Mezei néző

Jon Fosse - ha valaki nem tudná véletlenül - a jelenleg legismertebb norvég drámaíró. Valaki, akinek halála napjáig lakrészt ajánlottak fel Oslóban a királyi palotában, valaki, akit egy nemzetközi hírű újság a világ száz legnagyobb zsenije között tart számon. Néhány regénye elérhető magyar fordításban is, az Őszi álom című darabját megrendezte Ascher Tamás 2002-ben a Kamrában (azóta a Bárkában és a Komáromi Jókai Színházban is ment).

A "Valaki jön majd" éppen húsz éve íródott. Háromszereplős, ami ideális kis színházaknak. Az előadás kezdete előtt a Rózsavölgyi fekete pódiuma mögött pusztán a fehér fal látható, két szék, egy felfüggesztett vállfa. Nem lehet azt mondani, hogy a látvánnyal operálna a rendező Léner András. Sőt, mintha az lenne a cél, hogy a lehető legüresebb, legsterilebb, legkopárabb teret állítsák elő és tompítsák a Szalon otthonosságának hatását. Amennyire optimális a  kávéző berendezése Az utolsó órához, most annyira nagy kontrasztot lehet érezni a színpad és a nézőtér között. Már a kezdésnél, 3 perc elteltével látható, hogy ez az előadás egészen más jellegű és hangulatú, mint amit itt megszokhattunk, sokkal elvontabb és szikárabb. Gondolatokat ébreszt és aki szeret filozófiai elmélkedéseket folytatni, az kétségtelenül szórakozik, de a szó hagyományos értelmében ez nem "szórakoztató színház".

Az előadás legelső jelenete majdnem negyedóra, de még ennél is hosszabbnak érződik. Időtlennek. Van egy férfi és egy nő, akik a tenger mellett, mindentől távol csak azért vettek egy régi házat, hogy ezentúl mindig csak ketten legyenek, egyedül. Egy ballonkabátba burkolva állnak, látszólag minden rendben, de a nőben szinte azonnal felmerül a félelem "valaki jön majd" és megzavarja ezt az egymásban megtalálni vágyott nyugalmat. Ahogy ez a motívum ismétlődött az első percekben, eszembe jutott a Kékszakállú herceg vára. Hasonlóság ide vagy oda, a szöveg egy repetitív szabadversre emlékeztet eleinte, nagyon jó lenne operalibrettónak - sőt mintha annak lenne igazán ideális. 

Valóban tragikus lenne, ha valaki bekopogna a házba? (Bekopog.) Leélheti-e ebben a társadalomban akárki az életét úgy, hogy mindenkit kizár a saját világából? Mi a tragikusabb, ha egyedül maradunk, vagy ha nem maradhatunk egyedül? Megóvható-e egy kapcsolat vagy szükségszerűen jönnie kell egy szétválasztó harmadiknak? Ki kell az ajtót nyitni, vagy jogunk és lehetőségünk van zárva tartani?

A hangulatot, a régi házat, a tengert, a nappalit és a konyhát, a falon a régi képeket mind-mind a színészek szavai tolmácsolják. Ahogy Shakespeare idején is, a színésznek nem áll rendelkezésre csak néhány eszköz, így is meg tudja teremteni a néző fejében a látványt. (Minimális változás a világításban azért jelezte azt, amikor már a házban játszódott a történet, nem előtte.)  Én Balikót éreztem ebben a műfajban a legerősebbnek, amikor ő beszélt a tengerről és a házról, egészen jól magam elé tudtam képzelni. Az a férfi, akit ő játszik eleinte nem fél, nem aggódik a jövő miatt. Nem izgatja, hogy mi lesz, amikor hideg lesz és jön az ősz. Bízik a nyugodt közös jövőben. A félelem a Rák Kati által játszott nőben ébred, mintha belőle is jönne. A bizonytalanság érzete, hogy nem maradhat minden így. Változnia kell a helyzetnek. De baj-e a változás? Vagy még rosszabb lenne azt tudni, hogy az életünk most már örökre belemerevedik egy sémába? Nemcsak a két szereplő kezdeti hozzáállása tér el egymástól, de a két színész játékstílusa is merőben más. Ez eredhet a rendezői szándékból is, de ugyanúgy magyarázhatja az, hogy egészen más színházi közegben szocializálódtak, egészen más jellegű előadásokban vettek pályájuk során részt. Balikó úgy játszik, mintha egy realista-jellegű előadásban lenne, Rák Kati szövegmondása sokkal elvontabb, inkább szavalásra emlékeztet az első jelenetben. A darabot korábban nem ismertem, így volt olyan érzésem, mintha most egy színdarab próbáját játszaná két színész. Ez az érzés eltűnt a harmadik szereplő, a ház egykori gazdája (Dányi Krisztián) megjelenésével. Utóbbi szintén inkább Balikó nyomvonalát követte, egészen reális helyzetnek tűnt mindkét jelenet, amelynek ő is szereplője volt. Semmiképp nem tűnt fenyegetőnek, vagy lerázhatatlannak - pusztán egy reális alternatívát kínált fel a nőnek. Az öregedő férfi Dányi jelenlétében kifejezetten öreg férfivé változott - ez a transzformáció ment végbe a színen.

Az előadás nem illusztrál, valóban az elvont gondolatok megelevenítésére törekszik. Egy esetben vetnek be vetítést ( a fehér háttérfal adja magát úgy is), de nem a tengert, nem a házat - ezek mind a képzeletünkben élnek csak - hanem az idős férfi tenyérbe temetett arcát látjuk, és érezzük a távolodást, az együtt-egyedül töltött boldog napok helyett nem várható más, csak a valódi  és teljes egyedüllét. A kettősből megmarad a férfi. ("És mindig is éjjel lesz már." - mondhatnánk a Kékszakállúból.)

Az utóbbi hetekben számos esetben (különösen Zsótér-előadások kapcsán) írtam le nektek, hogyan szól bele a külvilág egy előadásba. Jelenleg nem volt se eső, se utcai népünnepély. Volt viszont hosszú déli harangszó éppen a lezáró mondatok alatt. Ez igazán szépen illett az előadáshoz. 

színlap (kisfilm-részlettel)

Egy színházi előadás kapcsán az első kérdések egyike, hogy mit kap a néző az előadástól, milyen élménnyel megy haza. A legjobb az, hogyha az előzetes várakozásokkal harmóniában van az, amit kapunk - magyarán, ha egy csak szórakoztató előadást várunk, akkor szerencsés ehhez választani színházat és előadást, ha viszont  ennél valamivel többet ígér a színház, akkor valóban kapjuk is meg ezt, jó esetben egy esélyt arra, hogy saját életünkről többet megtudjunk.

Mi a helyzet most?

Klasszikusok esetén - Moliere A fösvénye mi lenne más? - egy színház sokszor előveszi pusztán azért is, mert nagy szerepet ígér egy jelentős színésznek. Volt Harpagon, elő A fösvénnyel. Pálffy Tibort túl gyakran nem láttam, mert még sosem bírtam eljutni Sepsiszentgyörgyre, az esély közelében sem voltam, viszont amikor Pestre jönnek, akkor igyekszem legalább ezeket a vendégjátékokat megnézni. (Bánk bán volt legutóbb a Katonában, azt láttam is). Pálffy Tibort szívesen is nézem, a rendező Bocsárdi László neve mellett lényegében ő volt számomra a motiváció. Be kell, hogy ismerjem, annyi más korábbi A fösvény után éppen ma nem éreztem, hogy vágynék magára a darabbal való találkozásra. Minthogy ezt nem lehetett halasztani, ma vagy soha a kérdés, inkább beültem a 3 részben játszott előadásra. 

A műsorfüzet tanúsága szerint Bocsárdi többet akart felmutatni, mint pusztán egy eladható klasszikus vígjátékot a repertoárra tűzni. (A megfelelő középiskolás osztályoknak azért ez így is jól jön, könnyebb eset ezt megnézni, mint elolvasni a szöveget.) A darab szereplőit "a szeretetvágy, illetve a tulajdon vágya hajtja. Hol ettől, hol attól remélnek biztonságot. De leginkább mindkettőtől. Az előadás nem kezesbárányokról szól. A moliére-i komédia nem könnyű hab, hanem kemény penge, amely az embert csupaszítja le.”Mert hát ugyan szeret téged,de a pénzt, azt mégiscsak jobban szereti.” (Idézet a színház ajánlójából).

Az előadásban ez az üzenet valóban testet ölt. A fiatalok a szerelmet keresik, a szolgák a megélhetést, Harpagon pedig eleinte még gondol egy új feleség beszerzésére, de ez a vágya eltörpül a pénzsóvársága mellett. Ő az egyetlen igazán árnyaltan kibontott szereplő Moliere darabja szerint, az egyetlen, aki több jelmezt is kap. Teszkós szatyros hajléktalanra hasonlít az elején kitérdelt drapp melegítő nadrágjában és agyonmosott kék kapucnis pullóverében, majd öltönyt-nyakkendőt húz, fekete bőrpapucsra cserélve a korábbi szandált. A végén a ládikának ásott gödörben összekeni magát földdel, majd a legvégső jelenetben minden jelmeztől megszabadul, egészen meztelen lesz. (Nyilván emiatt korhatáros az előadás.) A Zsótér, Mundruczó és más rendezőkön edzett néző éppúgy rá sem ránt a színpadi meztelenségre, hetente van egy előadás legalább, ahol látható egy pucér pasas, nem annyira tűnik izgalmasnak a megoldás. Sokszor nem is érthető, hogy minek. (A Mephistóban Stohl levetkőztetése ott és úgy annyi plusz jelentést nem hordozott, hogy igazolva lássam, ez volt a múlt heti hasonló élményem.) Jelenleg elmondható, hogy ennek van értelme, jelzi a főszereplő életének teljes elsivárosodását, elszakadását mindenkitől és azt is, hogy ez egészen értelmetlen, csak saját magát okolhatja a veszteségért. Nem kellene, hogy így történjen. Pálffyt akartam látni, hát most itt volt egészen lecsupaszítva.

Kevés olyan Moliere vígjátékot láttam eddig, amelyben a fiatalok karakteresek tudtak lenni. Szinte azt hinné az ember, hogy szükségszerűen semmilyenek. (Jó ellenpélda volt Alföldi Tartuffe-je is, és eléggé szerettem Kiss Csaba győri Moliere-rendezését is. Ezek most eszembe is jutottak. )  Most én erősnek éreztem mind a négy ifjú szerelmest, legkevésbé Elizt és legjobban Mariannt és Valért játszó színészeket. Utóbbi szinte félelmetesen hitelesen beszél Harpagon szája íze szerint, érezzük Eliz borzongását - mi van, ha csöbörből vödörbe esik? Sokszor történik meg ezzel a darabbal, hogy csak Harpagon alakjára esik az összes fény, a többi szereplőt hamar elfelejtjük. Most nem így lesz.

((Kivétel volt számomra a Nemzetiben A fösvény, amelyben Blaskót annyira nem éreztem rendkívül erősnek (azt nem mondtam, hogy rossznak, de nem volt rám különösebb hatással), viszont Sinkót Anzelm úrként igen. Ő az, akinek a jelenetére jól emlékszem kb 2 év után is. A fiatalok valahogy túl harsányak voltak, a rendezés korrekt, de nem éreztem azt, hogy különösebb mondanivalójuk lett volna. Azt tudom, hogy viccesnek és jó megoldásnak tartottam volna, ha Blaskó szerepben marad és a tapsrend alatt szedegeti folyamatosan a szétszórt pénzeket. Lényegében hiányoltam egy ilyen lezárást. ))

A mai előadásban szétszórt pénz helyett két felvonáson át is szétszórt gyógyszerek dominálják a fehér tónusú színpadot. Némileg az az érzésünk, hogy kettő az egyben akció van, és a Képzelt beteget is eljátssza Pálffy Tibor. A háttérben az egyre szűkőlő színpadot tolóajtók szeletelik fel, ezeknek a nyikorgása hivatott a zenei effekteket pótolni az előadás közepéig. Leghátul megnagyobbítja a teret egy tükör, előtte egy torzó gipsz-szobor, és a földdel teli gödör, amelybe elásta a ládáját Harpagon. Roppant kevés az egyéb kellék, van egy szobabicikli, amivel alkalmanként áramot fejleszt a fösvény, a ládika, a szakács-lovász kanala és folyton széteső ostora (utóbbi civilben makrancoskodott, de megoldották a színészek így is a jelenetet). Van továbbá egy rózsaszínű rózsákból álló csokor és sziromeső - ez hivatott a romantikus udvarlást jelképezni. Harpagon szídja a gyermekeit a pazarlásuk miatt: mindketten ugyanabban az egy ruhában csinálják végig az előadást, a lány ráadásul egy kombinéra hasonlító pántos ruhadarabban. A szakács és az inas kekszet eszik titokban, amiből nem adnak a háziaknak sem. Ez a luxus. Ennyit a környezet féktelen pénzszórásáról. 

A szerelem vagy pénz a fontosabb nagy kérdését felteszi ez az előadás is. Az első felvonás után konyakot osztanak, a második után fogpiszkálóra szúrt falatkákat, a harmadik után pedig vörös rózsákat szórnak a közönség közé. Bocsárdi színháza adni akar valamit mindenáron. Kapunk is a feélsoroltakon kívül egy nyugodt menetű, "békebeli" színházi estét, jó színészekkel. Aki teheti, nézze meg Sepsiszentgyörgyön, aki nem, az fontolja meg a hátralévő egyéb vendégjátékokat a Thália fesztiválján.

Színlap

A címben idézett sor egy dalból való, amelyet a 15 jelenetből álló előadás során énekel el Kocsis Gergely. Lényegében kis iróniával, ez lenne az előadás tanulsága, bár a romantikus lelkületűeknek mégis nyújt reményt ez a bulvár-darab, amely legalábbis szokatlan a Katona repertoárján - vendégelőadás, a MaNNá-val koprodukcióban. 

Az előadást, ahogy ez már csak lenni szokott, a két szereplő miatt néztem. Miattuk éreztem azt, hogy ott a helyem. Kocsis Gergely előadásait nagyjából láttam, a Kés a tyúkban óta mindig örülök, ha meglátom egy szereposztásban a nevét. Jól esik fanyar humora, kifejező egy-egy vállrándítása, szájmozdulata is. Pelsőczy Réka nagyon hozzáillő partner, ő talán kevésbé volt-van nagy szerepekkel ellátva anyaszínházában, ezért is kezdett mindenfelé elmászkálni (Győr, Magyar Színház, Kolibri pl.) és rendezni.

Az előadásban a két színész végig a színen van, nem hagyják el. Kartonpapírból készült kétdimenziós díszletük van, a szobák, a park, a templom lépcsője mind így elevenedik meg, kihajtogatják. Végig érezzük, hogy olyan az egész történet, mintha egy képregényből lépne elénk, kicsit papírízű. A szereplők narrálják magukat is, egymást is - ez egyértelműen humor forrása. Nem szokatlan ez a technika. Az volt még pár éve Bagossy László Az arab éjszaka rendezésében, de azóta született ilyen produkció az Örkényben (Tóték), a Rózsavölgyiben (A pasi a szomszéd sír mellől), stílussá nőtte ki magát. Nyilván ennek a hatása attól függ, hogy a nézőnek milyen előélete van, ha először lát ilyet, akkor talán még viccesebbnek tűnik. 

A történet két 35 éves ember hétvégéjét meséli el, két magányos ember futó kapcsolatát. Ez az a szint, amennyire ma két ember közel kerülhet egymáshoz. Időlegesen megszünhet a magány, kaphatunk néhány kellemes órát és kész. Többel nem bíztat az előadás.

Az előadás ad megközelítőleg 70 percet nekünk, amely alatt a szereplők majdnem teljes egészében lekötik a figyelmünket és a saját pitiáner bajaink helyett erre az egy helyzetre fókuszálunk: egy válóperes ügyvédnő és egy gyanús ügyletekből élő pasas két-három-tíz? éjszakás kalandjára. Elég jó ez nekünk? Beérjük ennyivel? Mi is ezt akarjuk?

Az egész rajtunk múlik. A Katona műsorán számos előadás van, akinek ez túl lájtos, az választhatja az Elnöknőket, A nép ellenségét, a Wojzechet. Aki pedig ennél is inkább vágyna a szórakozásra, annak A hős és a csokoládékatona az ajánlott. Utóbbiban igazán nagyszerű Kocsis Gergely, évekkel ezelőtt láttam, azóta is emlékszem az alakítására. Tessék választani.  

Színlap

Az Opera  jelenlegi vezetése fontosnak tartja, hogy Richárd Strauss életművének fontosabb darabjait a Ház repertoárjára tűzze. Ennek egyik lépése látható most. Tavaly volt Arabella, amely idén is nyolcszor ment kisebb-nagyobb közönség előtt egy enyhén szólva is érdektelen-középszerű rendezésben, viszont nagyon jó énekeseket felvonultatva.

A mai főpróba, amely az Operabarátok számára volt nyilvános, telt ház előtt ment. Feltehetően ennél érdeklődőbb és az operára nyitottabb közönség nem is toborozható össze. Valószínűleg a művet kevesen látták, én is csak egy Metropolitan-felvételről ismertem. Ez alapján nem vártam, hogy közönségsikert arathat, arra csak egy igazán szellemes rendezésnek lett volna valódi esélye, de ekkora bukásra nem számítottam, színházban ilyet még sosem éltem meg. Nem tartott fél percig sem a taps, nem jöhetett ki senki sem meghajolni az egyébként kiváló teljesítményt nyújtó énekesek közül. Nem a karmester döntése volt, hogy nem óhajtják a tapsrendet kipróbálni, egyszerűen a közönség annyira értetlenül állt a látottak előtt, annyira kívül maradt, hogy sehogy sem tudtuk magunkat tetszésnyilvánításra rászánni. Ismétlem, nagyszerű volt a mű zenei megvalósítása, néhány énekes pedig egészen rendkívül jó volt így is, hogy mindössze egy tét nélküli, délelőtti főpróbáról volt szó. (Elősorban Szabóki Tünde, Vizin Viktória és Rácz Rita az, akire gondolok - eleve nekik ad a darab igazán jó esélyt a csillogásra.) Néhány énekes komédiást játszik, nekik is élvezhető a színpadi jelenlétük (Cser Krisztián, Szegedi Csaba pl.), de nem olyan súlyú a szerepük, hogy kitünhetnének.

Miben látom ennek a nyilvánvaló kudarcnak az okát?

Elsősorban magában a darabban. A történet röviden annyi, hogy egy nemesúr egy ünnepségre rendel egy opera seriát és egy opera buffát is, előbbit Ariadné Naxos szigeti szomorkodásáról. Később kitalálja, hogy gyorsan túlessen a kultúrprogramon, ötvözzék a kettőt össze, legyen vége 9-re, amikor a tűzijátéknak kezdődnie kell. (Az előadás egyébként csak pár perccel több, mint két óra - egy részben. Majdnem vége is lesz kilencre az esti előadásokon. ) A két színházi társaság a negyven perces előjátékban először egymásnak esik, majd aztán elég simán, zökkenőmentesen lebonyolítják az egészet. Túl simán is. Mivel Ariadné Naxoson az első fázisban búslakodik, majd Bacchus megvígasztalja, logikusan adódna a sovány cselekményből, hogy az operának lenne komoly és vidám része is. A baj az, hogy a cselekmény bonyolítása során a darab lényegében semennyire nem kelti fel az érdeklődésünket egyik szereplő iránt sem. Ahogy a korábbi Salome (1905) és Elektra (1909) nagyon is bevonja a nézőt, igenis együtt érzünk a címszereplővel, most ugyanígy egyáltalán nem érdekel minket, hogy a boszorkányszerű (Karnyónénak jó lenne a kosztüm vagy egy Machbeth-vészbanyának) Ariadnéval mi lesz.

Vannak művek, amihez sok ötlet nem kell, hogy megéljenek a színpadon (lsd. Pillangókisasszony), de ez nagyonis megkövetelné a rendezői invenciót, ha egyszer valakinek olyan fontos volt a bemutatása. Hasonlóan a színház belső világáról szól, mint a későbbi Capriccio, amit nemrég a MüPá-ban lehetett látni. (Azt jobb rendezésben és díszletben, de persze az a darab sem sodorta magával a nézőket...)

Anger Ferencnek rengeteg ötlete volt. Vannak akik Kovalikhoz hasonlítják. Az összehasonlítás nekem is eszembe jutott, de nem válik Anger Ferenc javára. Van útjelzőtábla és jármű pl. Kovalik nagyszerű Xerxeszében is, azzal a leheletnyi különbséggel, hogy nála minden ötletnek, akármilyen extrémnek is tűnik, van hozadéka, egy összefüggő rendszert alkotnak. Itt van filmvetítés (ami zavaró, mert a filmbeli Pasiphaét később a színpadon Ariadnéként látjuk), van egy hatalmas csúszda, fekete óriáspolip, 3 vonatkalauz, egy óriási piros vonat Naxos szigetén, a települést jelző tábla és a sokak felháborodását kiváltó fekvő pucér férfitesteket ábrázoló szobrok tömege. Fekszenek a napozó (?) férfiak a földön, egyik lábuk felemelve és van egy piros zokni, sőt piros sapka is rajtuk. A látvány különös, valamilyen avantgard festő világára utal. Valószínű, hogy előbb-utóbb fel is bukkan valaki, aki vagy megkérdezi a tervező Zöldi Z. Gergelyt, hogy mit akart ezzel (ez a könnyebb út), vagy műveltebb és lazán felismeri. Én egy festmény-előképre tippelek. Az előadás után sokan anyáztak, háborogtak, majdnem mindenki emiatt. Nem a meztelen gipsz-szobrok jelenléte a baj, hanem az, hogy ezek nyilvánvalóan semmilyen üzenetet nem bírtak nekünk átadni, a polgárpukkasztáson kívül persze. Én a költségeket sajnáltam, hiszen folyton panaszkodnak a színházak, forráshiányt emlegetnek és tessék, most megy a felesleges költekezés. Ugyanezekkel az énekesekkel még koncertszerűen is több lenne az előadás, mint ebben az összehányt díszletben. Nem lehet majd ezt kijátszani, ingyen sem biztos, hogy lenne rá elég néző. Akinek van rá jegye már, annak javaslom, hogy csukja be a szemét, engedje el magát és csak a zenét élvezze.

Színlap

Koltai Tamás kritikus Zsöllyerablét című könyvét ma délután négykor a Rózsavölgyi Szalonban Alföldi Róbert mutatta be.  Én húsz éve követem Koltai írásait, aki már idestova 50 éve ír kritikákat. Ebből az 50 év alatt született számos kritikából nyújt a könyv válogatást, mégpedig friss lábjegyzetekkel.

Koltai Tamás személyes ismerősöm, mivel alig járnak más színházi kritikusok opera előadásokra, elég sok szünetet eltöltöttünk különösen a MüPá-ban az egyes előadások megbeszélésével. Ő persze tud Bayreuth-hoz és Salzburghoz is viszonyítani, amit én nem tehettem soha meg, így eléggé érdekel a véleménye és megfontolom, amit mond. A könyveit is olvastam, egyértelmű volt, hogy erre a könyvbemutatóra is odamegyek.

A Rózsavölgyi Szalon egészen megtelt a kezdésre. Várható volt ez, a szerző ismertsége miatt is, de a moderátor személye is vonzott nézőket nyilván. Alföldi kezében volt a kezdeményezés, és végig irányította a beszélgetés folyását. Sokszor tart hasonló esteket, korábban nem hallottam ilyen helyzetben, de Az utolsó óra előadásban is megfigyeltem, hogy Alföldi Róbert nagyon szuggesztíven figyel, valódi érdeklődést mutat (ha netán ez nem lenne igaz, akkor is úgy látszik, mint aki minden porcikájával a beszélőre koncentrál és ezzel segíti). Ez a siker titka.

(Az utolsó óra június 23-29 között 7 nap alatt 12 alkalommal nézhető, ez a kivételesen nagy nézői érdeklődés miatt van így. Akit érdekel, most fontolja meg a megtekintést.)

Alföldi kérdései összességében a kritikusi pályával voltak kapcsolatosak, általánosságban is és Koltaira személyesen is vonatkoztatva. Először azt firtatta, hogy a kritikában mennyire fontos a személyesség és a szakmaiság. A válaszban Koltai nem vállalkozott arra, hogy ennek arányát patikamérlegen kimérje, ugyanakkor kiemelte, hogy a személyesség mennyire lényeges és a későbbi válaszok alapján az is kiderült, hogy számára a kritikus elsősorban író, de a színházi szakma tagja. Alföldi kifejezte azt a vágyát, hogy a kritikusok és a színház közötti ellenséges viszonyt jó lenne megszüntetni. Koltai ezt illúziónak tekintette, más országokban és más korszakokban is így volt ez mindig, hiszen a színházi emberek a negatív írásokat sosem kedvelték, kevesen ismerik be, hogy elolvassák a kritikákat. Alföldi kiemelte azt is, hogy Koltai Tamás cikkein méri le, hogy átjön-e a rendezéseinek a szándéka, megértették-e a munkáit. Zárójelben megjegyzem, hogy a Sirály c. előadást én is kissé más színben láttam, amikor Koltai Tamás elmagyarázta nekem, hogy ő mit lát bele. A bökkenő ott van, hogy azt, amit ő belelátott én minden színháznézői rutinommal együtt sem láttam világosan e magyarázat nélkül és mi van, ha a mezei nézők további 95% éppúgy nem? Akkor most átjön a szándék, vagy sem? Koltai válaszában kifejtette, hogy tökéletesen mellékes az alkotói szándék, előfordulhat könnyen, hogy mindenki más előadást lát, nem ugyanazt, amit éppen ő, aki már eddig legalább nyolcezer előadást megnézett az elmúlt hatvan év alatt, amióta színházba jár. Én becsléseim szerint háromezer fölött vagyok, de még mindig nem mondom azt, hogy csalhatatlanul tudok ítélkezni egy előadás kapcsán, nem is vállalnék fel egy ilyen megmondó-emberi pozíciót.Ez egy nézői blog, nem kritikusi. Nagy a különbség. 

Koltai szerint a kritikus mindenkori feladata az, hogy megállapítsa egy előadásról, hogy miért jöhetett létre, mit mond a máról, a mának. Jellemzően én is ezt keresem egy előadásban. Ha van esély arra, hogy semmit nem mond, akkor jellemzően kihagyom.

A szerző többször is kiemelte, hogy egész pályáján minden leírt szót vállal, bár voltak tévedései, mindig azt írta meg, amit gondolt, pusztán annyi változás történt, hogy a Kádár-korszakban burkoltan kellett kifejezni a véleményét, most már lehet nyíltan is szólni. Az áthallásos-utalgatós stílus jobban kedvezett szerinte a kritikának, kifinomította a stílust. Alföldinek látnivalóan imponált Koltai ÉS-cikkeinek harcossága, a szerző kiállása a véleménye mellett. Nyíltan nem hangzott el, de egyértelműen jóleső érzéssel gondolhat azokra a cikkekre, amelyekben éppen az ő Nemzeti Színházának létjogosultságát és értékeit méltatta a kritikus. 

Ebben a közel 45 perces beszélgetésben is elmondta Koltai azt, amit február közepén a Katona 30 kiállításmegnyitóján: néha úgy érzi, hogy a színházi világ valódibb számára, mint az igazi világ. Feltétlenül kiszámíthatóbb, el lehet benne igazodni. Még nem unta meg a heti 3-4-5 színházi estét és nem is tervezi azt, hogy abbahagyná kritikusi tevékenységét a közeljövőben. Nem vágyott színészi vagy rendezői karrierre, nem pótcselekvésből lett kritikus. Ne is hagyja abba, kellenek a színházi életbe ezek az emberek, akik segítik az eligazodásunkat és viszonyítani lehet a véleményükhöz. Várjuk a következő könyvet.

Nagy várakozásokkal tekintettem Heinrich Mann regényének (Ronda tanár úr) színházi adaptációja felé, nem utolsósorban a szereposztás miatt. Az Örkény színpadán először szerepel Znamenák István, akit szerencsésen átmentettek a Nemzetiből. Ahogy látom, van néhány színész, aki a süllyedőnek tűnő hajóról (hátha mégsem!) méltó helyzetbe tudott kerülni, de koránt sem mindenki sajnos. Azt hiszem, hogy Znamenák és Kulka (aki A nép ellensége után a Katona tagja lett) az a kettő, aki biztosan nem jár rosszul, de a Vígbe távozó Stohl és Hevér is kaphat majd nagy labdákat. Znamenák iskola (és éjszakai lokál) igazgatóként már most otthonosan mozog, úgy, mint aki már beilleszkedett a társulatba. Bízom benne, hogy jó szerepeket és előbb-utóbb rendezési lehetőséget is kap. (Znamenák az évad elején még a kritikusok díjának átadását is élvezetessé tudta tenni, amit végképp nem vártam.)

A többi színész nekem szinte mind húzónév. Elégedetten nyugtáztam, hogy a független alkotóként ismert (HOPPArt) Baksa Imre megint fellép, a Mohácsi-előadásokban rendszeresen dolgozó kaposvári színész Némedi Árpád úgyszintén, akit most is hasznosítottak zenészként is. Nagy elvárásaim voltak Gálffi László, Szandtner Anna, Epres Attila, Takács Nóra Diána, Ficza István és persze Polgár Csaba játékával kapcsolatban is. A Terápia sorozat után Mácsai Pál hiányát erőteljesen érzékeltem, így azóta neki is mindig tudok örülni.

Gyorsan előrebocsátom, hogy mindezek a színészek jó formában voltak a főpróbán, messzemenően beváltották a hozzájuk fűzött reményeimet. Sokszor nem szerencsés, ha nagy várakozással megy az ember színházba, a csalódás annál nagyobb utána. A tavalyi A vihar után gigantikus elvárásaim voltak Gálffi játékával kapcsolatban, aki ezeket már a Liliomfi előadásán is mindkét nézés alkalmával igazolta. Most is egy tanárt alakít, ráadásul megint olyat, aki mániákusan szeret buktatni. Ez némileg humoros persze, bár én hasonló tanárral nem találkoztam. Lehet, hogy a diákok azt hiszik, hogy egy tanár azért buktat, mert élvezi, de saját tapasztalatom szerint a buktatás nem más, mint egy szép kis kudarcélmény a tanárnak is. Én sajnos ezt legkevésbé sem élveztem, így tökéletesen életszerűtlen számomra ez a karakter, aki a színpadi adaptáció szerint különösebb ok nélkül is kínozza a szerencsétlen diákokat. Nem tűnt különösebben indokoltnak ez a tevékenysége, a diákok a gúnynevét - Osványból Posvánnyá változtatták - mintha eredetileg az üldöztetések hatására ragasztották volna rá. Ez a bemutatott viszony engem Tom és Jerry párharcára emlékeztetett, lélektanilag is ennyire volt megalapozva. Gálffi így is szimpatikus. Rendkívül emlékezetes számomra az első felvonás egyik jelenete, amelyben a kocsmában áll mozdulatlanul, miközben körülötte folyik a beszélgetés. Nem tudtam máshova nézni, csak rá. Erre mondják, hogy van valakinek színpadi jelenléte - igazán erős a kisugárzása. A második felvonásban elsatnyult a szerepe, visszasüllyedt a háttérbe, és ez az előadásra is rossz hatással volt. Hiányzott belőle Gálffi dinamikája, de nagyon.

Szandtner Anna, az előadás másik főszereplője (Lola a táncosnő, akibe az ádáz tanár beleszeret, miközben a tanítványait hajkurássza) az első felvonás közepe táján kezdi a színpadi cselekményt dominálni, akkor kezdődnek a mulatóbeli jelenetek. Ezek a jelenetek Znamenák (itt előadóművész) Takács Nóra és Szandtner közreműködésével roppant erősek. Znamenák egy alkalommal egy félig női, félig férfi ruhát visel és arcának két fele ennek megfelelően is van sminkelve. Ez a magánszáma is emlékezetes. Élnek az énekes betétek is mindhármuk játékának köszönhetően. Takács Nóra Diána is igen erős, jó a hangja, figyelmet kelt a játéka. Elhangzik a darabban, hogy Homérosz, a tanár kedvence " a legnagyobbak közül való. " Ezt a megjegyzés ezen az estén egyértelműen Szandtner Annára vonatkoztattam, aki a Kamrában bemutatott Fekete tej óta számomra evidens módon a legtehetségesebb színésznők egyike. Minden rezdülése, a kék leplének meglengetése is jelentésteli. A hasonló szerepekben elvárt egyensúlyozás megy neki, romlott is és ártatlan is egyszerre. Egyszerre csábít négy férfit, elhisszük neki a kivételes vonzerőt, ugyanakkor az esendőséget és sérülékenységet is. Jól állnak neki Izsák Lili és Szlávik Júlia jelmezei, amelyek önmagukban is érdekesek. (Az előadás elején egy számomra kevéssé érthető, némileg ripacskodós jelenet van, papír-ruhákban. Bevallom, kevéssé tudtam ezzel mit kezdeni. Annyit érzékeltem, hogy szellemesek a jelmezek. Ez a jelmez-stílus visszaköszön a Nemzeti Amphitryonjából, ami Gothár Péter ezt megelőző rendezése volt.) Az előadást csak azért is érdemes volt megrendezni, hogy Szandtner  Anna eljátszhassa ezt a szerepet, gondoltam előtte. Utána pedig azt gondoltam, hogy más igazi indokot nem is tudok találni arra, hogy épp ezt vették elő.

A többi színész kevésbé került hosszasan az előtérbe. Polgár Csaba és Ficza István diákként is jó, de egészen kitűnőek női szerepeikben. Különösen Polgár Csaba az, aki prostituáltat és feleséget is játszik. Egyik szerepében meglehetősen kihívóan villantja meg vádliját, lóbálja retiküljét, míg a feleség szerepében tele van gátlással, csak néha pillant fel visszafogottan a jelenlévőkre drapp kosztümjében. Persze a Jógyerekek képeskönyve óta megszokhattuk a nem-cserés rendezéseket, nem meglepetés. Ha persze azokra a nézőkre gondolok, akik nem látták a színház teljes repertoárját (nekem is hiányzik még egy, a Két néni - én sem láttam mindent), azoknak lehet akár revelatív élmény is. Polgár Csaba jellemzően központi szerepeket játszik, most egy kicsit pihenhet - ennek az előadásnak a fő terhei nem az ő vállán nyugszanak. De rendesen odateszi magát és karakteres.

Mácsai Pál két karaktert kapott: színházigazgató és pap. A két szerepe között van némi kapcsolat, hiszen a színház és az egyház is az emberek lelkéhez próbál közel férkőzni (más párhuzam is van, de most ez is elég). Igazgatóként szendvicsember, aki saját maga reklámozza a színháza Tell Vilmos előadását. Széles gesztusokkal dolgozik, némileg egy bohózati figurára hasonlít. Az igazgatók ugyanezt a reklámtevékenységet folytatják, csak egy hajszállal burkoltabban. Gondoljunk a Vígszínház év eleji kampányára, a fotókra, amelyeken Eszenyi Enikő és társulata áll kartonpapírból készült hevenyészett táblákkal a körúton. "Pártolj közönség!" Ez a vágya a darabbeli város igazgatójának is, akinél előadást kíván rendelni Lolával a főszerepben a tanár. Na, itt még nem tartunk, hogy a közönség egyes tagjai direkt módon mondják meg, hogy mit néznének és milyen szereposztással. Egy kicsit elmerengve a gondolaton, lehet, hogy hasznos lenne egy színháznak, ha kitenne egy dobozt és lehetne kívánságokat bedobni. Már akkor megérné, ha egyetlen használható ötletet is kapnának. 

Ezen a pénteken úgy mentem el erre a főpróbára, hogy előzőleg nem olvastam el a regényt, hiszen a Mephistóval voltam elfoglalva és nem Heinrich Mann, hanem az unokaöccse, Klaus művével keltem és feküdtem napokig. A Nemzeti előadásának értékelésében ez meg is zavart, hiszen óhatatlanul is számon kértem az előadáson a regény felfogását. Most feszülten vártam a cselekmény fordulatait, élveztem a tudatlanság minden előnyét. Holnap fogom elkezdeni a regényt és kíváncsi vagyok, hogy ahhoz képest milyen az adaptáció. Később erre külön visszatérek. 

Ez az 1904-es regény egy német kisvárosban játszódik, a nyárspolgárok álszent élete áll a középpontban. Sok más előadásból visszaköszön ez a világ, jól ki vannak dolgozva a karakterek. Epres Attila, Znamenák István és Debreczeny Csaba is erős ezekben a jelenetekben, amelyek elsősorban azt a hátteret mutatják, a "volt-tanítványok körét", akik ellen harcol a tanár. Akármennyire is korrupt és hazug ez a banda, ez semmiképpen nem igazolja Osvány tanár úr viselkedését. Nem tudunk igazán egyik féllel sem együttérezni, kellemetlen ez a világ úgy, ahogy van. Igazán nem tudunk vele örülni, amikor szerelmes lesz, és akkor sem sajnáljuk, amikor a papírforma szerint megcsalják. Akármilyen nagy színész Gálffi, nem tudja teljes mértékben hitelesíteni ezt a karaktert. Gálffi a humoros jelenetekben a legjobb. A nézőkkel való kapcsolat erősebb a szokottnál, ami azon is múlik, hogy a nézőtéren egy palló vezet át a színpadra. Húsz nézővel kevesebb tud leülni, de ez az elrendezés több lehetőséget ad a szereplők mozgatásánál. Ezen a pallón egy drámafoglalkozás keretében átmentem magam is egy osztállyal (az Örkénynek nagyon jól működő ifjúsági programja van, ingyenes!), így önmagában ezt is kíváncsian vártam, hogy a palló miként fog beválni. Működött. Egy jelenetben Gálffi a lándzsáját egy gyanútlan néző kezébe nyomta ("Fogja már!!"), aki történetesen a negyedik sorban ült a palló mellett. A férfi engedelmesen tartotta is, egészen addig, amíg el nem vette tőle negyedóra elteltével. A második felvonás elején a nézőtéri lámpák is kigyulladtak, mi is részt vettünk egy iskolagyűlésen, rajtunk is számonkérte Znamenák, mint igazgató a Hunok sírjának megrongálását. Köztünk ültek a diákokat játszó színészek.

Ez után a jelenet után az előadás látványosan ellaposodott és a pályáról letért tanár, aki most már Lola férjeként tengette napjait, kicsit sem volt érdekes. Betagozódott a társaságba. Nekem az volt a benyomásom, hogy míg az első felvonást ugyan kissé hullámzónak, de többnyire érdekesnek tartottam, a másodikban mintha eltűnt volna a darab. Ültünk, néztünk és nem történt semmi figyelemre méltó. Lehet persze, hogy a mi életünk sem érdekesebb semmivel, csak szerencsére azt nem látjuk kívülről.

A Kék angyalt a színház  állítólag  előbemutatónak minősítette. Nem tudom, a honlapon ez nem szerepel. Ha ez a hír igaz, akkor úgy tűnik, hogy mégsem csalt meg az az érzésem, hogy lenne még mit igazítani rajta. Várjátok ki az őszt, az igazi bemutatót, csak ezt tudom javasolni. 

Akárhányszor is jutok el színházba, megvan bennem ugyanaz az izgatottság, ami kezdetben is. Néha egész hosszan is tudok várni valamit, és akár egy hétig is előre örülök a lehetőségnek. Ha regényből dolgoznak, akkor ilyenkor rendszerint elolvasom, vagy ha ezt nem tettem meg, akkor utólag. Persze lehet, hogy szerencsésebb ez az utóbbi megoldás, hiszen átdolgozásoknál rengeteget számít az első benyomás és ösztönösen számonkéri az ember az eredeti művet az átiraton. (Most sajnos két nappal az előadás előtt végigolvastam a regényt.)

A Mephistot már a tavalyi évad vége felé meghirdették, tudni lehetett, hogy megrendezi Alföldi. Azt is tudni lehetett, anélkül, hogy a pályázatot kiírták volna, hogy nem fogja megkapni a színházat - magyarán mindenki már akkor úgy értékelte az idei évad programját, mint ami zárásnak készül. Ezért ennek az előadásnak a súlya igen jelentős volt már akkor, mielőtt a kidolgozásába egyáltalán belefogtak volna. Persze lehet, hogy Robi már régebben tervezte, lehet, hogy meg is volt már a szövegkönyv korábban is. Most jól időzítve mutatták be, annak ellenére, hogy nagyon kár, hogy ennyire rövid idő adatik magának a megvalósult előadásnak. Nem biztos, hogy tíz előadásban a színészek eljutnak a legjobb formájukig, ahogy maga az Alföldi-féle Nemzeti is csupán úton volt, nem juthatott el a legjobb formájáig. A színház helyzete a Szisziphosz mítoszra emlékeztet,  mindenki tolja felfelé a követ, kisebb-nagyobb sikerrel, de mielőtt a csúcsra érnének, visszagurul. Most jön a társulat és repertoárépítés előlről, 1-2 átmeneti évvel, aztán elválik, hogy lesz-e nagy korszak vagy sem.

Ebben a kiélezett helyzetben, hetek óta eladott házak tudatában, az Alföldi mellett álló szimpatizánsok tömegének támogatását élvezve szinte akárhogy megrendezhette volna Robi ezt az előadást, semmit nem veszthetett volna. Most élvezhette a legteljesebb művészi szabadságot. Éppúgy, ahogy a politikai helyzet miatt semmiképp nem kaphatta meg a következő ciklust, az előadás olyan közhangulatban készült el, amely kizárja azt, hogy megbukjon a mű. Nem biztos, hogy a munkahangulatot javította a közeli vég ÉS a biztos siker tudata, de akárhogy is van, már a főpróbáról is lemérhető volt az, hogy ez egy nagy odafigyeléssel, hatalmas koncentrációval, remek társulati összmunkával elkészült előadás. Nem blöfföltek, nem próbálták megúszni - éppúgy, ahogy a reménytelen helyzetben is alaposan dolgozta ki Robi a pályázatot, most ezzel a rendezéssel szépen fejezi be az öt évet.

Az az érzésem, hogy az egyik legfőbb célja talán az, hogy a színházi élet mindenhol jelenlévő központi alakját finoman elgondolkodtassa. (Arról, hogy mindenütt ott van Vidnyánszky már egész előadás is szól - lsd. Opera Amorale.) A mű Klaus Mann Mephisto című 1936-os regénye alapján készült. A regény egy valóban élt híres német sztrárról szólt, aki a fasizmus uralomra jutása előtt, alatt, sőt a világháború után is a csúcson tudott maradni. Olyannyira, hogy a regény kiadását még a hatvanas években is blokkolni tudta, személyiségi jogaira hivatkozva. Természetesen ma már - számunkra különösen - érdektelen, hogy mennyi valóságalapja van, elég keserves az, hogy maga a felvázolt történelmi korszak minden eszméjével együtt nem írói kitaláció eredménye, hanem olyannyira valóságos, hogy ezek az eszmék még mindig itt kísértenek. Nem lett elfelejtve a rasszizmus, antiszemitizmus sem, vannak szélsőjobboldali pártok, ráadásul olyan embereket is a hatásuk alá vonnak, akik egyébként egészen normálisak és jóravalóak. Éppen a politika miatt, a szélsőjobboldali eszmék térnyerése kapcsán történhet az, hogy sok színházban láthatóak a harmincas-negyvenes években játszódó darabok (Lenni vagy nem lenni - Víg, Mozgófénykép - Radnóti és itt van még a mai Heinrich Mann bemutató is, a Kék angyal - lenne több is, de most ezek jutottak hirtelen az eszembe.), mert a színháznak reflektálnia kell a korára. Nagyon jó lenne, ha ez a téma porosnak számítana, de nem az. 

Nem poros, hiszen van olyan tanítványom, aki épp a Mephisto főpróbájának napján az iskolában a tabletjén a Mein Kampfot olvasta és horogkeresztes gyűrűt hord, amit csak a tanítási idő alatt vesz le, mert rákényszerítettük. Azt nem lehet persze megváltoztatni, amit az illető gondol. Nem, sajnos aktuális ez a kérdés.

Az előadás nem pusztán a rasszizmus kérdésével foglalkozik, hanem felteszi azt a kényes kérdést, hogy szabad-e egy művésznek alkut kötnie a politikusokkal, alárendelnie magát egy akármilyen meggyőződésnek, amelyben nem hisz. Nem veszít-e ezzel? Nem teszi-e lehetetlenné az alkotást? Elég indok-e a megalkuvásra, az amorális cselekvésre az író utolsó mondata, amelyik a darabban is zárszóként szerepel a főszereplő mentegetőzéseként: "Én csak egy színész vagyok." Valóban ilyen meggyőződés nélküli, hajlítható lénynek kell-e lennie egy színésznek? Pontosabban: a színészség minden erkölcstelenségre elég mentséget ad? Érdemes a színházért mindent, de mindent feláldozni?

Ezek azok a fő kérdések, amelyek az előadás és a regény homlokterében vannak. Az átdolgozásban a mű leglényege nem sérült és mivel egy erősen túlírt regényről van szó, amely fontos mondanivalója és bátorsága ellenére messze nem tűnik annyira jól megírtnak, mint pl. a szerző apjának, Thomas Mannak a kisregényei, jót tett neki a  legtöbb húzás. Sok olyan szereplő van a regényben, akikről lényegesen többet nem tudunk meg. Van néhány olyan is, akik viszont elvesztették fontos jellemvonásaikat, vagy leegyszerűsödtek, néhányan egészen el is tűntek. Minthogy a regények színpadi adaptációi nem mennek áldozatok nélkül, nyilván ettől jobb eltekinteni. Engem persze zavartak ezek a hiányok, sőt azok a különbségek is, amelyek a regény Hájas Tábornagya és "buta kövér tehén" szeretője és az őket megjelenítő László Zsolt és Tenki Réka között húzódtak. Nyilván a társulat összetétele kívánta így, de a regénybeli leírás alapján a naív, jólelkű, kövér és mérsékelten tehetséges színésznő szerepére Mészáros Piroska lett volna alkalmas, aki az apró Angelikának semmiképp sem jó megjelenítője. László Zsolt egy szikár SS-tisztet játszik, nyilván miatta alakították át a szerep karakterét. Félelmetes a szerepben, de ennél nem tud sokkal többet játszani. Meg persze nem tudjuk egészen utálni. A regényben rendkívüli szerepet kap a Tábornagy rendkívüli hájassága, hosszú oldalakon át ecseteli a szerző - emiatt egy ideig megzavart az, hogy Alföldiék eltértek ettől a felfogástól. Megszépítették a fenevadat. Znamenák tökéletes lett volna, de persze őt már kölcsönadták az Örkénynek, ahol iskolaigazgatóként mutatkozhatott be.

A főszereplő beállításában érzékelhető természetesen a legtöbb eltérés. A regényt olvasva és nyilván befolyásolva   attól is, hogy az utóbbi időben számos Fekete Attila alakítást láttunk az Operában, én ösztönösen hozzá hasonlónak képzeltem el Hendrik Höfgent. Szőkének, hízásra hajlamosnak, magabiztosnak és mindenképpen nagyon tehetségesnek. Ez ott van a műben, alapvető. Ahogy Fekete Attila a legjobb magyar tenor, ezáltal elismerték az előző igazgatók is és a jelenlegi is, ugyanígy a Mephisto főszereplője tehetséges kell, hogy legyen. Ha nem az, akkor voltaképp nem is érdekes, hogy mit csinál egy másodrendű vidéki színész Berlinben. Persze Attila azért is eszembe juthatott, mert Boito Mefistofele c. operáját tavaly mintegy hat alkalommal néztük meg, ötször ő volt Faust benne. (Ez itt egy mellékvágány, de lesz az jövőre is és csodás valóban!)

A főszereplő nemcsak alkatilag változott meg. A színpadi változat szinte teljes egészében elhanyagolja azt a mozzanatot, hogy miután Hendrik beadta a derekát és beállt a nemzetiszocialisták közé, nemcsak szerepeket, egy színház igazgatói posztját kapta meg, hanem mellékesen roppantmód meg is gazdagodott. Autói, lovai, luxusvillája lett. Az átdolgozók benne hagyták a kezdeti szegénységre utaló mondatokat a regényből, de a megalkuvásnak azt a hozadékát már kihagyták, ami arra utalna, hogy a pénz is szerepet játszhatott a döntésben. A Stohl által játszott Hendrik sokkal szimpatikusabb lesz azáltal, hogy úgy tűnik, hogy csak az elhivatottság,  a színpadéhség, a siker utáni ösztönös vágyakozás hajtja. 

Milyen is Stohl András, milyen választás a szerepre? Az egész előadás fő motorja, ő adja a lendületet. Szinte minden jelenetben benne van, alkalmanként egy-egy gyorsöltözést lebonyolít. Egyik ismerősömnek szúrta a szemét az első felvonásban Hendrik barna cipője, a fekete öltönnyel. Nyilvánvaló, hogy ha ez nem azt akarta kifejezni (akarhatta), hogy Hendriknek nincs pénze arra, hogy többféle cipője is legyen, akkor csak praktikus okokkal magyarázható - mondjuk nincs ideje átvenni. Több idő kell egy cipőcseréhez, mint mondjuk egy nadrág lerántásához egy másikról. Stohl tavaly alázatosan asszisztált László Zsoltnak a Hazafit nekünk című előadásban, nagyon jó volt a néhány villanásnyi jelenetében is. Rengeteget játszottak együtt Alföldi rendezéseiben kezdve a Schiller-Haramiákkal. Összeszokott páros. Az, hogy most Stohl kapta a főszerepet nyilván azon is múlt, hogy használni akarhatták azt, hogy a színész megítélése nem egyértelmű, sokakban viszolygást kelt a celebsége, a balesete és az életmódja, tévés szereplései. László Zsolt viszont sorra játszotta a nemesebbnél nemesebb alakokat, hozzá nem tapad más, esetleg annyi, hogy a Klub Rádió hangja. (Én éppen emiatt a sok sok tiszta hős után, szívesen néztem volna ebben a szerepben inkább László Zsoltot.) A főpróbát láttam, az alapján csak az nyilvánvaló, hogy merre megy az előadás - aznap este nem a legjobb formáját hozta. Azóta két e-mailt is kaptam a tegnap esti bemutatóról, és erősen úgy tűnik, hogy akkorra viszont már összekapta magát. Mivel mindössze tíz előadás lesz, az a valószínű, hogy mire beáll a tempó, addigra már jön a búcsúelőadás is.

Az előadás kezdőjelenete engem nem fogott meg, túlságosan hosszúnak éreztem. A regény szerint Hendrik táncórákat vesz egy félvér nőtől, aki a szeretője is (Bánfalvi Eszter). A nő kínzásait élvezi, ezzel vezekel minden bűnéért. Az előadásban egy balett-koreográfiát ad elő Hendrik, mégpedig egy olyat, ami engem a volt-Markó Iván rajongót fájdalmasan emlékeztetett életemnek arra a röpke 6-8 évére, amikor mindennél többre becsültem Markó Iván győri működését, és minden szavát elhittem, ami csak megjelent a riportokban. Ezt a jelenetet, akárminek is szánták Robiék ( a koreográfus: Gergye Krisztián), én egy Markó-paródiának érzékeltem. (Ha igen, akkor lehet benne aktuálpolitikai utalás is, hiszen köztudott tény, hogy míg a független alkotók a tavalyi állami támogatásukat sem kapták meg a mai napig sem, Markó Iván külön keretből óriási összegű támogatást kapott, hiszen jó viszonyban van az ország vezetőivel. Akár ő is magára vehetné ezt az előadást.) Ebben a jelenetben az a fő bökkenő, hogy a szerző leírja, hogy Hendrik szuggesztív táncos, jó színész és jó rendező. Az előadás első tíz perce arról győz meg, hogy itt egy rossz színész áll velünk szembe, hiszen Stohl mint táncos nem igazán rendkívüli. Ez inkább azt a beállítást fejezi ki tömören, hogy egy középszerű ember szánalmas vergődésének vagyunk a tanúi. De ha rossz színész, és őt a zseninek tekintett Dora Martin (Udvaros Dorottya) mégis tehetségesnek ítéli, akkor ez visszahat az utóbbira is. Magyarán, akkor az egész mezőnyben nincs egyáltalán egy tehetséges művész sem? Mindenki kisszerű és közepes? Minek a hatalomnak az, hogy csupa jelentéktelen művész mellé álljon? Én ezek miatt az okok miatt voltam elégedetlen a kezdéssel, bár látom, hogy milyen okai lehettek. 

Engem az előadás a harmadik jelenetben kapott el, amikor már kb. húsz perc eltelt. A hamburgi művészszínház társulata ül a kopott büfében és tárgyalják az éppen vendégszereplő Dora Martin játékát. Egy rövid jelenetben mi is megítélhettük ezt - inkább a ripacskodás határát súrolta az, ami látható volt. (Tehát Robi  tehetségtelen sztárokról beszél mégis.) Míg a vendég ezer márkát kap egy estére, a társulat egyes tagjai 95 márkát visznek haza egy hónapra és akár éhen is halnának,ha nem kapnának segítséget. Ez a jelenet, amikor a Nemzeti társulatának számos tagja együtt volt, ez volt az első olyan jelenet, ami életre kelt. A színpadi hazugságok, megjátszás után - jött a természetesség. Nagy Zsolt mint nemzetiszocialista párttag, Makranczi Zalán mint kommunista és Söptei Andrea, mint a társulat dívája ragyogott ki az együttesből. Az egész előadásban ezeket a jeleneteket szerettem leginkább, amikor mind együtt voltak.  Elvileg fontosabb szerepet játszott Hendrik feleségeként Radnay Csilla, illetve annak barátnőjeként Martinovics Dorina, de a karakterük (főleg az utóbbié) leegyszerűsödött a színpadi változatban. Ugyanígy elég limitált esélyhez jut Hevér Gábor, aki A velencei kalmár nagyszerűen megoldott főszerepe után most az ideje nagyrészét a büfében tölti el nyilván. Ez egyébként egy jó társulat jellemzője, ilyen volt a Katona is az első időkben - változott az, hogy kié  főszerep, nem mindig ugyanaz a néhány ember kapta az összes hálás szerepet. Ha valaki megnézi a Nemzeti repertoárját, akkor ebből a szempontból is nagyon jónak mondható az az igazgatói tevékenység, amit Alföldi Róbert folytatott.  Persze nem minden színész bír egy egész előadást vinni, de rendszerint azért többen, mint ahányan egy társulatnál erre esélyt kapnak.

Az előadásban vannak bőven utalások a Nemzeti jelenlegi helyzetére. A hamburgi igazgató feleségének származása miatt elveszíti színházát és helyette egy "igazi német" kapja meg. Ennél a jelenetnél szó szerint felolvas a leköszönő igazgató (Gáspár Sándor) abból a kormányzati levélből, amelyet Alföldi kapott és amelyben kifejezik a sajnálkozásukat, ámde leszögezik, hogy "nem vele képzelik el a Nemzeti működését". Ez a párhuzam teljesen ideillik, megállja a helyét - tíz előadás erejég, búcsúként ez meg is engedhető. 

Én most sem és még sok korábbi estén sem úgy indultam haza a panoráma-villamossal, hogy a legkerekebb és legnagyobb előadást láttam a Nemzetiben. Maradt bennem hiányérzet, mely részben abból eredt, hogy önkéntelenül is a regényt kértem számon az előadáson. Úgy viszont még egyszer sem léptem ki előadásról az elmúlt két évben, hogy azt mondhattam volna magamnak, hogy ez egy felesleges este volt. Mindig gondolatokat ébresztő előadásokat láthattunk, nem fejeződött be az élmény akkor, amikor a függöny lement. Most az utolsó Alföldi bemutató után sajnálom, hogy a megkezdett munka nem folytatódhat, nem nézhető meg ez a Mephisto az ötvenedik előadás után. 

Májusban Robi befejezi az Equust is, ami messze nem ilyen jó rendezés, mégis évekig mehetett. Rendez Kőműves Kelement, István a királyt, ősszel Danton halálát a Vígben. Jelen lesz még a pesti színházi életben. Sőt tévézni is fog, most, hogy nem lesz a Nemzeti igazgatója, már vállalhat méltatlan pénzkereső munkákat is. Ebből a pár adatból is látszik, hogy lesz mit csinálnia. Lehet, hogy kedve is van a sokfelé rohangáláshoz, kisebb felelősséghez.

Erősen úgy néz ki, hogy a Nemzeti társulata és a nézők nála is többet vesztettek. Nekünk jön a Vitéz lélek, mint első Vidnyánszky-rendezés alapanyaga, amely kevéssé színpadszerű, papírfigurák tömegét mozgatja. A darab középpontjában egy szamár megvásárlása-eltűnése majd megkerülése áll, illetve az kell hozzá, hogy elhiggyük, hogy egy négyéves kislány ellopható, az apjától nem messze 17 éven át úgy nevelhető, hogy sem ő, sem soha senki nem jön rá a turpisságra. Ilyen mutatványok várnak ránk és a társulatra a következő szeptemberben. (A darabot elolvastam, egy 1975-ös érintetlen könyvtári példányt sikerült megkapnom.)

Színlap

A filmet nagyon régen láttam, Brandauer néhány arckifejezésén túl sok nem maradt belőle. Feltétlenül újra fogom nézni. (Akiben az nagyon él, nyilván más szűrőn át fogja az előadást értékelni, egy újabb bejegyzésben erre még visszatérek.)

Utóirat: A Vígszínház jövőre átveszi az előadást és kettőzéssel játszani fogja. Ez a legjobb hír az utóbbi időben. 

Csak nemrég láttam a Szkénében a Bivalyszuflét, melyben Mucsi Zoltán egy pénzbehajtó csapat tagjaként olajra lép a pénzzel és egy kis faluban bújnak meg. Ha valaki nem találná ki és fel nem merül benne, hogy a korábbi bejegyzésemet elolvassa, annak most megmondom, hogy Scherer Péter a főnök. A Madách viszont Mucsi Zoltánt  kérte fel egy betörőbanda (elvileg kamarazenekar) vezetőjének, aki azzal, hogy az ajánlatot elfogadta, most független színészből nagyszínpadi és kőszínházi művésszé lépett elő. 

A "Betörő az albérlőm" nagyon jelentős reklámtámogatást kapott. Van rádióreklám és rengeteg plakát is, muszáj tudomást venni az előadásról. Mucsi a Bárkában, a Centrálban, a Szkénében rengeteg előadásban játszik. Rendszerint a Nézőművészeti Kft tagjaként, de a Pintér Béla társulat vendégeként is. A Szkénében van "Kapa-bérlet" is ráadásul, amely az ő előadásaira volt váltható. Benyomásom szerint az összes futó darabja együtt, talán a youtube-on is nézhető Munkaügyek sorozattal együtt sem kapott ennyi figyelmet.

Minthogy én követem Mucsi minden fellépését a Csányi-féle Szentivánéji álom óta, úgy éreztem, hogy akkor is muszáj elmennem a Madáchba, ha ez a műfaj nem igazán az enyém. Rendszerint azt szeretem, ha egy előadás ébreszt bennem valamilyen gondolatokat, nem azért megyek színházba, hogy csupán kellemesen elnevetgéljek 2,5 órán keresztül. De Mucsira kíváncsi voltam és érdekesnek találtam azt, hogy fog egy ekkora nézőtér előtt játszani, amihez nincs hozzászokva. 

Sietek előrebocsájtani, hogy Mucsi a várakozásaimnak megfelelően viszi az előadást, amikor színen van (majdnem mindig szerencsére) nem unatkozunk, nem bántam meg azt, hogy beültem. Nagy gondolatok nem jutottak közben eszembe, csupán az, hogy mennyire jó, hogy ennyien nézhetik Mucsit, olyanok is, akik nem járnak a Szkénébe vagy más nézőművészetis előadásokra. Bízom benne, hogy sokan kíváncsiak lesznek rá, akik történetesen a Jancsó-filmekből sem ismerik és elmennek azokban az előadásokban is megnézni, amelyek történetesen jobbak. Ha ez megtörténik, akkor érdemes volt Mucsinak ezt a bohózatot bevállalni.

A másik dolog, amit le kell szögezni Mucsi darabbeli professzorával: "nincs átverés". Az előadás minden reklámja nyilvánvalóvá teszi, hogy egy kellemes vígjátékról van szó, nem ígértek művész-színházat. Mindenki azt kapja, amit várhatott. A színház korrektül teszi a dolgát.

Szente Vajk rendezéséhez kap egy nagyszabású díszletet (Horesnyi Balázs), ami egy házat belülről és kívülről is mutat, alapvetően eszünkbe juttatja, hogy jé, ilyen egy hagyományos díszlet. Én nagyon jól megvagyok az üres színpaddal, fekete függönnyel is, ha jók a színészek, de néha voltaképp jó nézni egy "szép" díszletet - bár önmagában nem ad nagy boldogságot. Ez a díszlet nem elevenedett meg nekem Hüvösvölgyi Ildikótól, nem öregasszonyos egy kicsit sem, a maszk sem segít ebben. Eszembe jutott egy néhány évvel ezelőtti Arzén és levendula előadás a Magyar Színházból, abban a két öregasszony valóban vitte az előadást (Béres Ilona, Csernus Mariann). Ezt az előadást Mucsi viszi mégis és a banda. A banda tagjai között ott van Hajdú Steve és Magyar Attila is, akiknek elég testhez álló karakter jutott, ha helyenként a szöveg lehetne szellemesebb is, de nézhetőek.  Mintha Budaörsön állandósították volna magukat, évek óta nem láttam őket semmiben. Szerednyey Béla és Nagy Sándor is beillett a csapatba. Mint vonósnégyes, szintén élvezettel adták a koncertet. Rendőrként kis feladat Pusztaszeri Kornélé, olyan volt, amilyen a nagy könyvben meg van írva.

A vonósnégyest körülveszi az előadás közepén egy csapat öregasszony, akit főleg férfiak játszanak, látnivalóan annál lelkesebben. Ez a jelenet visszaidézte a főpróba előtti pénztár előtti jelenetet, amikor a színház pénztárosa és a két titkár bőszen állta az ingyen jegyért tolakodó öregasszonyok rohamát. Nemrég összeszámoltam, 32 színház előadásait látogatom rendszeresen, de ilyen fokú tülekedés-nyomakodás sehol máshol nem látható. Mintegy 35 percen át figyeltem ezt az előjátékot és ezúton is kifejezem az elismerésemet, mert gyönyörű alakítást nyújtottak mindhárman.

Kevés az az előadás, ami egyáltalán nem érinti semmilyen módon a családon belüli erőszak témáját. Ha jobban megpiszkáljuk a világirodalom nagy alkotásait, ott van ez a téma az Antigonéban, Shakespeare számos darabjában, Csehovnál, stb stb. Verbális agresszió és alkalmanként tettlegesség is. Végiglapozva a Súgót, meg lehet próbálni olyan darabot találni, amelyben nincs erről szó. Az viszont ritka, amikor kifejezetten a családon belüli erőszakra, mint társadalmi jelenségre akarják az alkotók a figyelmet felhívni. Ha van parlamenti képviselő, aki verheti a feleségét, sőt ráadásul képviselőtársa efölött napirendre is tér, "hiszen magánügyről van szó", mit gondol egy átlagember? Nyilván természetesnek tartja szintén ezt a jelenséget. 

Társadalmi kérdésekről, a másság vállalásának kérdéséről, az iskolai erőszakról, a drog, az öngyilkosság problémájáról jellemzően a tantermi színházak beszélnek direkt módon. (lsd. Kolibri Színház, Nézőművészeti Kft, Orlai Produkció) A hasonló előadásokat rendszerint követi egy megbeszélés, amikor drámapedagógus segítségével elemzik is a felvetett kérdéseket.

Én azt hiszem, hogy ez az előadás, ami ugyan a sokkal több nézőt befogadó Átriumban készült, szintén egy ilyen beszélgetéssel lenne teljes. 

Nehéz kérdéseket vet fel Bozsik Yvette és csapata jelenetek során át. Táncos és prózai színészi eszközökkel  mutatják meg , hogy milyen keservesen is élünk mi. Felhasznál a produkció irodalmi szövegeket (Bergman, Bukowski, Agota Kristof) és dokumentumokat is, amelyek valóban megtörtént esetekről szólnak. Fontos amiről szó van, nyomasztóan peregnek a jelenetek, elszórva köztül van néhány humoros pillanat is, de nem állnak össze egésszé. Azért sem, mert vég nélkül sorolhatóak lennének a hasonlóak. Vannak brutálisak és még brutálisabb jelenetek. Nagyon hamar átjön az üzenet és aztán felettébb nyomasztóvá válik az este. Mindenki ízlése szerint eldöntheti, hogy mi az, ami rosszabbul esne neki, a nemi erőszak, vagy ha a gyerekeit a mostohaapa elvből véresre verné rendszeresen. Szerda óta jó néhány részletre tisztán emlékszem, de sok teteje nem lenne, ha felsorolnám. Bárki elképzelheti a szokásos alaphelyzeteket.

Én kifejezetten azért mentem, mert kíváncsi voltam Fullajtár Andreára. Minden jelenetében erős volt, kellően nyomasztó volt nézni bántalmazottként, de feleségverőként is volt egy jó jelenete, de Pipás Pistaként (sorozatgyilkos, aki megrendelésre tett el láb alól erőszakos férjeket - férfi ruhában, nőként) volt talán a legemlékezetesebb.

A produkcióban részt vevő férfiak (Rába Roland, Vati Tamás) természetesen az agresszív férfiak sorát kapták feladatul, értelmiségieket és tanulatlanokat egyaránt.  Még három táncosnő szerepelt a Bozsik Yvette Társulatból, akik prózai szerepeikben is hitelesek voltak. A két külföldi akcentusos beszéde egy kis derűt is csempészett a komor jelenetekbe, ami ránk fért és nyilván azt is éreztették ezzel, hogy messze nem csak magyar problémáról van szó.

Ha valakit érdekelnek az alkotók, netán szereti Bozsik Yvette rendezői stílusát, foglalkoztatja a téma, akkor a legjobb időpont az előadás megtekintésére május 31., amikor Csáki Judit egy Kritikus Órát is tart utána, fel lehet tenni kérdéseket.

Színlap

május 15.: Nagy megtiszteltetés számomra, hogy egy kritikus is belenézett ebbe a cikkembe és kijavított. Mórocz Adrienn nem táncosnő, hanem egyetemi hallgató, aki a Bábszínházban is látható több előadásban, sőt a Tháliában nekem is feltűnt a Bozsik-féle Pöttyös Panniban. De jó a mozgása és ez nem hátrány.

A Hunyadiról írt szeptemberi írásom (Hunyadi háromszor) olvasható, abban több az elemzés a rendezésről. Itt most először a közönségről, az énekesekről, majd az Erkel Színházba történő áthelyezés miatti változásokról lesz szó.

A közönségről:

A kedd délutáni előadáson jártam, amelyet középiskolásoknak adott ajándékba az Opera, illetőleg áttételesen a magyar adófizetők. Miután ez az érettségi időszak, számos iskola kapott azon a lehetőségen, hogy tanítás helyett Hunyadit biztosítson a gyerekeknek, akiknek kötelező volt a programon részt venni.

Én személy szerint nem örülök annak, hogy bárkinek is kötelező egy előadás megtekintése.Ilyen esetben az illetőben felébred az alvó oroszlán és csak azért is elkezd lázadni, beszélgetni, enni-inni, telefonozgatni. Az előadás alatt. Ez szinte természetes reakció, valószínűleg nem lehet  eléggé figyelmeztetni egy csoportot, hogyan kellene normálisan viselkedni egy opera előadása alatt. Nem fogják fel a gyerekek, hogy másokat zavar egy ária alatt a halk beszélgetés is. (Ez személyes tapasztalat, mint kísérő tanár is számos alkalommal fáztam rá hasonló helyzetekre. Tényleg nem jut el sok gyerek agyáig, hogy ez más helyzet, mint amikor a haverokkal néz tévét. Ott van még kétezer ember.)

Annyira jó lenne, ha nem tömegesen kezelnék a gyerekeket, hanem minden osztály előkészítő foglalkozást is kaphatna, az opera műfajáról, történetéről, az operák látogatásával kapcsolatos szokásokról, magáról a történetről, egyes részleteket meghallgatva. És ha valaki ezek után nem érdeklődik, nem akar jönni, akkor dönthessen úgy, hogy nem jön. Az Örkény Színházban remekül működik az előadásokat előkészítő program. Nem tudnak egyszerre csak egy osztályt megszólítani, de talán hatásosabban teszik, valószínűbb, hogy a gyerekek ismét érdeklődnének és elmennének az előadásra. Egy ilyen minőségi, több lépcsős közönségnevelő programot kellene kiépíteni. Egy Hunyadi kötelező megnézése ezen a módon nem megoldás. Valami, de akár elrettentő hatása is lehet, ha valaki rossz társaságban, rossz helyen ül.

Az előadás botrányosan indult: a karmester érkezésekor a gyerekek vagy öt percig tapsoltak, élvezték, hogy valaki rákezdi, a többi bekapcsolódik, majd leáll az egész és újra elkezdődik néhány másodperccel később. Notis Georgiu vezényelt, vendégként. A fiatal karmestert nagyon zavarta ez, rajta látszott, de a zenekar teljesítményén nem hallatszott az, hogy stresszhelyzetben dolgoznak. Később a gyerekek  már csak alkalmanként tapsoltak rossz helyen.
Én mély részvéttel néztem ezeket a kivezényelt gyerekeket is, akiknek nagyobb része egészen tisztességesen viselte magát. Más részük nyilván unta az egész kötelező programot. A rendezés okot is adott erre, sőt helyenként egy-egy megoldás valóban indokolta, hogy kinevessék. Egy dologban tévedtem csupán: az énekeseket nem izgatta az egész. Azt a két énekest megkérdeztük, akitől Vilma aláírást akart és őket a helyzet nem zavarta. A Gara nádort játszó Kálmándi Mihályt azért sem figyelhette nagyon a közönséget, mert meglepő módon az ő áriája (II. felv. közepe) volt a legelső olyan rész az előadásban, amelyet mindenki feszült figyelemmel hallgatott. Ráadásul az énekes aznap délelőtt is énekelte a rövid szerepet, majd a két előadás között egy térdműtéten is átesett és ilyen állapotban is gyönyörűen megoldotta szerepét. Húzta a lábát, ami a rendezésbe bele is illett, hiszen egy nagyon gonosz ember ez a nádor, imposztor. (A III. Richárd egy másik mű, rá lehetett asszociálni.)

Fekete Attila kifejezetten nagyszerű formáját futotta, az utóbbi időben sokféle szerepet és sokszor énekel, lehet, hogy még inspirálta is, hogy egy barbár közeget kellene meghódítani. Rákérdeztem, hogy mit gondolt a közönségről. Azt mondta, hogy amennyiben az énekesek komolyan veszik az előadást, előbb-utóbb hat a nézőkre is. Egyébként ez a megállapítása úgy éreztem, hogy hiteles is, mert nem tűnt úgy, hogy egy hajszállal is kevésbé koncentráltak volna a művészek, mint korábban az Operában. Attilának mellesleg megvan az a sajátossága - miután 2008 óta figyeljük, ezt az általánosítást elmondhatom vele kapcsolatban, azt hiszem -, hogy ugyanúgy a maximumot igyekszik nyújtani, nem énekel takaréklángon a negyven ember előtt rendezett házi főpróbákon sem. Most romantikus hősként tündökölt, látnivalóan élvezte a neki való szerepet.

Én hiányoltam Pataki Potyók Dánielt, mert az őszi szereposztásban mélyebbnek mutatta V. Lászlót, mint az az énekes, akihez most volt szerencsénk. Meg a hangja is sokkal szebb, ami azért számít. Két erős énekes interpretációjában felfogható a darab úgy is, mint két jószándékú, halálra ítélt fiatal tragédiája, akit a korrupt politikusok tesznek tönkre (Gara és Czillei persze). Hiszen előre vetül a király bukása is. Én azt hiszem, hogy egy jó Hunyadihoz nagyon kell egy karakteres király is. Kedden egyedül Hunyadi László sorsa volt érdekes. Azt az általános tanulságot vonhattuk le a sorsából, hogy az ember, akárhogy igyekszik, hogy megfeleljen a hatalomnak, ha más érdekekbe ütközik, akkor is eltapossák, ha nem tehet róla. Erkel Hunyadija egyáltalán nem akart a király helyébe lépni, nem szőtt összeesküvést, számtalanszor hangsúlyozta lojalitását, mégis kivégezték. Kárhoztathatjuk, hogy nem hallgatott a menyasszonyára és nem menekült el.  Gara Mária szerepében életemben  először hallottam Szakács Ildikót. Mintha egy kicsit jobban figyelt volna jegyesére és hitelesebb volt ragaszkodása, mint korábban Miklósa Erikáé, akiről nehéz volt elképzelni, hogy nem a királyt választaná. A Palotás most is szánalmas volt, nem változtattak rajta sokat. Nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy muszáj lett volna a főszereplőknek vezetni a táncot, nem pedig csak ide-oda vonulgatni a balett-táncosok között.

A Szilágyi Erzsébetet éneklő Fodor Beatrix  erősebb volt a szeptemberi előadáson, amikor az ő nézőpontjából érzékeltük leginkább a tragédiát. Megrázó volt az anya sorsa. Most is nagyon jó volt, de nem tudta a figyelmet olyan mértékben magára vonni. Lehet, hogy őt jobban zavarta az alapzaj, ami a nézőtérről hallható volt. Schöck Atala el tudta volna játszani az ifjú Mátyást, ha egyszer Cherubin szerepével boldogul. Nem is akárhogy.  (Most is bosszantott ez a megoldás, hogy Mátyást kettéválasztották hangra és játékra, de minthogy számítottam rá, nem idegesítettem magam.)

Az Erkel Színházba való áthelyezés miatt a díszletet nagymértékben módosítani kellett. Az Operában a cselekmény egy része egy emelvényen játszódik, ami ide nem volt felépíthető. Aki most látta először, az nem hiszem, hogy észlelte volna a hiányát. Egyetlen jelenetben befolyásolta mindössze lényegesen a darab jelentését: a darabot lezáró kivégzés egy hídon van, és az Operában egy másik emelvényen ült a király és Gara. Most utóbbiakat Hunyadi alá tették, azaz a kivégzett feje épp rájuk eshetett volna. Persze a nyakazás a valóságban elmaradt. Ez a szintkülönbség jelképesen is értelmezhető, ami ártani nem árt a produkciónak. Elvileg továbbra is az anya reakciói lennének érdekesek, aki maradt az előtérben.

Összességében felemás élményekkel távoztunk. Visszasírtuk kicsit a hétfői Úrhatnám szolgálót. Holnap a Honvédséget vezénylik ki a Hunyadira. Felnőtt férfiakat. Remélem, hogy valaki ki fogja adnia a parancsot, hogy csendben kell ülni. Valószínűleg ez menni is fog nekik.