Réczei Tamás darabot írt és rendezett Benjamin Britten századik születésnapjára a Rózsavölgyiben. A bemutatót az évfordulóra időzítették. Nem kis bátorságra vall, hiszen a zeneszerző sem igazi húzónév, akitől kasszasikert lehetne remélni. Ugyanezen az estén az Operaház is kitűzött egy féligszcenírozott előadást, a Lukrécia meggyalázását lehetett látni rendkívül színvonalas kivitelben és elsőrangú énekesekkel. Azon az előadáson is erősen pangott a nézőtér. (Nekem emlékezetesen szép este volt ez.) A Rózsavölgyi bemutatóját, amely nem egyszeri előadásra készült, elhalasztottam tehát, de nem gondoltam, hogy ez két hónap csúszást jelent majd és csak január 27-én nézem majd meg. De végül megnéztem. Következő előadás: febr. 21-én.
Az előadás három színészre épül. Kőszegi Ákos az idős zeneszerző, Porogi Ádám a tanítványa, Falusi Mariann pedig az ápolónő. Hét jelenetben láthatjuk a három ember viszonyát kibontakozni. A zeneszerző éppen utolsó művén, a Halál Velencében c. operán dolgozik, maga is a halál közelében. Ebben segítségére van egy fiatalember, Leslie. A két férfi közötti kapcsolat alakulását Réczei párhuzamosan bontja ki a Thomas Mann kisregény történetével, közben az opera-részletek bejátszásával egy harmadik síkon is kibontakozik ugyanez a viszony. Az előadás kétségtelenül gazdagodik ettől, bár nem minden váltás érződik természetesnek. A Rózsavölgyiben megszokott módon a kivetítés mellett kevés látványelemet használnak, a cselekmény is a tér két elkülönített része között oszlik meg. Ebben nincs semmi kivetnivaló, úgyis minden a színészeken múlik, hogyan tudják élettel megtölteni a nekik jutott szerep körvonalait. Kőszegi Ákos és Porogi Ádám kettőse meggyőző volt. Bár a szöveg néha kevésbé életszerű, a két színész el tudta hitetni a történetüket jeleneteik túlnyomó többségében. Ugyanezt nem mondhatom el Falusi Mariann ápolónőjéről. Feltehetően azért eshetett rá a választás, mert egy olyan karakteres nőre volt szükség, aki a betétként dúdolgatott Beatles-dalokat hangszeres kíséret nélkül is élvezhetően meg tudja szólaltatni. Engem nem kárpótolt az énekesnő szép hangja azért, hogy különösen az első jelenetekben túlságosan is civilként hatott, nem illeszkedett be az előadásba. Lehetséges, hogy Benjamin Britten valóban nagyon kedvelte a Beatlest, de ebben a róla szóló előadásban számomra idegen elemként hatottak ezek a dalbetétek, a rövidek és a hosszúak is. Könnyen elhiszem, hogy más nézők ezt élvezték, engem zavartak és kizökkentettek az előadásból. Valószínűleg az egész estét jobban tudtam volna értékelni, ha ez nem így van. Ezt leszámítva örömmel töltött el, hogy ma Magyarországon még lehet ilyen kevéssé profit-orientált színházi előadásnak is teret adni. Mégiscsak kellene, hogy Britten jobban előtérbe kerüljön, hátha idővel már nem csak az évfordulón fognak vele foglalkozni.
