Még a szombaton (a Máté-passión) összeszedett energiákkal, a legoptimálisabb állapotban ültem be tegnap délután a Parsifalra. Mivel csak jövő húsvétkor veszik elő ismét, ez az írás ajánlóként gyengén funkcionálhat, de mivel jelentős énekesi teljesítmények tanúja voltam, dokumentálom most is a látottakat.
A Parsifal volt a második opera, amelyet az Operaházban láttam 1985-ben, egy második emeleti jobb oldali páholy második sorából. Majdnem végig álltam. Ez a Parsifal kapcsán a legelső benyomásom. (Ez egy biztos recept, így lehetne egy gyerekkel egy életre megutáltatni az operát, igazi csoda, hogy ez nem sikerült.) Az előadás egyébként még a legelső szereposztással ment (1983-as bemutató). Molnár András, Polgár László alakítása megmaradt bennem, már csak azért is, mert velük számos alkalommal újranéztem később. A rendezés (Mikó András) azóta is változatlan. Aztán a legutóbbi időkben ki-kihagyogattam, részben azért, mert itthon sem voltam húsvétkor, de azért is, mert annyira soha nem kerültem a hatása alá, mint néhány más Wagner-operának (Ring, A bolygó hollandi, Tannhauser). A tegnapi előadást tudtam élvezni, nem érződött hosszúnak sem, de a csoda sem történt meg, azaz nem érzem a nyomást, hogy csak ezt akarom hallgatni és semmi mást.
Az Opera érezheti, hogy ez egy fontos produkció, ezúttal a színlappal a cselekmény leírását is kiosztják. Nem bíznak a nézőben, nem gondolják, hogy felkészülve érkezik. Viszont szarvashiba, hogy nem angol nyelven van rajta a történet. Meggyőződésem, hogy a Parsifalra kevés olyan magyar ül be, aki nem tudja pontosan, hogy mire jön, viszont rengeteg a külföldi, akik csak úgy beesnek, mivel nekik a földszint sem drága. Nem telt meg a ház erre az estére, de túlságosan sokan nem is menekültek el a szünetben.
A rendezésről nem érdemes beszélni, nemcsak azért mert 31 éves, hanem azért sem, mert nem különösebben invenciózus. Lebonyolítja a cselekményt, viszont nem is gátolja meg az énekeseket abban, hogy érvényesüljenek. Legalább könnyen kezelhető és tárolható díszletet használ és ez előnyös feltétlenül. Lehetne akár egy új rendezésen is gondolkodni, de belátható, hogy évi két előadás kedvéért ez nem sürgős. Különösen akkor nem, ha nincs a láthatáron senki, aki esetleg valami mögöttes mondanivaló kifejtésével akarna foglalkozni. Pedig lehetne, mert belelátható a Grál lovagok királyának, Amfortasnak a tragédiájába jóval több is a leírtaknál. Láthatunk egy lelkiismeretes vezetőt, aki egyetlen botlása miatt évtizedeken át vezekel. Hibája miatt szenved persze az egész közösség is, akik egyre nehezebben tolerálják a főnök bénázását. Nem kis feszültség jelenik meg ezen a szálon. És ott van mellette az összes Grál-lovag tragédiája, akik mind egy szűzies, tiszta életre vállalkoznak, amelyre mindaddig képesek is, amíg nincs kísértés a láthatáron. Amint van, azonnal belebuknak, mind egy szálig. Egyedül Parsifal nem, aki ellenáll, de még így is megátkozzák és rengeteg kín árán fog végül visszaérni a várhoz, hogy megváltsa a királyt. Nem tűnik bűnösnek, mégis szenvednie kell. A mű világában a szerelem kiiktatása szükségszerűnek tűnik, de ezt mind megszenvedik. Lehet, hogy a sok szenvedés okozója nem egyedül a varázsló, hanem az, aki ezt a szisztémát kitalálta, a lovagokat elzárta az élettől? Lehet, hogy ennyire ártatlan senki sem maradhat? Vagy ha igen, aztán még jobban megjárja?
Ez a gondolat akkor jutott eszembe, amikor a Gurnemanz elbeszélését hallgató apród (Horváth István) játékát figyeltem az első felvonásban. Az előadás csak néhány énekesnek ad igazán nagy teret (maximum ötnek), viszont nagyon sok egyéb jó szólistára van szükség, akiknek csak mondatok jutnak elszórva. Színészileg és valószínűleg énekesileg is nehézek ezeket érvényesen megszólaltatni, ennyire kevés rendezői támasszal, szinte csak némajátékokból kellene valami figurát építeni. A tegnapi mezőnyben ez a mutatvány Horváth Istvánnak sikerül leginkább, mert az elbeszélésre adott reakciói egy élő embert mutattak. Valóban érdeklődéssel hallgatta a vonzó nőkről szóló híradást, látszott, hogy megmozgatják a képzeletét a hallottak, később viszont elég hihetően szörnyülködött el az elcsábítottak bűnhődésén. Az apród külvilág iránti kíváncsisága is megjelent, ugyanakkor a félelem is a veszélyektől. Horváth István azt hiszem, hogy ezúttal száz százalékosan kihasználta, amit a helyzete felkínált neki. Jól áll neki Wagner, furcsa módon jobbnak éreztem, mint korábban a Szöktetésben, pedig ott jelentősebb szerepe volt.
A férfiak közül Geiger Lajos az, aki egész megjelenésével nagyjából azt a mintát hozta, mint amit egy Grál-lovagtól várna a néző. Neki sem adatott sok szöveg, viszont rá nézve sajnáltam, hogy az Opera hasonló énekesekből nem gyűjtött be nagyobb készletet. (A többiek nagyon elpuhult-elkényelmesedett lovagoknak tűnnek mellette, nemigen van más a közelében, aki ugyanezt az esztétikai hatást keltené, akire ennyire jó ránézni és akinek elhinnénk, hogy igazi lovag és bevethető lenne egy fegyveres összetűzés esetén is.)
A viráglányok hatan vannak. Igazán impozáns a névsor, Balog Tímeát nem ismertem, de a többi énekesnő már többszörösen bizonyított (nekem) jelentős szerepekben is – Váradi Zita, Kriszta Kinga, Simon Krisztina, Gál Gabi és Várhelyi Éva. Nekik igazából egy jelenet és egy koreográfia jut, egyéni akciókra nincs lehetőség. Ez a jelenet viszont hatásos (és szép), és remélhetőleg a Parsifalt éneklő Kovácsházi István nem csak mutatja, hogy élvezi a virágok udvarlását, hanem valóban jól esik neki az, hogy a kórust is beleszámítva vagy ötven nő döngi körül. Ezt egy civil pasas sosem kaphatná meg az élettől…persze ezt a szerepet így, Molnár Andrást méltó módon pótolva még annál is kevesebben tudnák megszólaltatni, mint ahány férfit körüludvarolnak. Sok színe van az alakításnak, hol agresszív és bárdolatlan, hol játékos és érdeklődő, néha félénk, néha szenved – mindezt jól időzítve persze - és láttatja az utat is, amelyet a szereplő megtesz a „tiszta balgaságtól” egészen addig, amíg végül méltóságteljesen felmutatja a Grált és Amfortas helyébe lép. A mosoly országában illetőleg Az árnyék nélküli asszonyban ismét nézhető lesz hamarosan. Most már őt is figyelni fogom, most felkeltette az én érdeklődésemet is.
Egri Sándor Klingsora se maradjon említés nélkül, erős a jelenete a Kundryt éneklő most is csodálatos Németh Judittal. Ezekhez a szerepekhez nem ártott volna több rendezői ötlet, esetleg akármilyen kísérlet a varázsvár megteremtésére, előnyösebb jelmez, stb – de Németh Judit hangjának drámai ereje (a Wagner napok alatt szerzett tapasztalataimra is alapítva mondom) nem semlegesíthető, minden támogatás nélkül is érvényesül. Rajta kívül még egy másik énekes volt, aki miatt ezen a hétfő délutánon dezertáltam otthonról, odahagyva a vendégeket is: Matti Salminen. Gurnemanz szerepe talán Parsifalénál is hálásabb, ennek a figurának jól megragadható személyisége van, ráadásul elég színpadi jelenléte az első és a harmadik felvonásban. (A kettő között pedig több mint két óra idő a pihenésre.) Az idős, a szenvedésektől már kissé megtört, de még nem egészen reményvesztett, jóságos lovagot természetesen jeleníti meg, hitelesen. Az énekes már a pályája nagy részét befutotta és őt hallgatva abban is bizakodhatunk, hogy a mi fiatal basszistáinknak is lesz még jó húsz-huszonöt éve a pályán, nem öregszik ki valaki olyan gyorsan ebben a szerepkörben. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az évad folyamán Bretz Gábor ugyanezt a szerepet betanulta már, és Bolognában el is énekelte. Csak valahogy nem tűnt olyan egyszerűnek a lejutás, így mi nem láttuk. Előbb-utóbb hátha itthon is rákerül a sor ebben a szerepben. Hátha nem várják ki, amíg smink nélkül játszhatja ő is az öregembert.)
Alejandro Marco-Buhrmesternek nem volt ennyire könnyű helyzete Amfortas szerepében, a rendezés támogatására ő is jobban rászorult volna. Látványosan szenvedett, és helyenként a Pinchas Steinberg által vezényelt zenekart nem tudta túlénekelni. (Az első sorban nagyon jól hallatszott a karmester dudorászása is, majdnem annyira, mint az énekesek.) A zenekar teljesítményéről csak felsőfokon lehet nyilatkozni. Végigjátszani 280 percet, ez számomra roppant imponáló teljesítmény.
Rengeteg szépség áradt ebből a zenéből. Parsifal a harmadik felvonásban, a megérkezése után észreveszi, hogy mennyire szép a rét és ugyanakkor észrevételezi ennek abszuditását: nagypéntek van, gyásznap, ilyenkor nem erre kellene figyelni. Ahogy a Máté-passió, úgy a Parsifal is a halál közelségét lebegteti a fejünk fölött, de a gyász helyett ott van benne a megváltás, sőt mi több a boldogság ígérete is. Ha végigkínlódjuk az egész életünket és mindenről lemondunk közben, akkor a végén elérhetjük a pillanatnyi boldogságot, a megnyugvást. Ez lenne az általam kihámozott tegnapi üzenet. Ne csodálkozzunk, ha nem hemzseg a világ Parsifaloktól, bár lehet, hogy sokan próbálkoznak hasonlóan megvalósítani egy ilyen példaszerű életet. Jóval többen lehetnek a bukott Grál-lovagok.
Mégis csak az lenne az igazi, ha az egész utunk tele lenne élményekkel. Csak lesz valami a végén… De amíg oda elérünk, jó lenne eléggé értékelni azt, ami jut, mint például egy ilyen előadás. Ennek is lehetett örülni.
