Vasárnap délelőtt ismét Hollerung Gábor és a Budafoki Dohnányi Ernő Zenekar foglalta el a a Zeneakadémia nagytermét, a karmester pedig, ahogy "A megérthető zene" korábbi alkalmain is, részletes magyarázatokat fűzött a darabhoz, majd a szünet után - amire nem számítottam előre - "zavartalanul" is elhangzott a teljes "Kékszakállú herceg vára". Utóbbit Kocsis Zoltán emlékére vezényelte, akinek október 7-én volt a legutolsó nyilvános koncertje a Müpában, szintén egy Kékszakállú.

Az elmúlt három évben eddig 22 alkalommal írtam a Kékszakállúról, de időről-időre akadnak még mindig új felismeréseim az újabb meghallgatások során. Némi tipródás után döntöttem mégis a megtekintés mellett, mivel erre a délelőttre volt egy másik fontos betervezett előadásom is, számomra fontos énekesekkel, de egy - most két nap után már - jelentéktelennek tűnő apróság mégis a Kékszakállú-nézés felé billentette a mérleget. Mindentől függetlenül igazán kíváncsi voltam Hollerung Gábor darab-értelmezésére és érdekelt Kálmán Péter szerepfelfogása is, akinek az első Kékszakállúját éppen itt a Zeneakadémián hallottam, ugyanezzel a zenekarral és Meláth Andreával két évvel ezelőtt.

Röviden összefoglalva: Hollerung Gábor magyarázatainál jóval meggyőzőbben vezényelt, és amíg elemzése ugyan felemás benyomást keltett bennem,  "kibékültem vele" a második rész közben. Kicsit olyan volt ez a délelőtt, mint maga a Kékszakállú vára: nézhetjük a vérfoltokat és nézhetjük a nagy birodalmat is. Egy mezei néző feltétlenül akkor jár jól, ha az utóbbit választja. (Judit is kiszúrt magával, amikor nem igy tett.)

Részletesebben:

Hollerung Gábor legtöbb megállapításával könnyű egyetérteni. Ezt az operát tényleg mindenki másként nézi, feltétlenül rávetülnek a néző személyes tapasztalatai, és persze az is számít, hogy férfi-e vagy nő az illető. Bartók és Balázs Béla a férfi szemszögét emelik ki (a cím is erre utal), az általam megnézett 40+ élő Kékszakállú-előadás nagy többségében a címszereplővel tudtam igazán szimpatizálni, csak ritkán láttam olyan Juditot, aki játékával a saját pártjára tudott vonni, bár előfordult azért kétszer. Jó esetben ugyan mindkét fél igazát megérezzük, de a férfi szólamát kellemesebb hallgatni és így az ő fájdalma érint meg jobban minket.

A karmester hangsúlyozza, hogy ő maga férfiként a férfi oldalról közelít, sőt igyekszik a Kékszakállú oldalára állítani minket, felhívja a közönség figyelmét arra, hogy ezt a Kékszakállú-típust igazán érdemes keresni és megtalálni, mert annyi szeretet és melegség van benne a "kozmikus fájdalom" mellett.  ((Ez azért érdekes, mert a darabot elemezve könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy éppen ezzel a férfi-típussal nem lehet igazi kapcsolatot teremteni zárkózottsága miatt. A lehetetlenre vállalkozik, aki ezt megkísérli, biztos a bukás.)) Hollerung Gábor viszont Kékszakállú értékeit nézi, mintha védené is, míg Judit kapcsán kiemeli a tipikusan "kontraproduktív" női magatartásformákat, mint amilyen az ismételgetés és az erőszakosság (ezeket külön be is mutatja zenei idézetekkel) és e megjegyzéseivel kiváltja a közönség élénk reakcióját, úgy tűnik, mintha sokan egyetértenének az elhangzottakkal. Közben bemutatja az ajtókat, a legfontosabb zenei motívumokat (a vérét mindenek előtt, amellyel kapcsolatban kiemelte, hogy korántsem biztos, hogy valóban ott van, lehet, hogy csak Judit vetíti rá a várra) és a két szereplő kapcsolatának állomásait, de összességében - szükségszerűen az előadás időkerete miatt is - a felületen maradt. (Két éve meghallgattam Földes Imre négyszer másfél órás Kékszakállú-sorozatát, amely után nyilvánvaló, hogy óriási vállalás egy órába belesűríteni a legfontosabb tudnivalókat. Amikor ezt a programot választottam, biztosra vettem, hogy az egész délelőttöt a részletes magyarázatok fogják kitölteni, bár két óra is kevés lett volna rá. Egészen meglepett, hogy a darabot is eljátszották.) 

A  hallottak alapján nehéz volt elképzelni, hogy Hollerung Gábor milyen célközönségnek szánta mondandóját. Talán olyanoknak, akik nagyjából ismerik a darabot, egyszer-kétszer hallották, de részleteiben még sincsenek  tisztában vele. Aki kicsit is jobban ismerte a művet, azok legalább egy ponton érezhették, hogy itt valami bűvészmutatványt láttunk egy szórakoztatóan beszélő, showmanként is viselkedő karmestertől.

És itt egy vitatható, ámde megkerülhetetlen ponthoz érkeztem, amely nyilván megosztó lehet szakmai körökben is (és a mezei nézők óriási többségét hidegen hagyja): az a kérdés, mennyire fontos része a Kékszakállúnak az ötödik ajtónál elhangzó magas C? A legtöbb magyar és külföldi előadásban elsikkasztják, megelégszenek a zenekar hangzásával.

Egészen biztos vagyok - saját korábbi tapasztalatból is -, hogy aki a művet felületesen ismeri, annak ez nem lényeges és a nézők Bartókot kedvelő tömege boldogan megy haza magas C nélkül is. Aki viszont igen, az a néhány megtorpan, ha ez a dramaturgiailag fontos pillanat kimarad.

Három éve egy japán hegedűművésszel néztem Kékszakállút, aki a párizsi operában dolgozik egyébként, és Pestre évente kétszer eljön, hogy ezt, a kedvenc darabját meghallgassa. Sehova nem utazik a Kékszakállú partitúrája nélkül. Egészen megütődött, amikor kimaradt a C és előadás után oda kellett kísérnem a darabot éneklő Judithoz és feltette neki ezt a kérdést: "nem zavarja-e, hogy Bartók szándékaival ellentétben nem énekli el ezt a hangot?" Az illető énekesnő eleget szenvedett az aktuális rendezéstől, nagyon nem hiányzott neki a kérdés...

Ha a karmesternek, illetve egy produkció zenei vezetőjének megfelel egy C nélküli Judit, sőt valami miatt épp egy ilyet keres, fogadjuk el ezt mi nézők is és legyen elég így az előadás. Ugyanakkor egy Kékszakállú magyarázatban ennek a kihagyása durva hiány, az ötödik ajtónál Judit reakcióját kizárólag az elhaló hangon mondott "szép és nagy a te országod"-dal bemutatni  SZÁMOMRA kicsit súlyosabban esik a latba, mivel ez így csak féligazság. Juditot teljesen magával ragadja a Kékszakállú nagysága és ezt fejezi ki ez a hang, a csodálatot. Ugyanakkor szinte azonnal átérzi saját jelentéktelenségét is, a kettejük közötti áthidalhatatlan szakadékot és talán azt is, hogy nem tud ezzel az emberrel mit kezdeni, hiába minden. (Ilyenkor érezheti a mezei néző, hogyha úgyis minden veszve van, minek kínozza tovább a szerencsétlent, jobb lenne, ha szépen megkeresné a kijáratot és a férfit nem vetné alá újabb kínvallatásnak.)

A második részben, amikor a teljes művet hallhattuk, valóban kimaradt ez a C, de mivel az általam Juditként sokszor látott Meláth Andrea alakítása kerek egész volt, és benyomásaim szerint jobban kidolgozott és a sok fellépés ellenére is kevésbé rutinszerűnek érződő, mint korábban - akkor már nem zavart ez, talán mert nem is vártam, hogy lesz. Most nem döbbentett meg a hiány, mint áprilisban Szombathelyen. Ez a Judit nem a Bartók által megírt naiva, aki most lép ki az életbe, kőkemény nő, aki képes a saját érdekeit érvényesíteni és kevéssé hajlik kompromisszumokra, de ettől függetlenül érvényes az alakítás, bár a kapcsolat valamivel kevésbé élő, mert nehéz a két felrajzolt személyiségről elképzelni, hogy épp a másikban látják meg az igazit, ha átmeneti időre is. (Mielőtt valaki azt hinné, hogy az énekessel problémám van, jelzem, hogy nagyon jó emlékeim fűződnek hozzá a Kovalik-féle Xerxesz miatt, de mondhatnám a tavalyi Farnace vagy Leánder és Lenszirom előadásokat is, vagy az október végi Fehér rózsát.)

Hollerung Gábor Kékszakállú képe összességében a lehető legoptimistább, az előadás lezáró mozzanatában is a nyitottságot emeli ki, és nem hisz az "és mindig is éjjel lesz már" mondatban, előrevetíti a lehetőséget, hogy jöhet még egy ötödik asszony is, sőt mintha minket is bíztatna, hogy akár mi is eljuthatnánk ebbe az irigylésre méltó helyzetbe. (Én ehelyett a korábbi "tied lesz már minden éjjel" mondatba szoktam belekapaszkodni, az én optimizmusom abban fejeződik ki, hogy néha hajlamos vagyok arra gondolni, hogy a nagy kataklizma után mindketten lenyugszanak és valami új időszámítás kezdődhet. Ha adnak időt is maguknak. De azért a zenében elég markánsan ott van a lemondás, rózsaszín szemüveg kell ahhoz, hogy valaki belelássa az új kezdést...)

Mellékesen megjegyzem, hogy a happy end vágya titkon minden nézőben ott van, most olvastam egy előadásról negyven tanítványom visszajelzését és mindenki éppen a boldog véget hiányolta abban is. Ezt a vágyat sokszor az alkotók is osztják, hiszen a  Kocsis Zoltán által vezényelt októberi Kékszakállú végén egy gyermek születését jelezték előre a szcenírozott előadásban, ezzel próbálták vagy a saját, vagy a közönség feltételezett igényét kielégíteni.

A címszerepben Kálmán Péter igazi Kékszakállú herceg. Kellően magabiztos és zárkózott, elhisszük neki, hogy elszánta magát Judit elfogadására, bár végig rezzenetlensége mögött érezzük a korábbi tapasztalatok árnyékát, az ősbizalmatlanságot, amely titkolózásának alapja. Rendíthetetlennek tűnik, de a szeme nagyon kifejező, tekintetéből követhetjük a sorra nyíló ajtóknak megfelelő érzelmeket, a keménységet, büszkeséget, boldogságot. Látjuk, hogy ott van a Hollerung Gábor által emlegetett melegség ebben a férfilélekben, igazán szerethető, de talán mégis eltaktikázta az ajtók megmutatásának sorrendjét és így most megjárja, hiszen a negatív benyomások Juditban erősebbek és az első két ajtó hatását a következő három sem képes ellensúlyozni. Ebből is látszik, hogy Bartók és Balázs Béla nem olvastak pszichológia könyveket, mert ha ma élnének, már tudnák, hogy először muszáj lett volna a legszebb ajtót megmutatni, esetleg a virágoskertet.

Látjuk magunk előtt a Kékszakállú meghiúsuló reményeit, látjuk ahogy először fokozatosan kinyílik Judit felé, majd becsukódik, vele megyünk végig, sajnáljuk és nem lenne szívünk ráhúzni a vizes lepedőt, bár tudjuk, hogy saját, rosszul megválasztott kommunikációs technikájának lett az áldozata. Szerethető ez a Kálmán Péter által bemutatott herceg, és csak azt sajnáljuk, hogy ezúttal is koncertszerű változatot nézhettünk. A zenekarral ez a két szólista Sárospatakon augusztusban el is játszotta a darabot, Kálmán Péter Kékszakállúként (is) érdekelne egy jó rendezésben, neki is jobban áll, amikor játszhat is, nem egy pódiumon énekelve kell egy szerepet megvalósítania, bár ezt a vasárnapi előadást nézve elmondhatjuk, hogy képes volt gúzsba kötve is táncolni. (Azért az számomra nonszensz, hogy az Operaház műsorára rákeresve egyetlen egy idei Kálmán Péter előadást sem látunk és majd csak az év végi Wagner-napokon nézhetjük újra, Alberich szerepében. Óriási luxus egy ilyen énekest teljesen elengedni.)

Hollerung Gábor állítása, hogy mindenki másként látja a darabot (amennyiben foglalkozott vele), helytálló. Bennem is felvetette azt a kérdést, hogy milyen új hangsúlyokat kapott most a történet, amelyről ugyan nincs két hónapja, hogy legutóbb írtam, de azóta sorsdöntő élményeken vagyok túl, amelyek valószínűleg éppúgy befolyásolják a darabról való gondolkodásomat, mint maga a koncert, amelynek kapcsán szóbahozom őket.

Ami újonnan kiemelődött számomra  a történetben: a két szereplő magabiztossága, ahogy nézik a kiszemelt társukat. Nem ismerik igazán, de mégis érteni vélik és mindkettejüknek van egy erőteljes jövőképe, amelyben hisz és amelyet érvényre akar juttatni. És a közhely most is igaz: a férfi azt várja, hogy a nő változatlan maradjon (vakon rajongjon érte tovább), a nő viszont meg akarja változtatni őt (hiába fogadta el őt már zsákbamacskaként).

Judit persze transzparens személyiség, az élete elején van, most okozott csalódást az első férfinak ("elhagytam a vőlegényem"), de nincs még elég élettapasztalata a párkapcsolatok terén, ahogy titkai sincsenek, így mindent egyszerűen lát. Kékszakállú rejtelmessége hatott rá, információk hiányában rávetített egy idealizált képet, amelynek nem sok köze lehet a valódi férfihoz. Ennek ellenére biztos benne, hogy az igazival találkozott és akkor is szeretni fogja, ha alaposan megismeri. Annyira nem lehet tudni semmit a Kékszakállúról, hogy igazán alkalmas vetítőfelület, akármilyennek elképzelhető - ez az előnye megvan. Egészen addig minden igényt kielégít ez a képzeletbeli férfi, amíg csak ki nem nyílik az első ajtó, amely valamit megmutat az igazi mivoltából.

A Kékszakállú ezzel szemben már túlságosan is sok előélményre tett szert, amelyekből azt tanulta meg, hogy ha egy nő megismeri, akkor kiábrándul belőle. Nem merült fel benne, hogy az ismerkedés korábbi fázisában lenne célszerűbb megmutatni magából valamicskét, hogy ez a csalódás elmaradjon és esetleg valaki olyan szegődjön mellé, aki el tudja fogadni olyannak, amilyen. (Néha bennem felmerül, hogy nem is bírna ki senkit hosszú távon, így ösztönösen a vesztes-vesztes játszmát választja, mert annyira nem is érzi rosszul magát egyedül.) Úgy néz ki, hogy időről időre megismer mégis egy nőt (Judit a negyedik fontos), akit megpróbál az életébe befogadni és próbatételek elé állítja,. Mert az ajtók nyitogatását ő provokálja ki azzal, hogy mindet zárva tartja. Ha lenne nyitott ajtó, akár egy is, akkor lenne hova menni és nem lenne feltétlenül szükségszerű ez a játszma. Úgy tűnik, hogy most is  reménykedik abban, hogy öt ajtóval végül megússza.

Ugyan mindkettejükben a kezdetben van egy kis félelem, amely talán több annál, amit várnánk egy újonnan összekerült pár első közös estéjétől, viszont mégis ez a magabiztosság az erősebb, "az én tudom, hogy mi lesz nekünk jó" érzet. Judit esetén ez az ajtók kinyitása iránti követelőzésben, a Kékszakállú esetén a folyamat késleltetésében nyilvánul meg, de közös, hogy mindketten csak a saját igazukat érzékelik és a kompromisszum elképzelhetetlen.

(Hollerung Gábor hiányolta a szimmetriát a darabból, hiszen a negyedik a középső ajtó. DE a darab fele az az ötödik ajtónál van, a hatodik és a hetedik ajtó, amelyek kinyitása már meddő és értelmetlen a kapcsolat jövője szempontjából ugyanannyi időt kap, mint az egész addigi folyamat. A magas C, a csúcspont éppen a mű közepén van.)

El lehet a darabot nézve azon is gondolkodni, hogy ugyan egyenlő-e ez a kapcsolat, azonos mennyiségű energiát tesz-e bele a két fél.

Judit már az elején érvként használja a saját (önként!) meghozott áldozatait ("elhagytam az apám-anyám, elhagytam szép testvérbátyám, stb"), és úgy érzi, hogy letett eleget az asztalra ahhoz, hogy most egy "all inclusive" vártúrát kapjon cserébe, azaz Kékszakállúról mindent, amit tudni lehet.

De kérte-e ezt a Kékszakállú? Mennyire csábította a nőt, vetett-e be trükköket?

Nem feltétlenül. Láttam olyan előadást, amely azt a benyomást keltette, hogy Kékszakállú hirtelen ötletből hívhatta meg a nőt, "minden mindegy" alapérzéssel és valószínűleg csak hagyta magát, a nő erőszakolhatta ki a meghívást. Ebben a mostani előadásban Kálmán Pétert nézve inkább feltételeznénk, hogy tudatos és hosszan mérlegelt, nem könnyen meghozott döntés volt ez a részéről és bár Juditnál titokzatosságával és passzivitásával váltotta ki a kívánt hatást szintén. Ennek a döntésnek a meghozása, a meghívás gesztusa részéről valószínűleg volt olyan energiaigényes lépés, mint Judittól az, hogy egy számára nem különösebben érdekes vőlegényt ott hagyjon.

Ami a kölcsönös érdeklődés megléte ellenére is aláássa a kapcsolatot az a már említett eltérő kommunikációs technika, a nő részéről a türelmetlenség, a férfi részéről a túlzott titkolózás és taktikázás, a másik lehetséges szempontjainak figyelmen kívül hagyása és persze az időhiány. Mindent olyan nagyon gyorsan akarunk elérni... 

A darab bemutatója 98 éve volt, mégis továbbra is modernnek érződik a történet, és ugyan hetven perc a menetideje, de akár az a benyomásunk is lehet, hogy egy kicsit hosszúra nyúlt villámrandit látunk, amely után csak lesz egy következő is....

ps.1. Akit a Kékszakállú keletkezéstörténete, a korábbi feldolgozások érdekelnek, az lapozza fel a Hangolót, a zenekar rendkívül igényes időszaki kiadványát. Ebben az őszi számban mélységében foglalkoznak a darabbal és ennek alapján, aki eddig nem ismerte a legenda más megjelenési formáit, bőven kaphat információt.