Egy hosszú hét utána megint a Fesztiválzenekar művészeit hallgattam, és ezúttal a saját bázisukon, a Selmeci utcai próbateremben. A templomi koncert-körút után gyorsan elvonási tüneteim lettek, és örültem a lehetőségnek, hogy még az Orfeo előtt az együttes újabb arcával ismerkedhettem meg.
A vasárnapi kamarazene évek óta futó sorozat, és módot ad arra, hogy a nagyzenekarban játszó művészek közelebb kerüljenek a közönséghez, és nagyobb reflektorfény vetüljön rájuk.
Ahogy néztem a délután három kisegyüttesét, egyértelműnek látszott, hogy mindannyian örültek a lehetőségnek, élvezték a kamarajátékot, illetve tudatában vannak, hogy különlegességet játszanak a zenekar törzsközönségének, és közülük is talán a legérdeklődőbbeknek, akik nyitottak arra is, hogy koncerteken ritkán előforduló művekre üljenek be.
A próbaterembe egyébként háromszáz fő férhetne be, és nagyjából kétszázan el is jöttek ezen a kellemesen meleg őszi, de még a nyarat idéző délutánon. A tavaszi templomi koncertek egyike is a környéken volt, és akkor is, most is újra rácsodálkoztam a környező utcák platánfáira, itt valóban kellemes lehet sétálni próbaszünetben, és még akadnak parkolóhelyek is.
A két részes műsor első felében összesen három műsorszám hangozhatott el. Kurcsák István, Fábry Boglárka, Maros Ádám és Herboly László először a fiatal amerikai szerző, Ben Wahlund ütőegyüttes számára komponált kvartettjét játszotta kisdobon, marimbán, vibrafonon és harangjátékon. Megbizonyosodhattunk virtuóz technikájukról, meglehetősen érdekes volt közelről szemlélni, ahogy ketten is egyszerre négy ütőt használnak, és az egész programról eszembe jutott az a háromszor egy évad, amelyet Arkansasban töltöttem, és ezekben az években a helyi egyetem zenei tanszakának minden létező hangversenyén jelen voltam, hetente legalább egy kamarakoncerten biztosan. Ezek a fellépések vizsgaként is és gyakorlásként is jól jöttek a diákoknak, színházi előadások alig voltak, és így lassan már hét év távlatából jó visszagondolni ezekre is. A koncertek műsorszámait akkoriban sem ismertem, ahogy most is újdonság volt számomra a koncert első félidejének mindhárom része.
Debussy Tánc című zeneművét Holló Aurél írta át ütőhangszerekre, amely szintén a fent már említett zenészek által szólalhatott meg. Nem tudtam őket beazonosítani, csak abban voltam biztos, hogy Fábry Boglárkát biztosan láttam tavaly az Orfeo együttes turnéján is. Ami a második számban engem laikust egészen megfogott, az az egyik ütőhangszeres művész virtuozitása volt, ahogy partnerei között járkált, és tökéletes időzítéssel néha azokkal együtt szólaltatta meg az egyes hangszereket.
Az ütőhangszerek önmagukban elég kevés koncerten hallhatóak, de talán ugyanez mondható el a fúvósokra is. Sosztakovics eredetileg vonósnégyesre komponált (op. 110) alkotása szintén átirat (mégpedig fúvósötösre), nekem ez is ugyanúgy első élmény volt, mint az előző kettő. Ezt Varga Fruzsina, Berta Beáta, Csalló Roland, Tallián Dániel és Bereczky Dávid játszotta el, akiknek a játékába szintén bele lehet feledkezni.
A koncertre mégis a második részben megszólaló vonós-szextett miatt mentem, amelyre az egy héttel korábbi templomi koncerten hívta fel a figyelmem az erre az alkalomra szerveződött kisegyüttes vezetője, a produkció ötletgazdája, Kostyál Péter.
Bach kantátákkal egyszerre próbálni Monteverdi Orfeóját és még Schönberget is – elég izgalmasan hangzott, és kedvem lett a Megdicsőült éj című opusszal megbarátkozni, amelynek csak a címéről hallottam, a zenéjét egyben sosem hallottam.
Ezúttal is a bevált receptemhez folyamodtam, egy héten át naponta többször meghallgattam a félórás művet, és így a koncerten már ismerősnek tűnt, ahogy a játszók közül négyen szintúgy. Az együttes vezetőjén túl még három művészt - Gulyás Emesét, Mahdi Kousayt és Fekete Zoltánt - már többször láttam a templomi koncerteken is, és így csak Polónyi István és Kertész György volt „újdonság”. Összeszokott csapat benyomását keltették most is, akik szívesen zenélnek (és vannak) együtt.
A youtube egyfelől nagyon jó nekünk nézőknek, egy-egy darab is sokféle zenekar előadásában látható, másrészt a zenészeknek, énekeseknek nyilván helyenként kellemetlen, hogy a közönség könnyen viszonyítani tud másokhoz is, talán magasabbra is került a léc. Ennek ellenére, hogy egy másik együttes interpretációjához szoktam (Zubin Mehta felvételéhez), nagyon jónak éreztem e hat zenész közös bemutatkozását, átjött a mű lényege, élvezetes volt hallgatni előadásukat.
A Megdicsőült éj alapja Richard Dehmel azonos című verse, amelyet Kostyál Péter fel is olvasott a mű eljátszása előtt.
Ha valaki nem tudja, hogy mit hallgat, a zenéről elsősorban talán a romantika jutna eszébe, hiszen ez egy korai Schönberg – 1903-ban volt a bemutatója. Ha valaki a szerző nevét hallja csak nem szakértőként, lehet, hogy elsőként a sztereotípiák ugranak be valamiféle hallgathatatlan zenéről, és ilyen háttérrel igazi nagy meglepetést okozhat, mert amit hallunk, az közönségbarát, én egészen megszerettem valóban, azóta is hallgatom, és nagyon remélem, hogy ez a csapat még talál lehetőséget, hogy a hosszú munkával betanult művet ismét eljátssza.
A mű zenei világa a verstől függetlenül sokféle asszociációkat kelthet a hallgatóban, de az, hogy itt valami rendkívüli esemény hatása van a háttérben, talán kétségtelen. A befogadó készülékén múlik, hogy miféle érzelmeket fog fel abból, amit ez a kamaraegyüttes ránk áraszt.
PS. Személyes lezárás
Ami azt illeti, Schönberg valóban nem az a szerző, akit hallgatni szoktam. Négy-öt éve kezdtem eltolódni az operától a régizene felé, és egyre nagyobb arányban hallgatok barokk szerzőket. Ehhez képest ez a múlt hét komoly váltás volt, és mivel ez egy másik életmódbeli váltással is párosul, még azt sem zárnám ki, hogy most ennek hatására szétnézek jobban a kortárs zenék között is.
Az előadás annyira hatott rám, és jól éreztem magam a koncert után, hogy ugyan lett volna még időm, de mégsem tudtam magam rászánni, hogy még egy másik (prózai) előadást is bevállaljak. Nem volt további élményre szükségem, és még a hétfőre tervezett másik előadást is passzolnom kellett, annyira elég volt ez, amelyhez a rákészülés is hozzá tartozott.
Ezek után vártam az Orfeót, amelynek a mai nyilvános főpróbájáról már írtam is ajánlót. Ebben a BFZ nagyzenekarként működik, magába foglalva mindazokat, akiket ezen a kamarazenei esten, illetve korábban a templomi koncerteken láthattam. Utána, ha minden igaz, jön két hét csak prózai előadásokkal, ha közben megint el nem terelnek, egészen október 1-ig, amikor a zene világnapján egy másik kamarakoncertre készülök, mégpedig az Erkel Ferenc Kamarazenekar fellépésére, amely vezetője, Lesták Bedő Eszter és számos tagja is a BFZ-ben muzsikál.
