A Zuglói Filharmónia idén már nem a székhelyén tartja a szokásos félig-szcenírozott operaelőadását, hanem a Pesti Vigadó épületében. A tavalyi Donizetti után idén egy sláger-darabot választottak és első vonalbeli operaházi művészek bevonásával tették még biztosabbá, hogy mindkét előadási napon teljes legyen a teltház. Én most másodszor jártam a koncertteremben, először néhány hete egy zártkörű ünnepségen (a Bethesda kórház 150. születésnapja alkalmából rendezték), amelyen a Budavári te Deum nagy hatással volt rám. Mivel blogtémának kevéssé tűnt célszerűnek, "lenyeltem az élményt", annak ellenére, hogy nagyszerű énekesi teljesítményeket hallhattam három olyan énekestől is, akiket viszonylag rendszeresen emlegetek: Miksch Adriennt, Nyári Zoltánt is figyelem, Cser Krisztiánt úgyszintén, aki ennek az előadásnak is az egyik fellépője volt.
A Varázsfuvola szórólapja egyértelműsíti, hogy mire számíthatunk és az előadás valóban azt is nyújtja, amit ígért: Horváth Zoltán célzottan gyerekközönségnek opera-keresztmetszetet rendezett, amelyben a cselekmény egyes részeit Solymosi Tari Emőke narrációja pótolja. Ennek a ténynek az ismeretében valóban nem várhatunk mást, mint ami lesz is: lebonyolódik a történet és az összes fontos áriát eléneklik. Az előadás kétszer egy óra, közben egy 25 perces szünettel. A Szent István Szimfonikus Zenekart Horváth Gábor vezényelte.
Ugyan én nem tartozom a célközönséghez, sem gyerek nem vagyok, és még csak nem is új mű számomra a Fuvola, viszont mégis megkockáztatom a kijelentést: aki figyelt, az megértette a látottakat. A rendezés nem aggat a műre semmi felesleget, a körülmények – a Vigadó díszterme – ennél színháziasabb megoldást nem is tenne lehetővé és az egyszerűség most kifizetődő.
Az előadás nem vitatkozik a darabbal, nem akarja átértelmezni, bár most is, ahogy legutóbb januárban a Parázsfuvolácskán, felmerültek bennem a történet ellentmondásai, hiányosságai és mindaz, ami zavar benne, ami miatt – ha nem kísértenek meg egy ennyire jó szereposztással, mint most is – hősiesen otthon maradok, ha műsorra tűzik ezt a népszerű művet.
A varázsfuvola ellentétben Mozart Da Pontéval írt olasz nyelvű operáival alig mutat be életszerű alakokat, akik valódi embereknek tűnnek. Többen is mindössze egy-egy gondolat vagy típus képviselői és nagy kihívás megeleveníteni őket. Papageno az egyetlen könnyű eset, akinek van is elég jelenete és a madarász humoros karakterében minden bariton akit eddig láttam, le tudta a közönséget kötni. A többi szereplő viszont választhat, hogy nem is kísérli meg a lehetetlent, ami nincs megírva, azt nem játssza el (ráadásul nem igazi színházi körülmények között vagyunk és jól meg van vágva a cselekmény is), vagy saját erőből-személyiségből hozzáadja, amit csak lehet. Ebben az előadásban mindkét énekesi magatartásra láthattunk példát.
Az előadásban a kórusrészletek nem maradtak ki, és jó megoldás volt, hogy alkalmanként a terem felső régiójában elhelyezkedő erkélyről szóltak, illetve ennél többször a színpadi emelvényen sorakoztak fel a fehér öltönyben lévő énekesek, akik Sarastro templomának papjai illetve szolgáiként jelentek meg. Az Oratóriumkórus jól bepróbálta a darabot. (Éppen ma egy hete láttam őket a Müpában Hidas Frigyes Requiemjét énekelték, ráadásul szerepelt benne ennek az előadásnak a Sarastrója is, Cser Krisztián. Ezt a koncertet azért is említem, mert egy nézőtárs, aki mellé véletlenül kerültem, saját maga hozta szóba ezt az eseményt és a figyelmembe ajánlotta ezt a jó hangú énekest, akit akkor látott először.)
Alkalmanként a kórussal énekelt Gaál Csaba, az öreg pap és Erdős Róbert, a fiatal pap is. Gaál Csaba szólója is és kettőjük duettje is nagyon szépen szólt, az előadásnak ezeken a pontjain nem hiányoltam semmit, egyszerűen meghallgattam az énekszámokat. (Gaál Csaba kapcsán folyton eszembe jut, így mindig le is írom, hogy mennyire jó élmény volt a Papagenója az Almási-Tóth András-féle rendezésben, az egyetlen olyan Varázsfuvola-változatban, amelyikkel eddig szinte teljes mértékben azonosulni tudtam.)
Dékán Jenő a Parázsfuvolácskában is látható Monostatos egydimenziós szerepében. Ez nem az a feladat, amely nagy titkokat rejt, leginkább csak azt tudjuk meg, hogy az illető gonosz, rosszindulatú, buta és rettegésben tartja Paminát. Ezt a szörnyeteg pasast jól eljátssza az énekes, nem nagyon lehetne számon kérni azt, hogy mutassa meg ebben az operakeresztmetszetben a figura cselekedeteinek mozgatórugóit. Azt hiszem, hogy a teljes opera sem foglalkozik ilyen apróságokkal. Mesejáték ez, fekete és fehér szereplőkkel, tudomásul kell vennem.
Nagy cselekvési lehetősége nincs az Éj királynője udvarában lakó hölgyeknek sem, az ő szerepük alaposan meg lett húzva, és különösebben nem is évődhetnek így a herceggel sem, pedig az vicces jelenet lehetne. Forgó Eszter, Sipos Katalin és Balogh Eszter jól hat ennek ellenére együtt a színpadon, jó hallgatni őket. Papagena aránylag szintén rövid, de emlékezetes szerepében Sipos Marianna látható. Párját, akit kinézett magának illetve, akit neki rendelt a sors vagy Sarastro (?), Vecsey Gyula énekli. Amint a bevezetőben leírtam, a madarász a legjobban átélhető, átlelkesíthető szerep, amelyben sok a poénlehetőség, és az énekes ki is használja az adódó helyzeteket, amennyire csak lehet, de mégsem megy túlzásba. A tavalyi Donizetti előadásnak ő volt a szupersztárja, valóban vissza lehetett rá sokáig gondolni. Most átváltozik madarásszá az előadás teljes időtartamára. A mindig ziccer akasztási jelenet most ebben a teremben még esélytelenebbnek tűnik, de az énekes metakommunikációjával ki is fejezi helyzetének reménytelenségét. Ha ennyiből nem derült ki egyértelműen, akkor direkt módon is jelzem: kifejezetten szerettem ezt az alakítást és nem bánnám, ha nem pusztán évente egyszer lenne szerencsém Vecsey Gyulához.
Tamino, a herceg szerepében Benabdallah Yanis énekelt, aki jól beszél magyarul. Papírforma szerinti Tamino, hozza a figura bizonytalanságát, gyávaságát és azt a tulajdonságát is, hogy mindig mindent elhisz, ha tekintélyes ember mondja. Először kritikátlanul azonosult az Éj királynőjével, majd viszonylag könnyedén áthangolta az ellentábor. Nekem a Varázsfuvolákkal kapcsolatban mindig ilyen Tamino-emlékképeim vannak, egy nyavalyás hőst látunk, akivel úgy ismerkedünk meg, hogy egy kígyó elől menekül és el is ájul. Ha gyáva is, de szabálytartó, annyi szent. Úgy tűnik, hogy a történet vége után majd mindig engedelmeskedni fog Sarastro parancsainak, talán az akadályok is azt a célt szolgálták, hogy megtörjék esetleges ellenállását. Igaz, hogy mi azonnal tudjuk, hogy mindent meg fog csinálni, mert az a típus, egészen felesleges tovább csuklóztatni. (Papageno az, akiben van ösztönös lázadó szellem.) Ez a herceg nem volt ellenszenves, de túl karakteres figura sem és ez a Tamino alakítás sem az, amire évek múlva majd külön visszagondolnánk. (Ezért a felelősség Mozartékra is átnyomható, ők nem színezték jobban ezt a naiv fiatalembert, már csak azért sem, mert egy mesejátékban az ifjú hős alakjánál ez nem is szokásos, nem várható el.)
Pamináról elvileg ugyanez az egysíkúság lenne elmondható, de jelen esetben Fodor Gabriella önerőből képes megemelni ezt az alakot. Színészi játékával és nem utolsó sorban hangja, kimagasló énekesi teljesítménye által elénk áll a semmiből egy tragikus sorsú lány, akit – ahogy a narrátor is tudatja – erősen megviselt, hogy az apja halála után hirtelen az ő érdekében, magához ragadta Sarastro, majd Monostatos őrizetére bízta. Ez a lány visszavágyik anyjához, ugyanakkor ennek az asszonynak a későbbi megjelenése még riasztóbban hat rá, hiszen Sarastro megölését követeli tőle. Az előadás második részének elején történik mindez, és van két egymást követő jelenet, amely együtt az előadás csúcspontjának érződött számomra. Az elsőben az anya, azaz az Éj királynőjének áriája hangzik el, ebben tőrt nyom a lánya kezébe, a másodikban megjelenik Sarastro maga is és vele szemben áll a lány, kezében már ezzel a bizonyos tőrrel, de még ijedtebben. Ugyan mindkettőben más énekli a nagy áriát, de Fodor Gabriella játéka, ez az elementáris riadtság nagyon kell ahhoz, hogy a jelenetek működjenek. És van a szereplőkben annyi drámai erő, hogy így hárman meg is mutatják, hogy félig szcenírozott változatban, különösebb színpadi kellékek igénybevétele nélkül is életre kelthető a darab, amennyiben valóban igazán jó énekesek állnak rendelkezésre. Ezen a ponton éreztem azt, hogy a darabbal szemben létező összes ellenszenvem dacára mégis csak muszáj volt ezt a gyerekeknek szóló keresztmetszetet is megtekinteni. Fodor Gabriella nagyszerű Pamina, csak azt sajnálom, hogy nem láthatom gyakrabban más, operaházi előadásokban is. Remélhetőleg jövőre ez másként lesz.
Kolonits Klára igazán csodásan énekel, és démonikus Éj királynője, néhány gyerek a szünetben el is mesélte, hogy félnek tőle. Hatott, az biztos. Miután tudjuk, hogy az áldott jó és bölcs Sarastro elragadta tőle lányát, én nem tudom elítélni ingerültségéért és bosszúvágyáért. Nagyon érthető ez a hozzáállása, és érezzük azokat a hatalmas energiákat, amelyeket mozgósít áriái eléneklésekor. Az mondjuk rejtély számomra, hogy miért akarja a cselekvést egy bizonytalan és számára ismeretlen hercegre átnyomni, majd a törékeny lányáról miért gondolja, hogy alkalmas ugyanerre, miért nem lép a cselekvés mezejére ő maga, akiben a legtöbb energia és motiváció rejlik a tettre. Az előadásból ez nem derül ki, nekem Almási-Tóth András említett rendezése miatt jut eszembe, de működő érv lehet az, hogy magának sem vallja be, hogy nagyon vonzónak tartja a papot és nem érezné magát képesnek a gyilkosságra. Nem kizárt. Könnyebb tombolni egy tőrrel és elátkozni valakit, mint megölni egy mosolygó embert.
Kolonits Klára ugyanebben a szerepben hat alkalommal nézhető lesz az Erkel Színházban is (a májusi Operakalandban), de melegen ajánlom a márciusi Hunyadi sorozatot is, amelyben négyszer lesz Szilágyi Erzsébet.
Ugyanebben a Hunyadiban fellép Cilleiként Cser Krisztián is, aki ezt a bizonyos jóságos és bölcs főpapot, Sarastrót most játszotta. Ez egy sokkal nehezebben megoldható szerep színészileg, mert amíg az Éj királynője esetén legalább van valami megfejthető motivációja a gonosz indulatoknak, addig viszonylag nehéz mit kezdeni azzal, hogy valaki jó és okos. Részletek nem derülnek ki arról, hogy Paminát miért kellett anyjától elvennie, azon kívül, hogy a haldokló apa mintha Sarastro kezében látta volna biztosítottnak a lány jövőjét. (Nem kizárt, hogy neki szánta feleségül?) Emellett valóban csak azt látjuk, hogy Monostatos gonoszságát igazságosan torolja meg – 25 korbácsütéssel, nem erőszakos Paminával, ugyan kiszabja a próbákat a fiatalokra, de ezek túlélhetőek és lényegében előre elhatározza, hogy hagyja, hogy akik egymásé akarnak lenni, össze is házasodhassanak. Egy szuverén uralkodóéra emlékeztetnek Sarastro gesztusai, aki mellesleg vállalhatatlan kijelentéseivel magára hívná a sajtó figyelmét, ha ezeket a mai világban hangoztatná (a férfi és női szerepkörökről szóló mondatokra gondolok, amelyek valószínűleg Mozart idején a legtermészetesebben hangozhattak el, most viszont többen is tiltakoznának, ha egy politikus azt mondaná, hogy egy nőnek muszáj egy férfi irányítása alatt élnie). Valami hiányérzetünk marad, lényeges dolgok nem derülnek ki erről az emberről (például a gyengeségei), talán éppen azért, mert annyira tökéletes mintaképnek akarják a szerzők megmutatni, és csak az a cél, hogy az Éj királynőjének ellenpontja legyen, aki a jót képviseli és győz a fináléban.
Ami biztosan számít és a kétdimenzióssá írt figura születési hiányosságait hivatott pótolni: az énekes hangja. Valószínűleg Mozart is ilyesmire számított, hogy a dramaturgiai hiányokat majd a zene pótolja. Betölti a termet ez a basszus, valóban lehengerel minket és el lehet merülni benne. Elhisszük ennek a hangnak, hogy csak jó ember lehet a birtokosa.
Aki a második előadásra nem jön el MA (febr. 21-én 16h) és az énekest nem hallotta a Parázsfuvolában sem, az május hatodikán, a Müpában megtekintheti Fischer Iván kétnyelvű német-angol előadásának turné előtti főpróbáján, ugyanebben a szerepben. De most még jönnek a Figarók, négy is, annak lehet örülni…én most már ezt teszem.
