Mezei néző

Nyolc előadás:

Szeged, Győr és Kaposvár után, Miskolc (máj. 23.) és Székesfehérvár (máj.30.) előtt ma este 7-kor Szolnokra gördült a Figaro. Előzetesen aggódtam kicsit, hogy mi újat tudok az előadásról még mondani, amit hat bejegyzésben még nem tettem meg, de az a tény, hogy Kovács István megbetegedése miatt a Gróf szerepébe a rendező, Hábetler András ugrott be, egészen új helyzetet teremtett. Nincs két egyforma előadás, akkor sem ha megegyezik a szereplőgárda, de a  főszereplő cseréje teljesen átrajzolja az erővonalakat, és jellemzően a többi szereplő alakításába is új vonások kerülnek. Az előzőeknél jóval rövidebb, a beugrásra koncentráló bejegyzés következik, az előadás (vagy a korábbi bejegyzéseim) ismeretét adottnak veszem.

Öt előadás:

Hét előadás:

Tíz előadás:

A Zuglói Filharmónia idén már nem a székhelyén tartja a szokásos félig-szcenírozott operaelőadását, hanem a Pesti Vigadó épületében. A tavalyi Donizetti után idén egy sláger-darabot választottak és első vonalbeli operaházi művészek bevonásával tették még biztosabbá, hogy mindkét előadási napon teljes legyen a teltház. Én most másodszor jártam a koncertteremben, először néhány hete egy zártkörű ünnepségen (a Bethesda kórház 150. születésnapja alkalmából rendezték), amelyen a Budavári te Deum nagy hatással volt rám. Mivel blogtémának kevéssé tűnt célszerűnek, "lenyeltem az élményt", annak ellenére, hogy nagyszerű énekesi teljesítményeket hallhattam három olyan énekestől is, akiket viszonylag rendszeresen emlegetek: Miksch Adriennt, Nyári Zoltánt is figyelem, Cser Krisztiánt úgyszintén, aki ennek az előadásnak is az egyik fellépője volt.

Hiába, így jár az ember, ha előadás után azonnal nem ül le megírni a benyomásait. Elsodorják az események, jön az újabb nap az újabb megírandóval, a friss élményről pedig mindig könnyebb beszámolni, nem csak a kényszer miatt születtek a régi aranyidőkben a színházi kritikák is a premierek éjszakáján.

A „Scallabouche Theater Company” előadása kedden este volt, most pedig már itt a szombat délután, sőt az este is. A távolságnak, az eltelt időnek előnye is van, jobban kikristályosodik az, hogy igazából mi a fontos az előadásban, mitől több ez, mint egy kellemesen eltöltött nyolcvan perc.

Nagy elhatározás volt Ókovács Szilveszteré: kedvenc salzburgi Bohémélet rendezésének elkövetőit meghívta Pestre, hogy készítsenek egy másolatot, és ennek a Damiano Michieletto-repríznek volt ma a bemutatója az Erkel Színházban. (Amint egy ismerősöm említette, ez az előadás a Mezzón többször látható is volt, így könnyen lehet, hogy sokaknak ismerős lesz az, amit az Erkelben látni fognak.)

Hat előadás azoknak, akik nem mennek el Szolnokra megnézni Hábetler András Figaróját. Nekem ez lesz a hetedik, ha minden igaz, kihívás lesz róla még valamit írni, hacsak a közönségről nem. Hátha emiatt sikerül egyszer rövidre fogni magam majd.

Ahogy a tavalyi bejegyzésemet most A tenor újranézése után elolvastam, az jut csak eszembe, hogy minden mozzanatát most is érvényesnek és vállalhatónak tartom, ez csak némi kiegészítés.