Ezen a nagyon esős péntek estén miskolci barátnőmmel mentünk a 6színbe a Liliom Produkció előadására. Angéla jól szórakozott a látottakon, úgy érezte, hogy pillanatok alatt elröpült a nyolcvan perces „stand up-vígjáték”, de közben a kabátja is megszáradt.
A darabban játszó két szereplő egyikét sem ismertük, amelynek nyilván az is oka, hogy nem nézünk tévét, így azokat a sorozatokat sem, amelyekben Tallós Rita nyilván a fél ország számára közismertté vált. (Azóta megnéztem wikipédia oldalát, és azt is tudomásul kellett vennem, hogy azokban a vidéki színházakban se nagyon sokszor fordultam elő, ahol ő pályája korábbi szakaszában sokat játszott.) Lányáról, Barbinek Pauláról viszont a port.hu sem árul el sokat, így csak feltételezem, hogy ő is valamiféle tévés személyiség lehet. Otthonosan fogja a mikrofont és megszokta azt is, hogy közönség előtt beszél.
Az „Anyám az őrületbe kerget” c. előadásukat szeptemberben mutatták be, és azóta is elég jó házakkal megy. Ez alapján valószínűsítem, hogy a jelenlevők többsége ismeri őket, és kíváncsi volt rájuk.
Ha tudja a néző, hogy a szereplők között van civil kapcsolat is, meg szokta növelni az érdeklődést, és ez talán most is így lehetett. A bemutató után adott interjúból kiderül, hogy ebben az előadásban saját kapcsolatukat látják megtestesülni, és már a színlap leírásából is kiderül, hogy az amerikai Sue Fabish önéletrajzi ihletettségű történetét saját maguk átformálták, Szőlőskei Tímea rendező és Závada Péter író segítségével.
Mi nézőként másként láttuk az előadást, mint maguk az alkotók és előadók, de ez talán természetes is. Számunkra az eredeti „Pamela Show” volt a domináns elem, inkább egy amerikai szappanoperának érződött a történet, és végig az volt a benyomásom, hogy ez nem a mi életünkről szól.
Persze, ez azért is lehet, mert egyikünk sem volt soha színészgyerek. Nekem más okokból volt feszült az anyámmal a kapcsolatom, és máig feldolgozatlanok a sérüléseim, míg a barátnőmnek egy egészen csodálatos, odaadó anya jutott, amilyenről sokan csak álmodhatnak, így már önmagában a téma is mást jelentett nekünk.
Az előadás befogadását legalább annyira befolyásolja a néző helyzete, előélete (leginkább a szüleihez fűződő viszonya), mint az, hogy van-e bármilyen tapasztalata a két előadóval kapcsolatban, vagy nincs.
A szereplők mégis elsősorban arra vállalkoztak, hogy nyolcvan percre így vagy úgy, de kivesznek minket a saját életünkből. Az már nem rajtuk múlik, hogy milyen is ez az élet, amellyel össze kell vetnünk a színpadon látottakat, a saját problémáinkat semmiképp nem varrhatjuk az ő nyakukba.
Az előadás azoknak jelenthet felhőtlen kikapcsolódást, akiket mélyen nem érint a téma, nem hoz fel már a cím is belőlük traumákat, és eleve szeretik a stand up műfaját.
Mert ez egy kétszemélyes stand up.
A színpadon egy kivetített háttérkép előtt mindössze két színésznőt látunk, akik hol egymással veszekedést-vitatkozást szimulálva csak sztorizgatással próbálnak lekötni minket. Néhány aláfestő hangbejátszás, egy szék és két mikrofon segíti őket, nem több.
Egy amerikai család tagjai ők elvileg, egy sikeres színésznő beszél nekünk utazgatásairól, és főleg az anyjához fűződő kapcsolatáról egy olyan közegben, amelynek természetes része, hogy valaki elutazik Los Angelesből Ausztráliába, vagy netán Nashville-be. Mindeközben felbukkan maga az anya és az ő nézőpontjával is szembesülünk.
Mindez egészen másként hangozhatna amerikai közönség előtt, ahol nagyon sok család él szétszóródva, és éppen most november végén a hálaadásra, illetve karácsonykor jönnek csak össze, hogy találkozzanak. Az USÁ-ban a hosszú repülőutak kínjai a lakosság többsége számára személyes tapasztalatból is visszaidézhető, nem jelent kiváltságos helyzetet. Nálunk egy-egy, a repülés kényelmetlenségére panaszkodó történet – a fapados repkedés ellenére is – talán mégis inkább felvágásnak érződne. (Az én anyám legalább tíz éven át mesélte részletesen mindenkinek, hogy utazott ki a testvéréhez 1977-ben Ausztráliába. Nagyon fárasztó volt, nagyon megjegyeztem miként reagáltak az anekdotáira a különböző ismerősök, és azt hiszem, hogy annyira őszintén nem sajnálkoztak, amikor a többszáz kilométeres tengerparti autózás kellemetlenségeit emlegette a nagy korallzátony közelében...)
A közönség soraiban még a szokásosnál is jóval kevesebb volt a férfi. Ez is jelezte, hogy ezt női darabnak látják elsősorban, mintha az anya-lánya viszony egyáltalán nem múlna a család férfitagjain. (Ebben is lehet valami, az apám eléggé szeretett minden létező konfliktuson kívül maradni, és nem beleállni…- Lehet, hogy nem ő az egyetlen, aki a felesége és a lánya közti vitában nem szívesen foglal állást.) – A darabban egy ponton erre is van utalás, hogy főleg nők jönnek színházba, emiatt a mosdók kialakításánál erre is kellene gondolni. (Nem tudom, hogy mit szólnának a férfi nézők, ha megvalósulna az itt elhangzó felvetés: legyen minden mosdó csak a nőké!) Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy az alkotók mégis törekednek a mi jelenünkkel is foglalkozni.
Az persze könnyen lehetséges, hogy az amerikai helyszínekre és szereplőkre amiatt volt szükség, hogy érdekesebb legyen az anya-lánya huzakodás, és mégis szerették volna, hogy a „mérgező kapcsolat” így is átjöjjön.
És itt a probléma, nekem itt az jött át, hogy két egymást szerető ember próbál úgy tenni, mintha ez nem így lenne. Nem tudták egy pillanatig sem elhitetni velem, hogy a színpadon megjelenő helyzet valódi.
Ezt akár pozitív üzenetnek is vehetnénk. Nincs semmi baj, ha egyikünk másikunk kiállhatatlanul viselkedik, hülye anekdotákkal lejáratjuk egymást, de a lényeg, maga a szeretet azért megvan.
Ps. A fotókat Török Dániel készítette
PS. Akit a generációkon át öröklődő rossz családi minták érdekelnek, azoknak ehelyett az előadás helyett Susan Forward "Mérgező szülők" című könyvét tudom ajánlani, éppen most olvasom - a "7 nap" utáni beszélgetés után javasolták, csak továbbadom a tippet.
