Szokolay Sándor lassan egy éve halott, Vérnász című operáját pedig ötven éve (1964. okt.31.) mutatták be először. Azóta bejárta a világot a Kékszakállú után legtöbbet játszott magyar operaként. November 7-én immár második alkalommal az Operaház megünnepelte a Magyar opera napját, ezúttal Kovalik Balázs rendezésének felújításával, "parádés" szereposztásban. A Vérnászból eddig két előadás lement és a mű még kétszer (nov.11. és 13.) látható.
Kovalik Balázs 2001-ben mutatta be Szegeden először a Vérnászt, amely rendezés átkerült a pesti Operába is 2003-ban. Több közreműködő megegyezett, sőt vannak olyanok is, nem is kevesen (Kovács Annamária, Vadász Dániel,Balatoni Éva, Vajda Júlia, Wierdl Eszter, Hábetler András, Hantos Balázs) akik ebben a felújításban is megőrizhették szerepeiket. A karmester ezúttal nem Oberfrank Péter, hanem Kovács János, amely azt is jelzi, hogy az Opera fontosnak tartja az előadást, hiszen az első karmester dirigál.
A szegedi bemutatóra Kovalik Balázs és Oberfrank Péter a szerző jóváhagyásával egy rövidített verziót készített az eredeti műből. Amint az a műsorfüzetből is kiderül, Kovalik Balázs nem tartotta 2001-ben hitelesen eljátszhatónak a lakodalmi jeleneteket, a mulatozást. Szikár és nagyon tömör az, amit látunk, szellemiségében nagyon hű Garcia Lorcához is, akinek a drámáját Szokolay megzenésítette.
Ezt a Kovalik rendezést annak idején kihagytam, második lányom születése miatt. Ezt az új premiert viszont mindkét lányom megtekintette. Sajnos előtte rossz hatással volt rájuk a Hangoló, az Opera premierek elé rendszeresített előkészítő programja, mivel ezúttal felvételről részleteket vetítettek a régi előadásból, feltárták nekik a cselekmény fordulatait. A lányok így előre rádöbbentek arra is, hogy ez a zenei világ nem azonos Mozartéval. Az elrettentés után alig tudtam őket beküldeni a terembe. Sajnos, ez eddig az egyetlen Kovalik-rendezés, amely nem hozta közel hozzájuk a művet, nyilván túl éretlenek még hozzá.
Nekem a mai előadás, amelyre mindössze háromszáz ember volt kíváncsi, kifejezetten tetszett. A zene olyan, amit meg tudnék szokni, és talán meg is szeretném, csak eleget kellene hallgatni. (A pénteki előadást a Bartók rádió rögzítette, tehát hallgatható még egy ideig, érdemes próbálkozni vele.) Mivel jelenleg egészen a Lukrécia meggyalázása c. Britten-darab hatása alá kerültem (ebből ma lesz a legutolsó, néhány óra múlva a Solti teremben), ezért sajnálom, hogy nem volt néhány hét szünet a két bemutató között, mert mindkettőt nem tudom egyszerre hallgatni. Ezeknél a kortárs műveknél pedig rengeteget segít, ha a néző már a mű ismeretében ül be és nem egészen idegen a zene. (Azt nem mondhatom, hogy teljesen idegen volt ez a már ötven éves mű, több részletét hallottam már, erre-arra rá is ismertem.)
Horgas Péter díszlete a szokásos operai előadásokénál sokkal fontosabb szerepet tölt be. Erre a négy előadásra újra legyártatták, ugyanis az intézmény egyik korábbi igazgatója "ledaráltatta". Különösen a fekete, de kisebb mértékben (de hangsúlyosan) a fehér is domináns szín. Ebben a világban mintha nem léteznének árnyalatok, középutak, kompromisszumok. Minden fekete vagy fehér. Ezért lesz előbb-utóbb minden fekete, éppen úgy, ahogy a menyasszonyt a végén betekerik egy fekete lepelbe, amelyben moccanni sem tud már .
A színpadot kettéválasztja egy nagy leereszthető falemez, amely rendszerint ajtóként funkcionál. Monumentalitása miatt ijesztő, ahogy leereszkedik, érezzük, hogy akire ráereszkedik, annak a mozgástere véglegesen leszűkült. Amikor nem ez ereszkedik le, akkor két nyaktilóra emlékeztető lap zárul össze. Akár így, akár úgy, érezzük a komorságot.
Lorca darabjának szürreális vonalát a megzenésítés és a rendezés is kiemeli. A Holdnak (Boncsér Gergely) kiemelt szerepe lesz, végig jelen van, néha csak átmegy a színen, ő adja össze a menyasszonyt és a vőlegényt is, majd a párbaj után a vér is egyedül rajta jelenik meg. A lányszöktetés után a favágók (Hábetler András, Bátki Fazekas Zoltán, Hantos Balázs) megjelenése viszi el erre a szürreális síkra az előadást. A favágókból párkák lesznek, akik a sors fonalát egy ideig kézben tartják. A Halál (Kovács Annamária) is szerepet kap, mégpedig a vőlegény anyja játssza, hiszen ő az, aki korábbi meggyőződésével ellentétben mégis kést ad fia kezébe, hogy a családi becsület védelmében feláldozza magát.
A darab elején az Anya siratja régen meghalt férjét és idősebb fiát, akik párbajban hunytak el. Egyetlen megmaradt reménysége, a kisebb fiú (Vőlegény: Vadász Dániel) pedig egy olyan lánynak udvarol, akinek előző vőlegénye a rivális család sarja. Ebből a bevezető jelenetből azonnal sejthető a dráma, nem véletlenül táncol a Hold a foga között késsel. Kezdettől sejtjük, hogy a halál elkerülhetetlen, mindössze késleltetni lehet.
Az anya-fiú kapcsolatból kitűnik, hogy egy nagyon domináns anya és egy simulékony, alkalmazkodó fiú az, akik most lassan felkészülnek az elválásra, amely az esküvő miatt szükségszerű. Miksch Adrienn menyasszonya az anyához hasonló alkat, kőkemény és határozott. Éppen igyekszik a józan eszére hallgatni, lélekben is elszakadni régi szerelmétől, aki nem őt vette feleségül (az operában nem derül ki, hogy miért is nem), próbál a közösségbe beilleszkedni, megfelelni a társadalmi elvárásoknak, férjhez menni és úgy élni, mint mindenki más. Ehhez az életcélhoz megfelelő is a Vőlegény, aki elég hajlítható és elég szerelmes is. Az első megjelenésétől kezdve bűntudat gyötri, nem tud egy pillanatig sem örülni a "jó" döntésnek. De mivel vannak hatalmak, melyek erősebbek erénynél, értelemnél - a szenvedély, amely minden baj fő oka (ahogy ezt Szophoklész is már megállapította) legyőzi őt, és a másik férfi, a már házas Leonardo (Szemerédy Károly) karjaiba taszítja. Amennyire a szerelmesek képtelenek legyőzni önmagukat és igazodni az elvárásokhoz, a közösség ugyanígy az ösztöneire hallgatva kiveti magából a renitenseket. Az Anya éppen e közösségi morálra hallgatva nem nézi többé, hogy fiát fogja elveszíteni, ő maga adja a kést a Vőlegény kezébe. Aki letér a megszabott útról és a saját boldogságára gondol, annak elkerülhetetlen a pusztulása, de annak is, aki igazodik. Ez a tanulság.
A párbaj jelenetet tánc formájában látjuk (Horváth Gábor a koreográfus), hatásos, amikor a két férfi halálát kézfogás jelzi. Ugyanaz a sorsa mindkettőnek, aki ugyanazt a lányt szerette.
Wierdl Eszter most is Leonardo feleségének szerepét kapta. Gyönyörű jelenet, amikor a férj hazaér, a felesége várja, hogy megérintse, de a simogatás gesztusa félbemarad. A mozdulat megáll a levegőben. Szinte nincs is szemkontaktus a két beszélgető között, a hazugság másként elviselhetetlen lenne. Érezzük, hogy a feleség nagyon hinni akar a férjének, hogy minden rendben van köztük, de lelke mélyén mégis tudja, hogy Leonardo mást szeret. (Valószínűsíthető, az eredeti darabból pedig tudható is, hogy ez egy józan megfontolásból megkötött házasság volt, nem a felek kölcsönös szerelmén alapult.) A gyerek és a hamarosan születendő másik ott van, és tudjuk, hogy ebből a feleségből hasonló anya lesz, mint amilyen a Vőlegény anyja lett özvegységében. A Menyasszony pedig egész életére egyedül marad, anélkül, hogy valaha élt volna férfival. Halálát felajánlja, de a közösség úgy látszik, hogy csak a férfiak életét követeli, a nőknek marad az életfogytig tartó gyász.
A női szereplők közül fontosak a kisebb karakterek is. Balatoni Éva az Anya szomszédasszonya, akitől fontos információkat tudunk meg, illetőleg az ő szemüvegén keresztül azonnal látjuk, hogy nem lesz a készülő esküvő olyan problémátlan, mint amilyennek látszik. Leonardo anyósaként Bódi Mariann kap néhány villanást. Ebből kitűnik, hogy a férfi minden igyekezete ellenére sem tud titokban udvarolni, mindent tudnak cselekedeteiről, amiért anyósa megveti. (Ő volt a szegényebb fél, hozományért házasodott be a módosabb családba, és látnivalóan nem becsüli meg magát. Ezt Lorcától tudjuk.) A Menyasszony cselédje (Vajda Júlia) is mindent tud, élvezi a leselkedést, pletykálkodást és a családra szakadó tragédiát is kárörömmel fogadja. Vőfélyként Cserhalmi Ferenc vonja magára figyelmünket kis időre.
Szvétek László a Menyasszony apjaként nem olyan hangsúlyos szereplő, mint a Vőlegény anyja, ugyanakkor talán ő az egyetlen, aki mentes a bosszútól, nincsenek rémlátásai. Ő az, aki a hétköznapokat dráma nélkül éli meg, a végsőkig bízik a lányában. Ő az, akiből a szeretet árad, amellyel lehetne élni. Mindenki mást elvakít valamilyen erősebb érzés, szerelem vagy bosszúvágy, harag. Kár, hogy ez az apa-figura nem tud igazán domináns lenni, hiszen nincs hozzá hasonlóan gondolkodó ember a mű világában.
A librettó Illyés Gyula fordítását használta, visszaköszönnek a prózai előadásokból ismert mondatok, mint például: " a házasság - egy férfi, néhány gyerek és egy vastag fal közted és a többi ember között".
Az előadás végig a hatása alatt tart minket, nincsenek gyenge pontok a szereposztásban, jó énekes-színészeket kapunk, a darabhoz és a zenéhez illő rendezésben. A mondanivaló ma is nyomasztó, ötven éve még inkább az lehetett. Látjuk a társadalmi konvenciók közé beszorított embert, aki sehogy sem szabadulhat. Másfelől látunk egy igazán jól kiállított előadást az Operaházban, amely nemcsak részeredményeket mutat fel, hanem egészében is jó. Csak az a kár, hogy kevesen érdeklődnek iránta, pedig közönség nélkül nincs színház.
Aki teheti, vállalja be november 11-én, vagy 13-án. Másfél óra, szünet nélkül.
