Hiába, így jár az ember, ha előadás után azonnal nem ül le megírni a benyomásait. Elsodorják az események, jön az újabb nap az újabb megírandóval, a friss élményről pedig mindig könnyebb beszámolni, nem csak a kényszer miatt születtek a régi aranyidőkben a színházi kritikák is a premierek éjszakáján.
A „Scallabouche Theater Company” előadása kedden este volt, most pedig már itt a szombat délután, sőt az este is. A távolságnak, az eltelt időnek előnye is van, jobban kikristályosodik az, hogy igazából mi a fontos az előadásban, mitől több ez, mint egy kellemesen eltöltött nyolcvan perc.
Remélhetőleg, mindenki úgy érkezik a helyszínre, hogy tájékozódik arról, hogy mit ígér az előadás. Ez a független produkciókra fokozottabban igaz, de talán egy kőszínház esetén sem jön rosszul.
Már a címben szereplő ”@” figyelmeztetés, ha valaki az eredeti darabot várja, az pórul jár. A színlap utal is erre, hogy a Garai Judit által írt darab a Hamlet által felvetett témákról szól a színészek improvizációira, saját élettörténetére építve. Vannak benne részek, amelyek szorosan emlékeztetnek a Shakespeare műre, más mozzanatok pedig a legnagyobb erőfeszítéssel sem kapcsolhatóak hozzá.
Egy fehér körfüggöny előtt néhány fehér szék felhasználásával négy színész játssza el a történetüket. (Látványtervező: Kálmán Eszter) Elek Ferenc egy már korosodó, de még mindig az anyja által eltartott egyke, aki hetente egyszer mozdul ki otthonról és csak a számítógépe által él, jellemzően virtuális játékokkal foglalja el magát. A színész az előadás nagyobb részét a székébe ragadva tölti, ezzel is kifejezve helyzetének statikusságát. Ő lenne megfeleltethető a dologtalan, már 33 éves dán királyfinak, aki szintén nem rendelkezett önálló keresettel, és saját életcéllal – ha nagyvonalúan eltekintünk attól, hogy egész életében az uralkodásra készítették fel. Ebben a beállításban a karakter tehetetlensége az erősebb jellemző, jóval kevésbé intellektuális a figura, nem a szokásos tépelődő hőst látjuk, hanem valakit, aki kategorikusan nemet mond anyja új házasságára leginkább a saját kényelmére gondolva.
Elek Ferenc, aki nem tipikusan Hamlet-alkat jó helyzetbe került, mert ha nem is az eredetit, de mégis egy változatot eljátszhat. Jól áll neki ez az elkényeztetett fiatal felnőtt, aki gyerekesen viselkedik, nem tud leválni az anyjáról és folyton követelőzik. Kellemetlen vele az együttélés, nem csoda, ha az új élettárs, a Claudiusnak megfeleltethető, Chován Gábor által játszott férfi inkább egy angliai egyetemre küldené tanulni. Elek Ferenc sikeresen kelt bennünk ellenérzéseket maga iránt, azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki a mostohaapával jobban azonosul. Szerencsés a szereplőválasztás is, mert Chován Gábor vékony és kopasz, mozgásával némileg emlékeztet arra a kígyóra, akiről a Hamletben szó is esik. Veszélyes ez az ember, nem tudjuk egészen pontosan, hogy mit is akar, de mintha Hamletünk anyjához valóban kötődne. (Legalábbis nem vesszük észre, hogy udvarlásának más indítékai lennének.) Viselkedésének zavartságából érzékeljük, hogy valami biztosan nincs rendben körülötte, élettársának szavai is erre utalnak.
Hamlet kirobbantása a családi fészekből nem egyszerű, az anya a kezdeményező (nem részletezem, az talán spolier lenne) és a képbe kerül egy családra és normális életre vágyó lány. Hámori Gabriella lenne Ophélia, aki céltudatos és sikerorientált, egészen az ellentéte a lagymatag és visszahúzódó Hamletnek, akit majdnem ki is tud robbantani a megszokott életéből.
Mindhárom említett szereplő nagyon él, akár egy nagyobb formátumú darab főszereplői is lehetnének, de mégis az a benyomásom, hogy az előadás náluk is nagyobb lehetőséget kínál az anyának, aki Szalontay Tünde. Mindhárman kapcsolódnak hozzá, ő van a történet középpontjában. Látunk egy lassan hervadó, de még mindig nagyon szép asszonyt, akiről könnyen elhisszük, hogy egy fiatalabb férfi bele van bolondulva, de nagyon. Megpróbál jól bánni a fiával és élettársával szorosabbra fűzné kapcsolatát.
Mivel az előadás a színészek improvizációi alapján jött létre, ráadásul mindegyikük elmesél egy-egy saját történetet is, amely valamilyen módon kapcsolható a Hamlethez. A rendező, Alexis Lathman jól hasznosítja a színészek múltját, adottságait. Ezt a betétet az Amerikát járt Hámori Gabriella angolul mondja (szuper angol kiejtése van, nem először állapítom meg), Szalontay Tündének viszont azon túl, hogy dániai élményéről beszámolhat, még mozgásos magánszámot is kap, amelyben láthatjuk most is, hogy van mit keresnie a mozgásszínház világában is. A mezei néző egyértelműen elirigyli tőle hajlékonyságát.
Az előadás azt hiszem, hogy azoknak adja a legtöbbet az előadás, akik jól ismerik és szeretik a Hamletet, ők fogják az apró utalásokat elhangzásukkor értékelni. Akinek semmi fogalma nincs az alaptörténetről, azok is élvezhetik ennek ellenére, hiszen mindig élmény jó színészeket nézni, még gyenge darabban vagy összességében rossz előadásban is. Az jár jól, aki játéknak nézi a látottakat, mégpedig olyannak, amely mégis a mi életünkről és hozzánk szól.
