Martin Mcdonagh sikeres színpadi szerző annak ellenére, hogy a darabjaiban nem törekszik arra, hogy felhőtlen szórakoztatást nyújtson a közönségének. Jelenleg is fut Győrben A kripli (jön a Városmajorba júniusban!), az Átriumban a Vaknyugat, van némi választék. (A Határon túli szemlén látható lesz május 11-én a Leenane szépe is, Csoma Judittal a főszerepben.)
A Párnaember a felsoroltaknál is feketébb, a vígjáték és a horror keveréke. (Elvileg mindkét műfajt szeretik a nézők.) Helyenként elbizonytalanodunk, hogy mennyire vehető komolyan a történet, amely egy definiálatlan helyszínen, valamiféle diktatúra rendőrségi vallató szobájában játszódik. Lehet, hogy egy írót kivégeznek csak azért, mert gyermekek kínzásáról ír a novelláiban? Vagy ennél többről is szó lenne?
Az előadás elemzése akadályba ütközik most, mivel a részletek taglalása egyértelműen spoilerként hatna, és más élmény a történet ismeretében megnézni az előadást, mint „tudatlanul”.
A színpad a nagyterem közepére felállított plexilapokkal körbevett átlátszó doboz. Ez a vallató szoba, íróasztallal, székkel, vérnyomokkal. A hangosítás megfelelő ugyan, de kétségtelenül van elidegenítő hatása, nyilván jelentése is ennek a bezártságnak. A nézőtér mind a négy oldalról körbeveszi ezt, ugyanakkor egészen biztos, hogy nem látni egyformán jól minden székről. Az én kilátásomat két főszereplőre a harmadik, az egyik rendőrtiszt (Ariel – Király Dániel) rendszeresen eltakarta. A hatás nagyvonalakban így is megvan. Elég sikeresen bonyolítják a szereplők a díszletváltást is, semmi fennakadás nem történik. Alkalmanként az író novelláinak elmesélésekor a terem elsötétül és minket is magával ragadnak ezek a bizarr és helyenként erősen kegyetlen történetek. Néha nehéz elhinni, hogy a világban megtörténhet ennyi kegyetlenség.
Ha a naptáramban végigtekintem, hogy miféle darabokat néztem a hónap folyamán (ez volt áprilisban a 26. színházi élményem), akkor nyilvánvaló, hogy szinte mindig, (még a felszínén ártalmatlannak tűnő Figaro esetében is ) a szerzők keserűsége, negatív tapasztalatai a meghatározóak. Zenés darabnál persze lehet hova menekülni, fogódzót találni, nem belegondolni a történet mélységeibe. A Párnaember egy rejtekhely nélküli üres szobához hasonlít, ahol szemünkbe világít a fény, itt muszáj szembenézni a felmutatott helyzet kegyetlenségével. Nincs ami ezt megszépítse, vagy enyhítse. Ráadásul az előadás a rendezésnek (Radnai Márk) és a színészi játéknak köszönhetően annyira valószerűvé teszi a történetet, amennyire csak lehetséges. Már csak emiatt sem tudunk menekülni. Az előadás hidegnek és szeretet nélkülinek mutatja a világot, viszont ezt professzionális módon teszi, JÓ színházat látunk. Emiatt nem jövünk ki egészen kétségbeesve, helyette inkább a színlapot nézegetjük, hogy kik azok, akiknek ez köszönhető.
Négy igazán jó szerep van a darabban, a két rendőrnyomozóé, az íróé, no meg a testvéréé. A jó zsaru, Tupolski – Kárpáti Pál. Számomra új élmény, egyszer láttam korábban mindössze (A pitbull cselekedetei). Elsőre meggyőző, érdekelne más jellegű szerepekben is. Király Dániel viszont már ismerős a tavalyi Zsótér- és Ascher-féle Peer Gyntből is. Testhez álló szerep a gyerekkori traumák hatására másokat bántalmazó drabális rendőr figurája. Sokat dohányzik, lehet, hogy ezért is kell dobozban játszani az előadást, hogy ez megvalósítható legyen színpadon?
Az író testvére Hajduk Károly. Erős élmény volt a játéka, az enyhén agykárosodott fiatal embert olyan elhitető erővel adta vissza, hogy nem ismertem fel. Csak azt tudtam, hogy én ezt a színészt sokat láttam játszani, de már jó régen nem. Milyen kár, mennyire nagyon jó is! Amíg a Katonában volt, minden szerepében néztem, de azóta egy darab idő eltelt és a Picasso kalandjai óta nem volt hozzá szerencsém. Ilyen a színészet, reflektorfényben kell ahhoz állni, hogy valaki ragyogni tudjon. Az egész előadás nagyon tetszett, de önmagában Hajduk Károly miatt is érdemes volt odamenni.
És még nem is került szóba a főszereplő, az írót játszó Jankovics Péter. Én, aki nehezen jegyzem meg a neveket, elég rossz néven veszem, hogy a független szférában két színész is működik jelenleg szinte azonos névvel ( lsd. a kollégát, Janklovics Pétert) és mindkettő jó is, nem mellékes, hogy mit csinálnak. Tessék őket elkülöníteni. Jankovics Pétert én a MU-ban láttam először, a Karamazovban, amit szerettem is. Megjegyeztem benne, emlékezetes volt. Ha nem sikerült volna akkor berögzíteni, most ez a Párnaember kapcsán mindenképp megtörtént volna. Egészen végig követjük az író vallatását és minden fordulatnál hitelesek a reakciói, mögé látjuk azt az életutat, amiről szó van.
Az előadás két óra szünet nélkül, gyorsan leperegnek a percek, ahogy jó előadások közben mindig.
