Az Opera jelenlegi vezetése fontosnak tartja, hogy Richárd Strauss életművének fontosabb darabjait a Ház repertoárjára tűzze. Ennek egyik lépése látható most. Tavaly volt Arabella, amely idén is nyolcszor ment kisebb-nagyobb közönség előtt egy enyhén szólva is érdektelen-középszerű rendezésben, viszont nagyon jó énekeseket felvonultatva.
A mai főpróba, amely az Operabarátok számára volt nyilvános, telt ház előtt ment. Feltehetően ennél érdeklődőbb és az operára nyitottabb közönség nem is toborozható össze. Valószínűleg a művet kevesen látták, én is csak egy Metropolitan-felvételről ismertem. Ez alapján nem vártam, hogy közönségsikert arathat, arra csak egy igazán szellemes rendezésnek lett volna valódi esélye, de ekkora bukásra nem számítottam, színházban ilyet még sosem éltem meg. Nem tartott fél percig sem a taps, nem jöhetett ki senki sem meghajolni az egyébként kiváló teljesítményt nyújtó énekesek közül. Nem a karmester döntése volt, hogy nem óhajtják a tapsrendet kipróbálni, egyszerűen a közönség annyira értetlenül állt a látottak előtt, annyira kívül maradt, hogy sehogy sem tudtuk magunkat tetszésnyilvánításra rászánni. Ismétlem, nagyszerű volt a mű zenei megvalósítása, néhány énekes pedig egészen rendkívül jó volt így is, hogy mindössze egy tét nélküli, délelőtti főpróbáról volt szó. (Elősorban Szabóki Tünde, Vizin Viktória és Rácz Rita az, akire gondolok - eleve nekik ad a darab igazán jó esélyt a csillogásra.) Néhány énekes komédiást játszik, nekik is élvezhető a színpadi jelenlétük (Cser Krisztián, Szegedi Csaba pl.), de nem olyan súlyú a szerepük, hogy kitünhetnének.
Miben látom ennek a nyilvánvaló kudarcnak az okát?
Elsősorban magában a darabban. A történet röviden annyi, hogy egy nemesúr egy ünnepségre rendel egy opera seriát és egy opera buffát is, előbbit Ariadné Naxos szigeti szomorkodásáról. Később kitalálja, hogy gyorsan túlessen a kultúrprogramon, ötvözzék a kettőt össze, legyen vége 9-re, amikor a tűzijátéknak kezdődnie kell. (Az előadás egyébként csak pár perccel több, mint két óra - egy részben. Majdnem vége is lesz kilencre az esti előadásokon. ) A két színházi társaság a negyven perces előjátékban először egymásnak esik, majd aztán elég simán, zökkenőmentesen lebonyolítják az egészet. Túl simán is. Mivel Ariadné Naxoson az első fázisban búslakodik, majd Bacchus megvígasztalja, logikusan adódna a sovány cselekményből, hogy az operának lenne komoly és vidám része is. A baj az, hogy a cselekmény bonyolítása során a darab lényegében semennyire nem kelti fel az érdeklődésünket egyik szereplő iránt sem. Ahogy a korábbi Salome (1905) és Elektra (1909) nagyon is bevonja a nézőt, igenis együtt érzünk a címszereplővel, most ugyanígy egyáltalán nem érdekel minket, hogy a boszorkányszerű (Karnyónénak jó lenne a kosztüm vagy egy Machbeth-vészbanyának) Ariadnéval mi lesz.
Vannak művek, amihez sok ötlet nem kell, hogy megéljenek a színpadon (lsd. Pillangókisasszony), de ez nagyonis megkövetelné a rendezői invenciót, ha egyszer valakinek olyan fontos volt a bemutatása. Hasonlóan a színház belső világáról szól, mint a későbbi Capriccio, amit nemrég a MüPá-ban lehetett látni. (Azt jobb rendezésben és díszletben, de persze az a darab sem sodorta magával a nézőket...)
Anger Ferencnek rengeteg ötlete volt. Vannak akik Kovalikhoz hasonlítják. Az összehasonlítás nekem is eszembe jutott, de nem válik Anger Ferenc javára. Van útjelzőtábla és jármű pl. Kovalik nagyszerű Xerxeszében is, azzal a leheletnyi különbséggel, hogy nála minden ötletnek, akármilyen extrémnek is tűnik, van hozadéka, egy összefüggő rendszert alkotnak. Itt van filmvetítés (ami zavaró, mert a filmbeli Pasiphaét később a színpadon Ariadnéként látjuk), van egy hatalmas csúszda, fekete óriáspolip, 3 vonatkalauz, egy óriási piros vonat Naxos szigetén, a települést jelző tábla és a sokak felháborodását kiváltó fekvő pucér férfitesteket ábrázoló szobrok tömege. Fekszenek a napozó (?) férfiak a földön, egyik lábuk felemelve és van egy piros zokni, sőt piros sapka is rajtuk. A látvány különös, valamilyen avantgard festő világára utal. Valószínű, hogy előbb-utóbb fel is bukkan valaki, aki vagy megkérdezi a tervező Zöldi Z. Gergelyt, hogy mit akart ezzel (ez a könnyebb út), vagy műveltebb és lazán felismeri. Én egy festmény-előképre tippelek. Az előadás után sokan anyáztak, háborogtak, majdnem mindenki emiatt. Nem a meztelen gipsz-szobrok jelenléte a baj, hanem az, hogy ezek nyilvánvalóan semmilyen üzenetet nem bírtak nekünk átadni, a polgárpukkasztáson kívül persze. Én a költségeket sajnáltam, hiszen folyton panaszkodnak a színházak, forráshiányt emlegetnek és tessék, most megy a felesleges költekezés. Ugyanezekkel az énekesekkel még koncertszerűen is több lenne az előadás, mint ebben az összehányt díszletben. Nem lehet majd ezt kijátszani, ingyen sem biztos, hogy lenne rá elég néző. Akinek van rá jegye már, annak javaslom, hogy csukja be a szemét, engedje el magát és csak a zenét élvezze.
