A "mi a kedvenc operád" kérdésre éveken át válaszoltam megingás nélkül azt, hogy a Turandot. Később időről időre megnéztem ezt a még most is futó Kovalik rendezést, nem számoltam össze, hogy hányszor. Legutóbb majdnem két éve, amikor mindhárom gyermekemet elvittem. Most egyedül mentem, és kifejezetten azért, hogy a három minisztert új felállásban (Kelemen Zoltán, Horváth István, Kiss Péter) megnézzem magamnak. Micsoda meglepetés - ezt az előadást sikerült éppen e miniszterek szemszögéből nézni. A Kovalik rendezésben sokkal fontosabbak. Az eredeti koncepciótól eltérő szerepet szán nekik, sokkal inkább kiindulva a realitásokból, mint a Puccini által megzenésített mesés történetből.
Miután Kovalik eredeti 1995-ös szegedi rendezését 1997-ben mutatták be az Operaházban és azóta, azaz lassan húsz éve játsszák folyamatosan, nem biztos, hogy túl sok olyan magyar operalátogató van, aki ezt még nem látta egyszer sem. Ha akadnak ilyenek, azoknak valószínűleg vagy a darabbal, vagy a rendezővel vannak fenntartásai és rajtuk nem segíthetek akármilyen részletes elemzéssel sem, még ha el is jutna hozzájuk a szövegem. Most néhány dolgot szeretnék csak kiemelni, amelyek éppen ennek az előadásnak a kapcsán jutottak eszembe. A történet ismeretét feltételezem (akinek mégis fehér folt, annak itt ez a link).
Tizenhat évesen nem láttam mást a Turandotban, mint egy csodálatos, nagy szerelem történetét. Mert milyen szép is az, amikor két ember egymásra talál és eltűnnek a falak közülük! A zene (Marton Éva - Jose Carreras felvételem volt) egészen magával ragadott és volt, amikor naponta kétszer is képes voltam végighallgatni, cserélgettem a bakelit lemezeket.
Az eltelt évek tapasztalatai karöltve a Kovalik rendezés módosításaival átértelmezték számomra ezt az operát is, az illúzióim közben elillantak. A zene azért változatlanul tetszik, bár már nem látom benne sehol az idillt. Ami nem megy ki a fejemből: talán nem egészen véletlen, hogy Puccini nem fejezte be, és az egyetlen makulátlan jellem (Liú) halála után nem volt kedve happy endet írni.
Van egy érzésem, ha Kovalik Balázs most újrarendezhetné, akkor még sokkal durvábban belenyúlna, mint ahogy ezt megtette pályája kezdő éveiben.
A Kovalik-rendezés legerősebb módosítása azoknak, akiknek a darab első élmény, akár észrevétlen is maradhat. Egyszer egy előadás után ezt leteszteltem, és számos ismerősöm nem vette észre, hogy a miniszterek a próbatétel előtt megmutatják a megoldást a hercegnek. Ez nem lényegtelen különbség, sőt ezzel az apró húzással az erőviszonyok megváltoznak. Itt van a három miniszter, akiknek már elege lett a strapából, a folyamatos kivégzésekből. "Che lavoro! Che noia!" - sóhajtoznak hosszasan. Egészen úgy, mintha ők lennének az áldozatok. Végül kiválasztottak egy alkalmasnak látszó egyedet a jelentkezők közül. Attól tartok, hogy nem volt szempont, hogy ki is ő, csak most telt be a mérték számukra. Nyilván hálát várnak és ennek reményében mesterségesen átjátsszák a hercegnőt az igénylőnek. Elárulják, nincs mit szépíteni. Turandot nem akart férjhez menni, akár tiszteletben is lehetett volna ezt a döntését tartani. Nem zargatni. Persze az is lehet, hogy titokban egy supermanről álmodott, aki képes a fejtörőket néhány másodperc alatt megfejteni. És most nem egy ilyen férfi jut neki. Kalaf, aki az eredeti darabban lángész hős lenne, aki kész lenne meghalni a szerelméért, Kovalik olvasatában kisstílű csalóvá válik. Turandot nem érti, hogy fejthették meg a rejtvényeit, semmiképp nem akar házasodni és Kalaf erre nem lép vissza, hanem az első számú szemétség után elkövet még egyet, amely még elítélhetőbb: éppen annak a két embernek az életét kockáztatja feladványával, akikhez egyedül köze volt, akik szerették. Az apját és az apját önként és érdek nélkül szolgáló rabszolgalányt, Liút. Ez a második szemétség a darabban is benne van, ez már nem fogható a rendezőre. Akár a szerelem, akár az ambíció által hajtva Kalaf bárkinek a feláldozására hajlandó. (Az is lehet, hogy pusztán meggondolatlanná teszi a szenvedély, vagy ennyire ostoba. Akármelyik, nem szerencsés.)
Agresszív ez a szerelem, mindenen áttapos a hős és nem vehetjük biztosra azt sem, hogy Turandot akkor is érdekelné, ha egyszerű halandó lenne. Nem, biztosan nem - a halált, ha kockáztatná (így nem is forog veszélyben, már a próba előtt megnyugodhat), akkor a trón+királylány kombinációért teszi. Akár üzleti vállalkozásnak is tekintheti az elűzött herceg az egész kalandot, nagyjából az egyetlen esélyének arra, hogy visszamásszon az őt megillető társadalmi polcra.
Ehhez az agresszív Kalafhoz viszont igazán jól illik Turandot alakja, aki szemrebbenés nélkül kínzásnak veti alá a rabszolgalányt (furcsa módon az apát nem - pedig azt is kinéznénk belőle), és ébren tartatja az egész várost a saját személyes problémája miatt.
Az operalátogatók nem biztos, hogy éppen ilyennek szeretnék látni a két főszereplőt, de ha figyelmesen nézzük az előadást, akkor ezt kell látnunk. És minden a tömeg előtt történik. Mert ebben a társadalomban senkinek, se a hercegnőnek, se a minisztereknek, se az alattvalóknak nem jut ki a békés nyugodt magánéletből. Ez sajnos szintén nyomasztóan hathat ránk.
A herceget éneklő Kiss B. Attila attól tartok, pontosan olyannak játssza Kalafot, mintha ez a csalás nem lenne belerendezve az előadásba. Talán ez is lehet a magyarázata, hogy a nézők nem veszik észre, mert később semmiféle hatása nincs. Nem jelenik ez meg esetleg a herceg és a miniszterek titkosnak szánt összenézésében, sehogy máshogy. Kiss B. Attila megmarad a mindenre elszánt, hősies tatár hercegnél, akinek csak egyetlen cél lebeg a szeme előtt, mégpedig Turandot és a vele együtt járó trón megszerzése.
Az énekest már emlegettem néhány előadás kapcsán. Most le kell szögeznem, hogy színészileg kevesebb hiányérzetem volt vele kapcsolatban, mint a Don Carlos vagy a Carmen esetén, hogy csak az idei évadbeli alakításait említsem. Ezen a Kalafon sokkal több játszanivaló nem is igen van. A másik: én is tudom, hogy a legmagasabb követelményt mások is, én is a tenorokkal szemben támasztom. Nagyon látványosan lehet egy magas hangot elszúrni, miközben a kutya se veszi észre (a zenekar tagjait leszámítva), ha egy basszus fél hanggal magasabban énekel a keleténél. Ráadásul én kezdő operahallgató koromban szinte kizárólag a három tenor felvételeivel szoktam meg az operákat és a Pavarotti minőséget várnám el. A Nessun dorma nem egészen úgy szólt most, ahogy én azt szerettem volna, de az énekes számára a siker nem maradt el: a közönség szűnni nem akaró tapssal jutalmazta azt, hogy a világ talán legismertebb operaáriáját énekelték el neki. Összességében sokkal jobb Kiss B. Attila, mint amilyenre számítottam. Lassan azért már érdekelne, hogy ugyanezt a szerepet miként énekelné a másik Attila, a Fekete, akinek a hangja egészen alkalmasnak látszik Kalafnak...Nem lenne rossz, ha az Operaházban is lassan mérlegelnék ezt a lehetőséget.
Azért kezdtem az énekesek felsorolását éppen Kiss B. Attilával, mert az ő szereplése volt a (kellemes) meglepetés. A többiek esetén mondhatni a papírforma jött be. Összességében elmondhatom, egy kalap alá véve mindenki mást: hozzájuk korábban is jó élményeim fűződtek és most megint beigazolták, hogy érdemes őket hallgatni.
Rálik Szilviát valóban sokszor hallottam Turandotnak is, másnak is. A szerep illik a karakteréhez, és el lehet hinni neki szinte mindent. Azt, hogy Liú halála után hirtelen beleszeret Kalafba, azt azért kevésbé, de nem zárom ki, hogy kevesebb előélménnyel a nézők többségének ez is sikerült.
Kováts Kolos mostanában rengeteget látható (nemrég A bűvös vadász sorozatban is énekelt), ő az eredeti bemutató szereposztásában is benne volt és azóta szinte mindig őt láttam Timurként. Megnyugtató folyamatos jelenléte, és a fiatal basszistáknak talán nem is rossz érzés, hogy ilyen hosszúra is nyúlhat egy énekesi pálya, ha valaki ügyel a hangjára.
Létay Kiss Gabriella számomra majdnem azonos a csodával. Most is meghatódtam utolsó jelenetén és attól tartok, hogy idén is kiteszem magam sokadszor a Pillangójának, pedig nem szeretek előadáson sírni. Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy vele (is) nézzék meg a Pillangókisasszonyt, gyönyörű - bár a Rost Gála után várható, hogy Rost Andrea is kiválóan fogja énekelni.
Egri Sándort mostanában gyakran látom kis szerepekben (lsd. A denevér, Rigoletto). Mire hozzá eljutnék a főszereplők után, rendszerint már érzem, hogy így is háromszorosan túlírtam a beszámolót. Ennek ellenére muszáj egyszer nyomatékosítani, hogy igenis, észrevehető a játéka és számít, hogy az ilyen néhány mondatos szerepben, hogy szól egy énekes. Én szeretem, ahogy Egri Sándor a színpadon jelen van.
És végül, de nem utolsó sorban jöjjön a három miniszter, akik miatt ezen a napon az Erkelbe elmentem.
A három miniszter egységes csapatként van jelen, szólamaik miatt is életfontosságú az, hogy harmóniában legyenek. Kelemen Zoltán a hangadó, a legdominánsabb, éppen egy hajszállal, de kiemelkedik közülük. Horváth István és Kiss Péter alkalmazkodnak hozzá. Még a sorozat elején láttam őket, volt némi gondjuk a botokkal, póznákkal, de ezek az apró bizonytalanságok belesimultak az előadásba, és az a néző, aki először látta a rendezést, valószínűleg el volt foglalva a történet és a szöveg követésével. Jó ez az összeállítás, feltétlenül átüt a rivaldán az énekesek játékkedve. Egészen biztos vagyok abban, hogy mindhárman szeretik énekelni a szerepet és lelkesen vesznek részt a produkcióban. Nagyon jónak éreztem a függöny előtti jelenetet, amikor az átsminkelés közben a nyugodt életre vágyódnak. Ez lenne a jó, ha hihetnénk abban, hogy jó megoldás volt a csalás, és Turandot férjhez adása után egy jobb világ jön el, nem egy még rosszabb....
A zenekart Kesselyák Gergely vezényelte. Jól esett őket hallgatni most is.
Legközelebb szerdán, január 21-én! És utána még háromszor, egy másik szereposztással.
