilyen.) Annak, hogy miért volt szükséges négy színészre bízni két szerepet rengeteg praktikus oka is lehet - akár az is, hogy több embernek jusson feladat, vagy pedig az, hogy az érett Tatjana és Anyegin sokkal hamarabb előkerülnek, nem egészen kronologikusan halad a mű és emiatt problémát okozhatna a jelmezcsere... Ez igaz, de amióta láttam jelmezváltás nélkül Spolarics Andreát egyszerre játszani a Stuart Mária két női főszerepét, nem vagyok meggyőzhető (legalábbis könnyen nem) arról, hogy ilyen külsődleges szempontoknak létjogosultsága van abban, hogy az előadás legfontosabb kérdéseit eldöntsék. Mert egy Anyegin esetén szinte minden eldől a négy főszereplő karakterén és azon, hogy mennyire illeszkednek egymáshoz. Ráadásul, a két időszak között túl sok év nem telt el. Tatjánát egy, esetleg két évvel a tragikus párbaj után adják férjhez (semmiképpen nem húsz év után!), és feketén-fehéren le van írva a műben: "két éve vagyunk házasok" (8/18), amikor az utolsó találkozás történik. Míg Anyegin a történet elején egyszer 18 évesként említődik, a nyolcadik ének 12. versszakában is mindössze 26 éves. A kapcsolatok értelmezése szempontjából elég jelentős a különbség, ha a rendező azt szeretné láttatni, hogy egy fél élet telt el a két esemény között, bár ez is működhetne, ha elhihetnénk, hogy ilyen alapvetően átalakult a két szereplő.
Ha külön szemléljük őket, egészen megkapó Tatjána Lovas Rozi. Vadóc, érdeklődő, nagyon szerelmes. Auksz Éva a reménytelen szerelmét sikeresen magába fojtó, de még érző asszonyt mutatja, akinek a méltósága és a tisztesség a legfontosabb. Milyen kár, hogy az Anyeginnel való találkozáskor semmi nyoma nincs annak, hogy az élmény hatására a korábbi fésületlensége a legkisebb mértékben is visszatérne. Az Anyeginek kevésbé színesek és izgalmasak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Takács Géza olyan Anyegin, akit csak a szerelmes lány lát különlegesnek és talán még leginkább a lány levelének őszinte megválaszolásakor rokonszenvezünk vele. Anyegin alaptulajdonságát, hogy unatkozik és nem tud magával mit kezdeni, azt hozza egyértelműen. Fillár István inkább Greminnek tűnne, férjnek, aki tisztességben őszült meg. Túlságosan fásult, róla nehéz elképzelni, hogy annyi év alatt nem állapodott meg.
A szereposztás kialakításával illetve a jelenetek beállításával van még további alapvető probléma. Mindenkinek az életében sorsfordító esemény Anyegin és Lenszkij párbaja. Lenszkij alakja Ágoston Péter alakításában nem tűnik elég súlyosnak, nem vehető komolyan az, hogy belekergetné magát egy ilyen alig álcázott öngyilkosságba. Ráadásul Olgája a megszokottnál jóval kevésbé kacér. Reil Evelin alakításában ez az Olga ártatlan, CSAK táncol és nem épül ki még néhány pillanatra sem semmiféle viszony közte és Anyegin között. Ezért a táncért csak egy végtelenül ostoba ember lesz öngyilkos, vagy aki teljesen részeg.
Hiába a jó szöveg, a műhöz jól illeszkedő látvány, amely az elmúlást idézi őszi hangulatával (Mészáros Zsófia tervezte) és hiába Gémes Antos érzékletes narrátori szövegmondása, ez a négy (pontosabban hat) szereplő csak nem áll össze, nem érezzük igazán kidolgozottnak a kapcsolataikat. Ennek ellenére a mű mégis diadalmaskodik, mert a néző képzelete kipótolhatja azt, amit nem láthatunk a színpadon. A kisebb szereplők az alaphelyzeten kevésbé tudnak változtatni (színlap), összbenyomásunkat nem ők formálják.
Én a leírt negatívumok ellenére is örültem az előadásnak, és könnyen el tudom képzelni, hogy a művet nem ismerő fiatalokra ez az előadás még inkább hathatott, különösen akkor, ha megrendelték az előadáshoz tartozó drámafoglalkozást is.
