A Frida nem az egyetlen olyan előadás a Spinoza Színház palettáján, amelyik a szórakoztatás mellett a közönség tájékoztatására és elgondolkodtatására is törekszik egyúttal. Nemrég láttam a Rembrandt és Spinoza, illetve a Herzl című előadást, amelyeket ugyancsak Czeizel Gábor rendező jegyez, és az előadások szintén a nézők látókörének tágítását célozzák meg. Nagyobb nézőtérrel nemigen lehetne jól megvalósítani ezt a törekvést, de ide, a Spinoza hetven nézőhelyes terébe nagyon jól illenek ezek a két-háromszereplős, zongorakísérettel előadott zenés játékok.
Most Frida Kahlo mexikói (magyar-zsidó-spanyol-indián származású) festőnő élete a téma, ezzel kapcsolatban vonja le a szövegkönyv szerzője, Ann Silberberg a tanulságokat. Amint látjuk egyszerűen leírható életút az övé, amely könnyen összefoglalható egy órányi előadásban. Két dolog történt vele: egy villamosbaleset miatt számos károsodást szenvedett el, amely egész életére korlátozza mozgásában, másrészt találkozik Diego Riverával, a már befutott festővel, akinek a felesége lesz.
A szerzőket a festőnő életének éppen ez a két motívuma érdekli, a fájdalommal és a mozgáskorlátozottsággal való együttélés, és még annál is inkább, a férjével való kapcsolat. A halhatatlanság ugyan vigasz lehet-e az elszenvedett fájdalmakért, amelyek forrásául szolgáltak a művészetének? - kérdezi a szerző.
"Ha az ember társas lény, akkor miért olyan nehéz elviselni a másikat?" - Látjuk a kapcsolat létrejöttét, majd később egy minta-veszekedést is, amelyre mások is ráismerhetnek, hogyan lesz egyik pillanatról a másikra egy elveszett kék festékből alkalom arra, hogy minden sérelmet egymásra zúdítson két ember. A szövegkönyv szerzője törekedett valóban az ismeretterjesztésre, még a jelmezek és a kellékek is visszaköszönnek a festőnő képeiről, de mintha a párkapcsolat boncolgatása jobban érdekelte volna még ennél is. Hogy működik egy "nyitott házasság", működik-e? És miért van az, hogy olyan könnyen megakadunk a másik ember által okozott apró sérelmeken és nagyvonalúan figyelmen kívül hagyjuk a jelentős dolgokat, amelyeket az illető tesz értünk? Miért találunk óhatatlanul mindenben valami hibát?
Miután két nappal korábban még Kékszakállút néztem Milánóban, amelynek nemhogy akkor, de még most is a hatása alatt vagyok, nyilvánvaló, hogy különösen megérintettek a darabnak épp ezek a rétegei, amelyek a férfi-nő viszony rejtélyeit elemezték.
Egyetlen pillanaton is eldőlhet egy sors, ráadásul nem feltétlenül kell hozzá hibázni sem, elég csak rossz helyen rosszkor lenni - ez is kiderül számunkra, ha még eddig nem lett volna ilyen tapasztalatunk.
Helyenként a szöveget hallgatva, érezhető volt a "tanmese" jelleg, Frida Kahlóban a küzdő embert láthatjuk, aki óriási energiák befektetésével felül tud kerekedni korlátain. Ezen a ponton jön viszont a rendező, aki mégis, a kis térben is, a korlátozott helyzetben is, élő színházat csinál ebből a témából. Amire lehetőséget ad a Spinoza tere, az megvalósul. Elég az egy zongora (játszik: Neumark Zoltán) és a két színész, néhány dekoratív művirág, Frida Kahlo képe, amely lehajtható és a színésznő beállhat az önarckép helyére. Az, hogy egy jórészt tolókocsiban ülő mozgássérültet kell játszani, további korlátozást jelent. (Jó megoldás reprodukciók helyett tükröt tenni a képkeretekbe, így nincs illúziórombolás, illetve utal arra ez a kellék, hogy Frida leginkább önarcképeket festett.)
(Ha már operáról - "kuplé-opera" a pontos minősítés - van szó, Henk Nieland zeneszerzőt is meg kell említeni. Jól énekelhető, de nem különösebben izgalmas ez a zene. Nem kerül előtérbe, nem vonja el a figyelmet a színészekről.)
El is érkeztünk a lényeghez: az este sorsa a színészeken múlik. Ez mindig így van, de kétszereplős darabnál ez fokozottabban igaz. Két nagyon jó színészi képességekkel és mi több, jó humorérzékkel megáldott énekest sikerült találni a feladatra, akik prózában és énekelve is hitelesek. A két héttel ezelőtti Rembrandt és Spinoza után most is megállapíthattam ezt. Jelen esetben már egyáltalán nem ért meglepetés, mert Hábetler Andrásról idestova 9 éve, Herczenik Annáról pedig a Tündöklő középszer óta tudom ezt. Ráadásul úgy működnek, hogy együtt megsokszorozódik az az energia, amelyet külön külön is színpadra vinnének. Nagyon illenek egymáshoz, talán ezért is játszatják együtt őket több darabban, mert nem nekem tűnt fel ez először. Ugyan a rendező előttünk változtatja mozgássérültté Fridát, aki néha előadás közben is feláll és nem illusztrálja a betegségét, mégis elhisszük neki, hogy ő a festő, aki "szerelemre és szenvedésre született" és elhisszük kettejüknek a kapcsolatot is. Érezzük, hogy van egymáshoz közük.Hábetler András egyszerre szerelmes és szabadulni vágyó férfi.
"Ha az ember sokáig néz valamit, részletgazdag lesz, egy teljes univerzum" - mondatja a szerző címszereplőjével. Megtetszett ez a mondat, így vagyok én is a megfigyelt színészeimmel, minél többet nézem őket, annál többféle arcukat mutatják...
Az előadás hébe-hóba van műsoron, még csak nem is minden hónapban. De érdemes figyelni rá és megragadni a lehetőséget, ha megint a felszínre kerül.
ps. A festőnőről a magyar wikipédián is az átlagnál sokkal részletesebb cikk szól, tehát könnyen megismerhetőek életének tényei, ha valaki most kedvet kapna, sőt itt egy link amelyen néhány képe is megtekinthető.
