Ezen a nagyon esős péntek estén miskolci barátnőmmel mentünk a 6színbe a Liliom Produkció előadására. Angéla jól szórakozott a látottakon, úgy érezte, hogy pillanatok alatt elröpült a nyolcvan perces „stand up-vígjáték”, de közben a kabátja is megszáradt.
Nagyjából a nyolcvanadik körül lehet most már a Nézőművészeti Kft. és a Manna közös előadása, a „7 nap” és csak most hétfőn sikerült rá eljutni. Valami mentségem csak van: felnőtt közönség előtt nem sokszor ment Scherer Péter hatodik tantermi rendezése, a B32-ben ez még talán csak a hetedik alkalom volt.
Most a már korábban is meglévő motivációmat erősítette az a tény, hogy a két színész egyikét, Kőszegi Máriát éppen egy hete láttam a „rákos monodrámájában” (Megmondta professzorasszonyom), Jankovics Anna pedig egyik legkedvesebb előadásom Kicsinénije. Ezek után jó ötletnek tűnt a szünnapomat erre felcserélni. Jó is volt az előadás, persze, hogy jó.
Kőszegi Mária és Jankovics Anna
Már nem egyszer leírtam, hogy engem sokkal jobban érdekel a pályakövetés, mint a külföldi sztárok alkalmankénti megtekintése, így ezen a szombat estén kizárólag azért látogattam el a Müpa nagy hangversenytermébe, hogy az itthon már igazán ritkán fellépő Bretz Gábort megnézzem a Lucrezia Borgiában, amelyet 2011-ben ugyanitt láthattam.
Bretz Gábor - Alsonso d'Este, Ferrara hercege - fotó: Nagy Attila
Ezen az estén Kolonits Klára, Alexandru Agache, Brickner Szabolcs, Cser Krisztián a Nemzeti Filharmonikusok kíséretében Verdit énekelhetett, és élőben meg lehetett őket hallgatni. Kiemelten fontos szerepe volt a Nemzeti Énekkarnak, amelynek kilenc tagja szólózott is.(lsd. a részletes műsort a bejegyzés alján)
Carlo Montanaro vezényelte a kétrészes gálakoncertet, amelyet rögzítettek is, és a lemaradt nézőkre is gondolva nagyon remélem, hogy egyszer csak le fogják adni a felvételt, és akkor majd ezt AJÁNLÓként tudom kitenni, nem marad egyszerű nyomhagyó bejegyzés.
Brickner Szabolcs, Kolonits Klára, Cser Krisztián és Alexandru Agache
Nem, nem tűnt vonzónak a "Megmondta professzorasszonyom" cím, bár az előadás alapján érthető a választás, visszatérő szófordulata a darabnak. Az, hogy rákos nők valódi élményeiről fog szólni az előadás („ún. verbatim színház), szintén nem tűnik nézőcsalogatónak. (Manapság egyébként is elég kevesen vannak, akik hajlandóak a covid különböző variációinak terjedése közben maszkot húzni és így ücsörögni egy-két órácskát.) Kell ehhez valami hihetetlen elszántság, hogy valaki ezzel a témával monodráma formájában lépjen közönség elé - ezt gondoltam a megtekintés előtt.
De a benyomásaimat az előadás megnézése után írtam le, amelyet feltétlenül ajánlok.
Kőszegi Mária
Az utóbbi öt napban négyszer jártam a 6színben. Mindegyik előadás stílusa merőben más volt, meglehetősen nehéz lehetne kapcsolatot találni köztük, de azért nem egészen lehetetlen.
Miután a 6szín befogadó színház, amelynek jelenleg egészen új a művészeti vezetése, még kell hozzá idő, hogy eldőljön, hogy majd mely társulatok határozzák meg az arculatát (az Orlai Produkción kívül, amelynek a jelenléte már így is lényeges). Mivel esélyt kapnak itt a csak most formálódó független csapatok is, jelenleg a sokféleség a legfőbb karaktervonása. 
Kerekes József a Nézz vissza haraggal! című előadásban - Fotó: Nagy István Dániel
Ebben az ajánlóban most mindössze egy színészről lesz szó, akit viszont két előadásban is láthattam.
Szombaton láttam Ficzere Béla pacalos előadását, de mivel nem jegyzeteltem, nem tudnám az összes újdonságot felsorolni, amit ezen az estén tőle tudtam meg az étel kapcsán. A kellemes hangulat maradt meg, illetve az a késztetés, hogy rendeljek egy adag pacalt. (Az előadás közben talán még azoknak is kedve lett hozzá, akik egyébként idegenkednek ettől az ételtől.)
Azóta eltelt három nap, már beszereztem egy mirelit csomagot (kihagyva a hosszadalmas előkészítést, mi mindig már a félkész állapotból indulunk), és kivettem könyvtárból Cserna-Szabó András „77 magyar pacal” című könyvét is, amely az előadás alapforrása. A válogatást Bártfay Rita dramaturg segítette.
Miután nem olyan sokára lesz ismét az RS9 műsorán, nem várom ki a posztolással, amíg szépen át is nézem ezt a majdnem 300 oldalt, hanem megírom ezt a melegen AJÁNLÓt néhány szombati benyomásomról.
Tegnap este teltház volt a 6színben, és ez manapság még kisebb nézőterek esetén is ritkán mondható el. A felfokozott érdeklődés ezúttal az SzFE negyedéveseinek szólt, akik Mohácsi János rendezésében léptek fel, és talán csak másodsorban magának a több, mint száz éve töretlenül népszerű, két filmfeldolgozást is megért operettnek, amely egyébként pillanatnyilag is elérhető nagy kiállításban, már régen befutott, formátumos színészekkel mind a Vígszínház, mind az Operettszínház műsorán.
Aki netán a mű rajongója, és erről lemaradt, azok ezt a nehezen egyeztethető előadást januárban ugyancsak a 6színben megnézhetik.
Igazán rám fért ez a felhőtlen késő esti szórakozás, bár este tízkor jellemzően már színház után vagyok és a blogíráshoz készülődöm. Most mégis erősebb volt bennem a kíváncsiság és látni akartam Elek Ferencet egy, a megszokottól jelentősen eltérő helyzetben – ha egyszer pályakezdése óta folyamatosan nézem az előadásait.
Nagyon jó kis este volt, csak azt sajnáltam, hogy a Katona törzsközönsége nem ismerte fel a lehetőség rendkívüliségét, és kevesen jöttek el a 6Szín kávézójába.
Elek Feri éppen az "Asszony ingatag" éneklésébe kezd...
Minden nincs veszve, Pille Tamás sorozata, a színészek zenés vizsgái folytatódnak – jövő vasárnap este nyolckor Kerekes Józseffel.
Tegnap megnéztem a Thália új produkcióját, amelyet Valló Péter rendezett „Egy jobb világ” címen David Mamet eredetileg „Oleanna”-ként futó, még 1992-ben írt darabjából, amely egy egyetemi tanár és tanítványa közti konfliktusról szól, amelyből egy (manapság még gyakoribb) zaklatási botrány keletkezett. (A szerző megtörtént esetet dolgozott fel, amely nagy port kavart a megírás idején.)
Engem nem ez a gyakran előkerülő téma, hanem a két remek színész, Zayzon Zsolt és Mentes Júlia érdekelt, csakis azért mentem, hogy az ő játékukat láthassam. Nem csigázom az idegeket: maximálisan be is váltották a hozzájuk fűzött reményeimet. Nézzétek meg őket. Abszolút megérdemelték volna, hogy kapjanak egy teljes bejegyzést csakis szerepformálásuk részletezésével.
De ez a bejegyzés alapvetően mégsem erről fog szólni, hanem azt a kérdést feszegetem: mitől eredeti egy mű? Mi választja el az átirattól?
Nézés közben ugyanis ráébredtem, hogy tavaly szinte ugyanezt a darabot láttam (a magyar viszonyokra adaptálva) a Manna Produkció előadásában a Magvető Caféban Kicsi címmel, ahol Horváth János Antal volt szerzőként is feltüntetve. Nem átdolgozóként és rendezőként. Egyetlen nyilatkozata nem említette futólag sem, hogy volt egy ihlető forrása. Azt az előadást is nagyon szerettem, különösen a színészek munkáját, melegen ajánlottam.
Nézőként és színházi bloggerként örömmel vennék ebben a tárgyban egy szakmai vitát az illetékesektől – színházi dramaturgoktól és kritikusoktól, illetve színdarabírással foglalkozóktól. Érdemes lenne tisztázni, hogy hol húzódnak a határok. (És honnan kezdődne az inspiráló forrásnak, a valóban eredeti szerzőnek a jogdíj folyósítása...)
Azt hiszem, hogy egy mezei néző számára egy előadásban nem jelent igazi vonzerőt, ha kortárs magyar műként hirdetik meg, nem egy amerikai színdarab átirataként, úgyis leginkább a játszó személyek vonzanak be minket. A létrejött előadás értékéből semmit nem vont volna le a mi szemünkben, ha Horváth János Antal csak átdolgozóként kéri a kreditet a munkájáért.
