A Rockgiovanni és Székely Kriszta Odüsszeia-víziója között egy újabb, bár az említettekhez képest jóval kevésbé átalakított művet láttam szerda esten a Városmajorban.
Ugyan nem szeretem a szabadtéri színházat, és már többször megállapítottam, hogy ebben a térben tényleg nagyon nem mindegy, hogy honnan nézzük a darabot, egy bizonyos távolságon túl már hajlamosak vagyunk kiesni a hatóköréből, de mivel épp ezt a darabot nagyon kedvelem, és egyébként is kevés nyíregyházi produkciót láttam az utóbbi időben, a megtekintés mellett döntöttem. Sokan mások is - a nézőtér a legutolsó sorokig tele volt, és csak kevesen mentek haza a második szünetben, az előadás közönségsikere tagadhatatlan. A teljesség kedvéért már most hozzáteszem: sokkal jobban szerették az előadást az első sorokban ülő ismerőseim, mint akiknek a 20. sornál hátrább szólt a jegye, egészen biztos, hogy nem mindegy, hogy ki honnan nézte. (Az utolsó felvonásra a megürülő helyek miatt én is előrébb tudtam menni, és magam is tapasztaltam, hogy nem keveset számított a színpadtól való távolság lefeleződése.)
Mohácsi János rendezéséről már a bemutatója óta csak jókat hallottam azoktól az ismerőseimtől, akik el tudtak utazni az eredeti helyszínre, így nem lepett meg, hogy a POSZT-ra is beválogatták, sőt a színészzsűri a legjobb férfi alakításért Horváth László Attilát díjazta, a közönségzsűri pedig az előadásnak különdíjat ítélt meg. Persze, ha ez mind nincs, akkor is érdekelt volna, a jegyemet hetekkel korábban lefoglaltattam, mivel Mohácsi János rendezéseit húsz évnél régebben figyelgetem, ha a vidékiekre rendszerint nem is jutok el. A tavalyi miskolci Játék a kastélyban az évadom csúcselőadásai közé tartozott, és a híresztelések alapján ettől az estétől is valami hasonló revelációt vártam.
László Miklós darabját már sokféle feldolgozásban szerettem nagyon, emlékezetes számomra a sokak által emlegetett 1987-es tévéjátékon kívül is a József Attila Színház előadása Schnell Ádámmal (most, e bejegyzés írása közben vettem észre, hogy TELJES terjedelmében fent van a youtube-on!), vagy az immár évek óta kétféle Asztalos úrral (Simon Kornél, Stoll András) futó centrálos előadás, amelyet háromszor is láttam, de a legutóbbi miskolci bemutatót is igen kedveltem. A többszörös megtekintéseknek köszönhetően eléggé képben vagyok, hogy milyen is a darab felépítése, és érzékeltem azt is, hogy Mohácsi István dramaturgi minőségében mit változtatott.
A Mohácsi-testvérek előadásai esetén az lenne az óriási meglepetés, ha egyszer nem írnák át a szöveget, és bár az Aida esetén annak idején megmaradt az eredeti librettó, de prózai példát erre nem tudnék hozni erre a rendező életművéből. Minden esetben megpróbálják maivá alakítani, feldúsítani, ezáltal is továbbgondolni az alapszöveget, néhány visszatérő poén által ráteszik a saját védjegyüket, és erre a hozzáállásra különféle nézői reakciók lehetségesek. Lehet kifejezetten rajongani ez iránt a színházcsinálási módszer iránt, vagy akár mereven elutasítani ezt a kreatív hozzáállást. Jelenleg, éppen az Illatszertár esetén kevéssé éreztem szükségesnek a beavatkozást, mert elég jól működik ez eredeti formájában is, ahogy erre a Centrálban futó előadás élő példa. Ettől persze még nem volt felesleges ezt a módosított változatot sem bemutatni/megnézni.
Jelen esetben Khell Zsolt egy egészen hagyományos illatszertár-díszletet hozott létre, és a bolt minden fiókjába bele tudjuk képzelni a megfelelő szappanokat és krémeket, a mezei néző erre ránézve egy hagyományos előadást sejt, és ezt a benyomásunkat Remete Krisztina jelmeztervező ruhái is nagyban támogatták. A szövegmódosítások is csak az első felvonás vége felé lettek gyakoribbak, hogy aztán a második felvonásban már valóban érződjön a Mohácsi-hatás, és lényeges dramaturgiai átalakításoknak is a tanúi lehessünk – különösen a darab lezárását illetően.
Mohácsiék beállításában talán a megszokottnál és nagyobb a pörgés ebben a drogériában, több a vevő, nagyobb a hangzavar, egy lapáttal minderre rátettek. Karácsony előtt játszódik a történet, és emiatt a feszültség még inkább fokozódik, ahogy ez ténylegesen is lenni szokott. Nekem négy színészt leszámítva mindenki új volt, első élmény, de így is mindenkit egyéniségnek láttunk, teljes sorsokat a pár mondat mögött is - Gyuris Tibor (detektív), Tóth Károly (rendőr), Forró-Török Tünde és Jenei Judit (vevők) esetén is. Számomra ez élő zene mellett (ez most nem volt) éppen ez a mindenkit egyformán fontos külön világnak bemutató technika a Mohácsi-előadások fő vonzereje.
A nagy pörgés nem öncélú, a rendező nagyobb nyomatékot ad a szereplők kiszolgáltatottságának, átérezzük, hogy nem a béke és boldogság szigete ez az Illatszertár, nem tér el túlságosan a körülötte lévő világtól, ahol farkastörvények uralkodnak. Az alkalmazottak elsődleges célja, hogy életben maradjanak és érvényesüljenek - minden más csak ez után következik.
A rendező a szereplők fontosságán is változtatott a szövegmódosításokkal, így különösen hangsúlyossá vált a beilleszkedésre képtelen és mindenki (vevők, alkalmazottak, a főnök felesége) által vonzónak talált Kádár úr személye Gulácsi Tamás által. (Még a Papageno különszáma is az ő képét teszi be az előadás színlapja mellé.) Látunk valakit, aki a kereteket felrúgja, mindenkit kihasznál és mégsem üti meg a bokáját. Túl harsány, erőteljesen kedélyeskedik, így minket mégsem csábít el, és ez jól is van így, hiszen nekünk az igazságtalanul elbocsájtott Asztalos úr, azaz Horváth Sebestyén Sándor mellett van a helyünk, neki kell drukkolnunk. Az arányok ugyan változnak, de a főszál mégis ez marad: Asztalos úr és Balázs Róza kisasszony titkos szerelme és nyílt ellenségeskedése. Horváth Zita alkalmas partner, és az is érthető, hogy a rendező kettejük kapcsolatát másként folytatta, Sipos úr - István István - beavatkozásával inkább a titok felfedése mellett dönt, nem tartja meg azt az illúziót, hogy két ember kapcsolata tartósan működhetne enélkül. Kádár úr és Rácz kisasszony - Szabó Márta - kapcsolatát is egy gondolattal tovább szőtte, és ez is érthető. Szabó Mártát túl keveset láttam az utóbbi időben, ez is eszembe jutott menet közben, jelen esetben Horváth Margittal (Molnár kisasszony) helyenként túlkoros tinikre emlékeztetnek, ahogy vihognak. Fellinger Domonkos számára is hálás feladat Árpád, a tanoncból segéddé váló fiú alakja, aki mellett csak futólag ismerhetjük meg utódját Jancsit, Lakatos Máté személyében. (Most nem vetik be a más előadásokban szokásos poént, hogy az új tanonc nyugdíjaskorú - ez a rendezés mintha ebben is a realitásoknál maradna.)
Horváth László Attila és Gulácsi Tamás
Az előadás másik fő szála marad a bolt tulajdonosának megcsalási története is, és Horváth László Attilának jól áll ez a szerep, együtt tudunk vele érezni. Elvileg sikerember, aki benősült az üzletbe és családjának jó életszínvonalat biztosít, de kiderül, hogy sem neki, sem a környezetének nem elég ez az anyagi jólét (amelyre az alkalmazottak hiába vágynának), ettől még ő sem boldog. Szintén Mohácsi-találmánynak tűnik, hogy az illatszertáros múltját megváltoztatta, ebben az előadásban fiatalemberként operaénekesi álmokat dédelgetett, és úgy tűnik, hogy top-tenor szeretett volna lenni, például Cavaradossi. (Elhangzik néhány közhelyszerű mondat is - "az operaénekesek kövérek" megállapítás azért nem egészen igaz, de tényleg tipikus és jól választott megjegyzés.) A hősszerelmes szerepkör és a megcsalt férj sors valóban kellően nagy távolságra van egymástól, és persze ezekben a nosztalgikus mondatokban az is kifejeződik, hogy mennyire más is a valóság és az illúziók világa, és a még a bolt tulajdonosa is mennyire kívül maradt az élet forgatagán, nem ő az, aki élvezi a megtermelt profitot. (Nagyon úgy tűnik, hogy valóban csak kivételes emberek, mint amilyen a pimasz Kádár úr, képesek arra, hogy igazán jól érezzék magukat, a többieknek "annyi jut, amennyi jut".) Ebben az előadásban kivételesen a főnök felesége is feltűnik néhány pillanatra, bár ez nem elég ahhoz, hogy az ő oldaláról is láthassuk a történetet.
Az előadás "romantikus komédia" minősítése megmaradt, de Mohácsiék arról gondolkodnak, hogy ne nagyon tudjunk elandalodni a szerelmespár kapcsolatát nézve, és el is bizonytalanodtam, hogy korábban ez nekem sikerült-e valóban. Persze, én sem vagyok már ugyanaz, mint aki 1994.10.29-én voltam, amikor először élőben megnéztem a darabot, benne Schnell Ádámot és Fehér Annát. Most írás közben ezzel a régi előadással is szembesültem a youtube-on, és aki nem jár Nyíregyházán, és nem jár a Centrálba sem, azoknak ez a felvétel bármikor a rendelkezésére áll, amely viszont nem rombolta le az előadáshoz kötődő szép emlékeimet.
ps. A két fotó a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház részére készült.
