Mezei néző

A „JÓ, hogy VAN!!!” – mindent felülír, sokan vártunk a Mefistofelére, sokan visszaültünk többször és ebben nagyon segített, hogy a hét alkalmat szépen széthúzták. Feltehetően egyeztetési okokból, de ez mindegy: a törzsnézőknek ez lenne a szerencsés megoldás, nem az egyes címek lepörgetése gyors egymásutánban.

Az Operaház nyilván a többségre gondol, akik eleve jó esetben is csak egyszer mennek el valamire és esetleg más praktikus szempontokra. (A magam részéről igazán örültem volna, ha ugyanígy tervezték volna be a Figarókat, a másik produkciót, amelyet a legjobban vártam ettől az évadtól. De az, hogy az is LESZ, mégis fontosabb, mint az, hogy kilenc napon belül lemegy majd az öt előadás.)

A Mefistofeléről ezt a nyomhagyó bejegyzést a hétből hat előadás alapján írtam meg, kicsit ajánlónak is a majdani tévé-közvetítéshez, amelyet már elkezdtem várni. (Miután már a korábbi sorozatokról több még mindig olvasható ajánlóm is született, nagyon nem részleteztem magát a rendezést, amelyet eddig összesen 34 este játszott az Operaház, így sokak számára ismerős egyébként is.)

Az előadások közül hármat a földszintről láttam (egyet főpróbajeggyel, kettőt sajtójeggyel), és hármat a harmadik emeletről. A hat előadásról a következő öt oldal és 15 kép talán nem lehetetlenül sok...

Aki a bemutatóból még mindig megvan és állta a sarat: Létay Kiss Gabriella

Az Operaház felújította Simon Boccanegra előadását, és a kitűzött hétből már hármat le is játszottak Placido Domingóval. Az ő szereplése volt benne (elvileg) a legfőbb vonzerő, bár ez némelyekben előre indulatokat is keltett. Utóbbiak nyilván kihagyták, és a későbbre várható tévé-közvetítés alapján fognak róla nyilatkozni. (Aki nem célközönsége egy előadásnak semmilyen szempontból, az csak nem fizet érte sokat, és talán nem vállalja be érte az állójeggyel járó kellemetlenségeket sem. Ennek köszönhetően drukker-közönség volt jele mindháromszor, amely értékelni is tudta a látottakat.)

Megjegyzem: erre a hét előadásra egyformán elfogytak két hónappal előre a jegyek, az Alexandru Agachéval meghirdetett alkalmakra is ugyanúgy. (Lehet, hogy a többséget mégis Verdi és a ritkán játszott darab vonzza? Netán a magyar közreműködők? - Verdi túlkínálat biztosan nincsen a műsorban, bár ezek szerint akár lehetne is.)

Ez a bejegyzés mindhárom előadás (főpróba, premier, tévé-felvétel) harmadik emeleti megtekintése alapján készült. (Mondanám, hogy ajánlónak a következő négyhez, de mivel nem nagyon vannak jegyek, erre rég nincs szükség.)

Placido Domingo, Francesca Sassu, Brickner Szabolcs és Cser Krisztián

Még vállalható csúszással, a hatodik nyilvános előadását láttam Spiró György Imposztorának a József Attila Színházban, amely szinte egészen tele volt. (A bemutatót Bagó Bertalan rendezésében április 9-én tartották.) Ez a József Attila Színház esetén nem kevés nézőt jelent, és a mai időkben egy kortárs magyar darabnál, amelyet ráadásul még a maestére sem tettek fel (azaz a nézők „rendes” árat fizettek érte), igazán nagy szó.

Nem tagadom, hatalmas volt a kísértés, hogy ezen a szombat délelőttön visszaüljek az újragondolt Parsifalra, de miután az még fél évig online simán elérhető, mégis Dolák-Saly Róbert mellett döntöttem, aki mindössze hetven percben és egészen egyedül elszórakoztatott – engem is, és az összesereglett családokat aztán pláne. A cím - Családi gumiszoba - nem véletlen és sokatmondó.

Erről a műsorról, amely most ment először, de nyilván nem utoljára (május 14-én biztosan lesz megint ugyanúgy a 6Színben) nagyon könnyű ajánlót írni, bár nem feltétlenül szorul rá, mert a színlapon hat és fél sorban minden lényeges tudnivaló benne is van.

Az Előttem az élet, illetve a Parsifal után közvetlenül szembesültem még egy előadással, amelyben az emlékeknek kitüntetett szerep jutott, sőt szinte kizárólag ők álltak a kétszer egyórás előadás középpontjában.

Hajduk Károly Proust „Az eltűnt idő nyomában” című regényfolyamának első részéből idéz fel töredékeket. Vele együtt merülünk el az író emlékeiben, és esünk ki erre az estére a saját életünkből.

Erről az előadásról nagyon könnyen eldönthető, hogy ki tartozik bele a célközönségébe, és nem szorul hosszabb ajánlóra, mint amilyen a szórólapon amúgy is szerepel.

Igyekszem magamat én is rövidre fogni, amikor a „Capa, a világhírű fotós – egy sármos pesti nőcsábász története” című márciusban bemutatott, tehát még mindig friss előadásról írok.

Hosszabb kihagyás után megint van operaházi Parsifal. EZ a leglényegesebb információ – sőt van róla még fél évig (azaz október közepéig!) nézhető felvétel is. Ennek kapcsán írok le néhány benyomást, a teljesség igénye nélkül.

Akit érdekel, erre a linkre kattintva bármikor meggyőződhet arról, hogy ez az ő előadása-e vagy sem, szeretné-e látni április 23-án délelőtt vagy akár majd jövőre, ha húsvétkor megint élőben is elérhető lesz.

Amfortas: Kálmándy Mihály, Titurel: Rácz István - kezében a Szent Grál (a cipősdobozba rejtve)

Nagypénteken délután a 6Színben egy újabb Freeszfe-esemény volt, mégpedig egy bábvizsga. Maróthy Anna Zorka rendezése ebben a nem túl színházbarát időpontban is majdnem megtöltötte a nézőteret, amely reményt ad, hogyha majd júniusban jön a következő alkalom, az is tele lehet.

Az előadás másfél órás, szünet nélküli, és ajánlani lehet mindazoknak, akik már tudják, hogy a báb nem életkorhoz kötött műfaj, illetőleg azoknak, akik Emile Ajar regényét kedvelik, és nincs túlságosan erős emlékképük egy korábbi feldolgozás kapcsán. (De azoknak is tetszhet, akik csak hallották emlegetni a regényt, de nem tudnak a történetről semmit.)

Hivatalosan 2022. április 1-17-ig tartott idén a Bartók Tavasz, a Müpa szervezésében megvalósuló programsorozat, de ez csak a fővárosi eseményeket illeti, vidéken egészen május végéig lesznek további programok, érdemes ezekre rákeresnie azoknak, akik Pécsett, Győrben, Miskolcon, Szegeden vagy Debrecenben laknak.

A covid óta minden színházi társulat és zenekar ráerősített, a kínálat jelentősen nagyobb, mint amennyire van néző (az igazi teltház egyre ritkább), és ez a fesztivál számos különleges programmal és külföldi fellépővel még tovább bővítette ezt az elmúlt szűk három hétben.

Tizenhárom másik előadás mellett öt fesztivál-programon vettem részt, és azokról következik itt egy nyomhagyó bejegyzés, egy-egy benyomás rögzítése.

Nem véletlen, hogy ezt a Rilke regényt eddig senki nem álmodta színpadra, hiszen nem emlékeztet a hagyományos színdarabokra, amelyek rendelkeznek egy jól követhető cselekménnyel, konfliktussal. Ez nem az.

Lábán Katalin átiratában és rendezésében az élet nagy kérdései említődnek egy hosszú monológ formájában, amelyet meg-megtör néhány vízióra emlékeztető jelenet. (Megtörtént események emlékképei, vagy csak a képzelet műve? – akármelyik lehet.)

A nyolcvan perc alatt számos tételmondat hangzik el, amelyikről még hosszan lehetne gondolkodni, de haladunk tovább, és jön is a következő. Ebből a szempontból az előadás nagyon emlékeztet az életre is…

Kassai László - Kókai János - Nagy Ferenc