Ahogy az idén elkészült megközelítőleg négyszáz bejegyzés címeit végiglapoztam (ebben a napi ajánlók is benne vannak), megállapítottam, hogy érezhetően dominált az opera, részben amiatt is, mert az Operaház harmincnál több bemutatója közül mindet néztem, amelyik nem balett volt. Valószínűleg nincs még egy hely a világon, ahol ekkora konkurenciát gyártana egy színház saját magának, hiszen nincs olyan fizetőképes nézői réteg, amely hetente más-más előadásra beülne. A másik ok ami miatt sok opera került be a programomba: több olyan darab is volt, amelyeket különösen szeretek és sokszor volt kedvem ugyanazt is megnézni változatlan szereposztásban is.
A 2017-es év eddig ismertetett első felének programjában SZÁMOMRA kevés csábító elem rejlik, így önmagában ez az egy tényező automatikusan vissza fog tolni a prózai előadások irányába, mert nekem nem mindegy, hogy mit hallgatok meg. Az idei prózai színházi toplistám külön bejegyzésben került kiposztolásra.
A kulcsszó a műsor, nemcsak az énekesek, de a néző is ennek van kiszolgáltatva, abból tudunk választani, amit felkínálnak nekünk. A legtöbb megnézett előadás, amelyeket a darab - rendező- szereplők alapján választok ki, részértékeket mindenképp hordozott, most végignézve a listán, alig volt olyan, amelyik egyáltalán nem tetszett és semmilyen maradandó nyomot nem hagyott. Összességében örülni tudtam az előadásoknak, amelyeket megnéztem, bár lehetett volna többféle is, ha belefért volna az időbe. (Nem fért.)
Nemrég a Facebookon valaki kiemelte, hogy szubjektív a blogom. Igen, vállaltan az és nemigen lehetne más. Egyáltalán nem hiszek abban, hogy egy előadásról csak egy megkérdőjelezhetetlen vélemény létezik, minden néző másként éli át az elé tárt élményt, bár a jegyek eladottsága alapján beszélhetünk arról, hogy vannak népszerűbbek és szélesebb körben elismert előadások és előadók.
Én egyes prózai színészeket már harminc éve figyelek, míg operaénekesek esetén kb. 1988-ig tudok visszamenni, de az, hogy valamit célzottan egy énekes miatt nézek, mindössze tíz éves jelenség az életemben, viszont azóta ez a tendencia dominál. Az egyszer már megkedvelt énekesekhez és színészekhez ragaszkodom, bár évről évre jönnek új személyiségek is, akik fontossá válnak akár első látásra is, emiatt jártam és járni is fogok az Ódry Színpadra és a Zeneakadémia vizsgáira, 2016-ban is találtam új tehetségeket, akiket ki is szoktam emelni. Mivel a lehetőségek száma véges itthon, sokan ezt belátva külföldre mennek, így ezt tudva mi nézők nem tehetünk mást, mint hazavárjuk őket, illetve örülünk azoknak, akik folyamatosan velünk vannak és nézhetőek.
És most felsorolnám, hogy mely előadások voltak azok, amelyeket én szerettem és ezúton köszönetet mondok mindazoknak, akik bármilyen módon ezek létrehozásában segítettek, még akkor is, ha csak egy-két név lesz konkrétan kiemelve. A linkekre kattintva a részletes vélemény olvasható...
OPERA
A tavaszi félévet a Kamrában a Cosí fan tutte nyílt próbái és bemutatója (Dinyés Dániel-Göttinger Pál, Kolonits Klára, Szolnoki Apollónia, Varga Donát, Cseh Antal, Pálmai Anna, Kulka János, Kálid Artúr hozták létre) , illetve a Gördülő Opera Figaro 2.0 előadása dominálta (Hábetler András rendezésében fellépett még Cser Krisztián, Kovács István, Fodor Beatrix, Keszei Bori, Mester Viktória, Kun Ágnes Anna, Farkasréti Mária, Szvétek László, Megyesi Zoltán, Bucsi Annamária, Pataki Bence). Ezeket hiánytalanul néztem, minden egyes előadásról készült is külön részletes beszámoló. Nagy kaland volt mindkettő, hosszú távon is nyomot hagyó. Emellett sorozatban A bűvös vadászt és a Don Giovannit néztem, tanulságos volt látni, ahogy egy előadás mennyire más arcát tudja mutatni még egy héten belül is, azonos szereplőkkel is.
És most néhány művészről külön is essen szó:
Aki a korábbi értékelőket is olvasta, már nagyjából sejtheti, hogy mi következik - ugyanazok többnyire, csak más előadások címeivel. Igen, épp ez a lényeg, szeretem a művészek pályáját hosszú távon követni és vannak sokan, akiket érdemes lenne jóval többször is nézni, mint amennyire sort tudtam keríteni. A teljesség igénye nélküli felsorolás következik, a tag-ek jóvoltából mindenkire rá lehet keresni, akiről legalább két cikk szól. Száztíznél több ilyen énekes van, akiknek az előadásaiban volt minek örülni...
Két egészen friss névvel kezdem, akik korábban nem jelentek meg a blogomon.
Nagyon fiatal még, de nem egészen pályakezdő Sándor Csaba, aki Leánderként, Masettóként, Papagénóként és a Bohémélet 2.0 zenészeként is tetszett, sokat remélek a további pályája alakulásától. Nemsokára nézem ismét a Bohéméletben. (Tavasszal a kolozsvári opera vendégjátékában a Primavera fesztiválon a Don Giovanni címszerepét is elénekli.)
A Zeneakadémia első éves növendéke volt tavaly Kissjudit Anna, akit télen a Jolánta cipőjében néztem először és igazán megfogott a hangja, amelyet aztán az Oronteában is hallhattunk, utóbbi esetben már humorérzékét és színészi képességeit is értékelhettük. Ha a papírforma érvényesül, még rengeteget fogunk hallani róla, és örülök annak, hogy van valaki, akit igazán a legelső pillanatoktól tudok majd követni.
Vannak akiket sokat néznék, ha lenne rá alkalom, de nem lépnek fel itthon csak néha:
Molnár Levente tavaly a Bohéméletben énekelt, és ugyan a darabot nem szeretem, de miatta megnéztem, ahogy napokon belül ismét meg fogom. Korábban Marcello figurája egyáltalán nem tűnt érdekesnek, ebben az előadásban pedig ő lett a központi szereplő.
Szemerédy Károly A köpenybe ugrott be még 2015 decemberében, ebben az évben "csak" Kékszakállú hercegként láttam, ahogy októberben Bretz Gábort is, sőt Kálmán Pétert is - mindhármuk interpretációja érdekelt és értékesnek tartottam, újranézendőnek. Kálmán Péter a Müpában Alberichként is elvarázsolt, idén nemcsak a Rajnában énekli, feltétlenül érdemes megnézni, ha egyszer amúgy sem lehet másban. Az évad csúcsalakításai között tartom számon ezt, hátha előbb-utóbb az Opera is meghívja ugyanerre a feladatra.
Kálnay Zsófia három éve van a látókörömben, és most is megfogott "férfiasságával" Cherubinként, sőt azóta volt walkür és nemrég igazi Hamupipőke is. Ő is nagyon fiatal, várom a folytatást.
Baráth Emőke A tündérkirálynő miatt emlékezetes (ne felejtődjön el ennek kapcsán Ducza Nóra és Szemere Zita sem), még két nap és megint hallgatom a Teremtésben, amelyben májusban is szerettem. (Almási-Tóth András rendezőként szintén minden évben lényeges szereplője ezeknek az értékelőknek, ez változatlanul maradt, szerettem az előadás koncepcióját is, ahogy a Kiss Judit Anna kapcsán emlegetett operavizsgákat is.)
A walkür M. Tóth Géza rendezésében tavasszal is már jobban tetszett, mint a Rajna, elfogadtam a koncepciót, de most, hogy Gábor Géza beállt Hundingként, így lett igazán rendben. Gábor Géza talán legjelentősebb idei teljesítménye volt a szerep, de Kormányzóként is nagyon jó volt a Don Giovanniban (ötször néztem), illetve a Bűvös vadászban is és a Pomádéban is emlékezetessé vált. Aki rá kíváncsi mostanában, az Aidában láthatja legközelebb. Egy igazi szép basszus hang birtokosa és jó színész - ritkaság ez a kombináció.
Kiss András nagyszerű Colline volt a Bohémélet 2.0-ban, és az Úrhatnám szolgálóban is nagyon neki való feladatot kapott, Sáfár Orsolyával jó színházat játszottak, ezt a magammal vitt diákok is egyik legjobb operaélményükként értékelték.
Új színt hozott az évadomba a Lammermoori Lúcia (Szabó Máté rendezése), de A kármeliták is, arra is sokat készültem és tetszett a végeredmény, benne revelatív meglepetésként Budai Lívia. Ugyancsak szerettem a pécsiek Faragó Béla egyfelvonásosát (Egy pohár víz) összességében, illetve Gábor Sylvie mindkét idei önálló rendezését, a János passiót (lesz áprilisban megint!) és a Hamupipőkét is.
Az Operaház rengeteg bemutatója közül sok esett az év végi Shakespeare fesztiválra, amely talán a tavalyi évad legjobb és legintenzívebb időszaka volt, és ugyan szellemileg a végére totálisan kimerültem, de jobbnál jobb estéim voltak mégis. A már említett Tündérkirálynőn kívül, Ambrogio Maestri Falstaffja, Szabó Máté Britten-rendezése, Göttinger Páltól a SLY, amely lesz januárban kétszer is ismét az Erkelben (László Boldizsár szenzációs benne, egészen elcsábított, pedig nem volt korábban abban a szűk negyven énekesben, akikre leginkább figyelek) és még Aczél András rendezésében az énekkari művészek is egy igazán szórakoztató előadás formájában fejezték ki véleményüket az évadról (Sok hűhó, vagy amit akartok). Ezeknek mind tudtam örülni, sőt Zavaros Eszternek is, aki egymaga eljátszotta VIII. Henrik összes feleségét.
Mindezen előadások mellett mégis a legnagyobb élmény a májusi éjszakai vetélkedő volt, amelyet Aczél András szervezett, 2017-ben is menni akarunk, számomra az az éjszaka éri meg egyedül az utána következő kétnapos kialvatlanságot.
Két negatív csúcsot is említek a vége felé. A legrosszabb rendezést márciusban láttam, mégpedig A trubadúrt (kifejezetten jó énekesekkel, akik mind jó formában is voltak: Kálmándy Mihály, Komlósi Ildikó és Létay Gabriella volt az, aki a rendezést elszenvedte a főszerepekben, részvétet éreztem irántuk). Ez annyira zavart, mint egykor a "függönyös" Kékszakállú, de most nem estem csapdába és nem néztem meg többet. Ritkán esik meg, hogy egy előadásban képtelen vagyok megválaszolni a hol mi és kikkel történik kérdést...
A másik az tisztán befogadói kudarc. Felkészületlenül mentem a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar A tündérkirálynő című előadására, amelyet így gyakorlatilag nem tudtam élvezni, viszont ez annyira zavart, hiszen észleltem az előadás magas színvonalát ennek ellenére is, hogy utána hetekig folyamatosan hallgattam és ez a mű lett a tavalyi évem egyik nagy "felfedezése", Bach H-moll miséje mellett ez a két új darab került bele az életembe, a felsorolt operákon túl ezeket hallgattam a legtöbbet. (Tisztában vagyok azzal, hogy ezzel harminc év csúszásban vagyok, de ez az igazság, nem állíthatom, hogy már általános iskolás koromban csak Bachot hallgattam. Én most jutottam idáig.)
Végignéztem az évemet és ennek kapcsán 40 énekest és rendezőt külön megemlítettem. Mindenkinek lehet erről saját véleménye, hogy ebbe a számba még kiknek kellett volna beleférniük tavalyi teljesítményük alapján, nagyon nem bánnám, hogyha kommentben valakik megtennék, amennyiben nekik valaki máshoz fűződő jelentős élményük volt, hiszen van még száz további szólista is, aki alkalmanként az Operaházban fellép. Ha lenne időm, összeszámolnám, hogy a felsorolt top-előadások kapcsán hányan érintettek, de valószínűleg minimum még ötvenen.
Viszont lezárásként legyen még arról a két énekesről kicsit több szó, akikről ezen a blogon és a Facebook-posztjaimban egyébként is a legtöbbet foglalkoztam az év folyamán.
Remek éve volt Cser Krisztiánnak, aki 2013 óta még minden ilyen évértékelőmben kiemelődött, tekintve, hogy a műsor kegyelméből viszonylag sokat nézhettem (2016-ban negyven előadásáról írtam, ez a szám magáért beszél, bár az előző két évben még több is volt), és néztem is, mert kifejezetten szeretem a hangját és az intenzív színpadi kisugárzása is hat rám. Énekelt Cilleit, Kékszakállú herceget, Figarót, János passiót színpadi rendezésben, Colline-t és az év végén egy igazán formátumos Leporellóval zárt, és ezeken kívül is voltak jól sikerült akciói. A teljesség igénye nélkül kiemelhető Tihanyi László- Fehér rózsa, Oedipus rex - a Honvéd Férfikarral, hogy a koncerteket ne is soroljuk fel. Végre visszakapta első nagy szerepét, a Pomádét, ennek is lehetett örülni (ha gombot nem is nyeltünk utána) és lehet is még nemsokára január 22-én megint. A tavaszi félévben a műsor kicsit mostohább lesz hozzá is, a közönség várhatóan nem fog becsődülni a két kortárs opera premierjére (Szerelemről és más démonokról, Tisztességtudó utcalány), a kritikusok viszont kárpótlásul majd igen. Az eddigi teljesítménye elég ahhoz, hogy ezeknek a műveknek a megtekintésére én is rávegyem egyszer magam, sőt erre másokat is felbíztassak, mivel jó színházat kevésbé dallamos kortárs művekből is lehet rendezni és erre az esély megvan ezúttal is. Nézem tovább a művészt, amiben csak tudom.
Kolonits Klárának ha lehet, még ennél is jobb éve volt, a saját forrásból kiadott CD-jét végre önálló esttel ünnepelhettük az Erkelben, pompázott a Cosí-sorozatban, ahol alkalma volt színészi képességeit is erőteljesen megmutatni, a Hunyadiban (szokás szerint), majd Debrecenben egy katartikus Traviáta címszerepét énekelte, ősszel egy "őrületes" Lammermoori Lúciát és végül ő is ragyogott az említett Don Giovanniban, talán még jobban is, mint egy évvel korábban. Ha az összes operaelőadásból egyet kellene kiválasztanom, akkor mindenképp a Traviáta lenne az, amelyik a legnagyobb hatással volt rám. Mindegyik tőle látott előadás után éreztem, hogy ez pontosan az ő szerepe, és most csúcsformáját futja, azaz MOST kellene minél többet szerepeltetni. Azt vettem észre, hogy én magam is egyre többet hallgatom a felvételeit, a "bel canto cuccot", és ugyan gyerekkorom óta sose volt az érdeklődésem a koloratúrszopránokra kiélezve, de ez a szint, amelyen Kolonits Klára a hivatását műveli már annyira magas, hogy engem is elcsábított. Márciusban ismét jönnek a Hunyadi előadásai, majd májusban viszont lesz Pécsett a Puritánokban, arra is készülök.
Ennyi lenne a 2016, meglátjuk, hogy 2017 mit hoz, remélhetőleg az Eiffel csarnok és az Operaház felújítását és a rengeteg ráérő énekes miatt jóval pezsgőbb koncertéletet is.
