Mezei néző

A bevezető után, jöjjön hát a lényeg: mi a közös az ABC-operákban a népszerűségükön túl?

A cím akár az is lehetett volna, hogy „a szerelem sötét verem”, mivel azt látjuk, hogyan dúlja fel a szenvedély az addig többé-kevésbé nyugodtan élők hétköznapjait. Az operák hősei jellemzően olyan személybe szeretnek bele, akik bajt hoznak rájuk, akivel akár annak egyénisége/életfelfogása vagy a körülmények miatt nem tudnának kiegyensúlyozott életet élni. De a színházban épp az a jó, hogy a mezei nézők, akik sokkal inkább hajlamosak biztonsági játékra, mint az operahősök, másodlagos élményként, a nézőtéren átélhetik a viharos szenvedélyeket, meghatódhatnak a szereplők sorsán, és utána nyugodtan visszatérhetnek a (remélhetőleg) kényelmes lakásuk biztonságába. Az ABC operákban sokféle szerelmi kapcsolatot láthatunk, de boldogságot csak igazán rövid pillanatokra. (A színház a konfliktusokról szól. A harmónia, a Vidnyánszky Attila által egykor megfogalmazott "remény színháza" k. unalmas, ahogy a tüntetésen Pintér Béla is elmondta frappáns beszédében. Hiába vágyunk nyugalomra, békére, kölcsönös kapcsolatokra, szeretetteljes odafigyelésre - ezek léte senkit nem villanyoz fel hosszan, egy idő után természetesnek tűnik, rengeteg szenvedés kell ahhoz, hogy valaki ezeket megtanulja értékelni. Színházban pedig kiemelten unalmas, ha csak ez van. (Lehet, hogy az egyformaságot eleve rosszul tűri az ember? Kellenek a vegyes benyomások? - "Annál jobb, ha minél rosszabb?")

Komlósi Ildikó a Varidance táncművészeivel a Carmenben (fotó: Csibi Szilvia)

I. A Komlósi Ildikó-gálán az Aidából ezúttal AMNERIS lett.

 „„Elszoktál az operáktól.” - mondta tegnap valaki. Ami azt illeti az idei eddigi 98 előadásból 13 volt opera (operagálákkal, beavatókkal  és a Müpában tartott koncertszerű operákkal együtt), a legtöbbet meg is írtam,  átlagosan heti egy a korábbi heti három helyett.

Az egyébként összességében is elég jó minőségű prózai előadások tengerében mindenképp kiemelkedik ez az egymást követő két este, amelyekről most jönnie kell beszámolónak – részben az énekesek odaadó munkája és nem kevésbé az előadásokból kirajzolódó üzenet miatt.

Hogy ne legyen olvashatatlanul hosszú, három részre tagoltam, ez most két oldalnyi bevezető, részben a december 9-i - a színházi törvénytervezet ellen tiltakozó tüntetésről is szól. Hamarosan következik a Komlósi gálát és az ABC-operákat érintő rész, majd külön egy a Bohémélet negyedik újranézése kapcsán.

Megyesi Schwartz Lúcia és Szegedi Csaba forralt bort oszt a Komlósi Ildikó gála előtt

Szeptemberben igazán jól esett volna megnézni ezt az „új Tarnóczit az eredeti helyszínen”, ahova készült, ráadásul egy olyan színházban, ahol még sosem jártam. Salgótarján egyébként a fiatal rendező szülővárosa, és ez immár a negyedik munkája otthoni terepen. (A legutóbbi, Az eltört korsó nézhető volt Pesten is.)

A város mérete miatt nyilvánvaló, hogy itt túl hosszú szériát nem futhat egyetlen előadás sem, még annak is lehet örülni, hogy egyáltalán létrejöhetett a saját színház. A legjobb hír, hogy a Szkéné partnereként koprodukcióban hozták létre ezt az előadást, és így persze jóval hosszabb élete lehet, és eléri a megfelelő célközönségét.

 Kaszás Gergő abban a bizonyos sárga nadrágban

A pesti bemutatóról készült ez a nyomhagyó bejegyzés.

Január 15-én láttam legutóbb „A Grönholm-módszer”-t, még a Neptun brigád előadásában, és erről egy pár soros jegyzetet visszamenőleg fel is tettem a blogomra (amely kicsit több, mint egy évvel később indult el). Még az összes színész neve sem említődött (Fenyő Iván, Botos Éva, Ficzere Béla, Vass György), pedig nagyon szerettem Baksa Imre rendezését, sok részletet máig őriztem belőle, ahogy az tegnap a Thália Színházban játszott változatban fel is idéződött előttem.

Domokos Zsolt - Szabó Erika - Bán Bálint - Borsányi Dániel

Akkor egy alig négyéves előadásra mentem, most ennél egy fokkal jobb volt a reakcióidőm: kicsit több mint két évvel a premier (2017.11.02.) után következik ez a rövid nyomhagyó ÉS ajánló bejegyzés.

Kiss Márton darabot írt és rendezett, amely a Kolibri Pincében nézhető. 75 perc szünet nélkül „A méhek istene”, amely így elsőre nem mondott nekem semmit, viszont elolvasva a vonzó szereposztást – Grisnik Petra, Mészáros Tamás, Ruszina Szabolcs és Szanitter Dávid – felidéződtek korábbi jó élményeim, köztük a legutolsó az igazán kitűnő „epertortás” előadás Grisnik Petrával, és megnéztem a főpróbát egy másik produkciót elhalasztva. Úgyis jó régen voltam a Pincében, nem maradhat ki egészen ez a játszóhely sem az életemből.

Ismét egy filmről ismert történet köszön ránk a József Attila Színház műsoráról, a „Magas barna férfi felemás cipőben” alapján készült bohózatot mutatták be Simon Kornél rendezésében.

Mostanában ezerrel pótolom a korábbi elmaradásaimat, de van is mit. Igen, csak most, közel egy évvel a bemutató (2018.12.20.) után láttam a 12 dühös embert, így a 28. előadásról következik ez a beszámoló.

Kedden a Karinthy Színház egy három felvonásos kerekasztalbeszélgetésben emlékezett meg az alapító-igazgatóról, és ebben a moderátor, Bóta Gábor kérdésére valahogy nyilvánosan is elmondtam, hogy annyira nem állt hozzám közel Marcinak éppen a Bunbury-rendezése, bár az olvasópróbán éppen ott voltam. Viszont ez nem akadályozott meg abban, hogy érdekeljen az a verzió, amelyiket Szirtes Balázs egyedül ad elő a színház harmincfős stúdiójában.

Szeretek címben a darabból idézni, de ez a sóhaj ezúttal egy mögöttem ülőtől származik, aki így kommentálta, amikor a két főszereplőnk végre egymásra talált – de nem arról szólt a mondat, hogy na végre mehetünk már a ruhatárba,  inkább valamiféle megnyugvást véltem kihallani belőle: na végre, a dolgok a megfelelő kerékvágásban fognak majd innen folytatódni.

Ez a három órányi színház nem érződött hosszúnak, elmondhatom, hogy engem és Jánost is egyaránt végig lekötött, bevonódtunk a szereplők sorsába, és nem foglalkoztunk a hétfői nappal együttjáró kisebb és nagyobb bosszúságokkal. Az előadás adja azt, amit valaki remélhet tőle: kellemes estét, feltöltődést, amelynek több szereplőjére is szívesen fogunk visszagondolni. Köszönet érte!

Színházba hívtam egy régi barátnőmet, akivel jó pár évet lenyomtunk együtt a Mechwart-téren a gyerekekre felügyelve, és már régen láttam. A beszélgetés vége az lett, hogy én változtattam a terveimen, és vele mentem egy zártkörű előadásra, amelyet egy ismerőse vett meg.

Elég hihetetlennek tűnik, de léteznek olyan emberek, akik a saját baráti körüknek rendszeresen megrendelnek egész előadásokat, és ennek a gesztusnak köszönhetően jutottam el egy másik független előadás helyett Pintér Béláék Jubileumi beszélgetések című produkciójára, amelyet a januári premierje óta folyamatosan halogattam.

Az előadás furcsa összegzés-visszatekintés az elmúlt húsz évre, azaz a társulat fennállásának teljes idejére, és mivel kötődik a pillanathoz, feltehetően ez nem lesz évekig műsoron. Erről következik most egy rövid nyomhagyó bejegyzés.