Az utóbbi öt napban négyszer jártam a 6színben. Mindegyik előadás stílusa merőben más volt, meglehetősen nehéz lehetne kapcsolatot találni köztük, de azért nem egészen lehetetlen.
Miután a 6szín befogadó színház, amelynek jelenleg egészen új a művészeti vezetése, még kell hozzá idő, hogy eldőljön, hogy majd mely társulatok határozzák meg az arculatát (az Orlai Produkción kívül, amelynek a jelenléte már így is lényeges). Mivel esélyt kapnak itt a csak most formálódó független csapatok is, jelenleg a sokféleség a legfőbb karaktervonása. Kerekes József a Nézz vissza haraggal! című előadásban - Fotó: Nagy István Dániel
Ebben az ajánlóban most mindössze egy színészről lesz szó, akit viszont két előadásban is láthattam.
Nemrég írtam már külön az SzFE Mágnás Miskájáról, amelyben sok most bontakozó színészt láthattunk. Ehhez hasonlóan fiatal tehetségek megmutatkozásáról szólt a „Nézz vissza haraggal!”, amelyben én ugyan túl kevés indulatot találtam, de ettől még drukkolok minden olyan kísérletnek, amikor egy színész a saját megszokott közegén és szerepkörén túl nyújtózkodhat. Kellenek az új impulzusok, nem ragadhatnak bele a rutinba a művészek a pálya elején, de annak későbbi szakaszában sem.
Ebben az előadásban nagyjából öt percre megjelent egy igazi, már évtizedek óta beérett színész is komoly (apa)-szerepben. A komikusként közkedvelt Kerekes József ezúttal megmutathatta egy másik arcát, és láthattuk, hogyan lehet minimális mozgással, nagy gesztusok nélkül is jelentékenynek mutatkozni. Saját élethelyzetemből is következően nagyon jól azonosulni tudtam érzéseivel, lányának elmondott kétségeivel. Hatott rám ebben az egy jelenetben, és ezek után különösen vártam, hogy milyen lesz a vasárnap estére már régen beütemezett zenés vizsgája.
Mivel épp egy hete láttam Pille Tamás műsorát Elek Ferenccel, ezen az estén meggyőződhettem arról, hogyan működik ugyanaz a sablon egy másik alannyal. (Nyilván másként éreztem volna magam, ha most találkozom először a „Röhögjünk együtt…” projekttel, de két idősebb hölgyhöz hasonlóan immár visszatérő vendégként figyeltem a vizsga kimenetelét.
Miután az elmúlt nyolc évben sokszor megtörtént még az is, hogy ugyanazt az előadást akár háromszor/ötször is láttam néhány napon belül, természetesen tudatában vagyok annak, hogy MINDEN ELŐADÁS valóban MÁS, és lehet tanulni az ismétlésekből nézőként is. Azt feltételeztem, hogy pontosan azonos feladatokkal, azonos poénokkal, azonos kérdésekkel is eltérő lesz az összhatás, ha más a vizsgázó. Ebből indulhatott ki Pille Tamás, amikor csak egy férfi és női vizsga-verziót készített, és nem szabta egyénre a feladatokat.
És tényleg más is volt a két este. De ahogy egy héten belül a hatodik Don Giovanni mégsem hatott olyan revelatívnak, mint a legelső, ezúttal is levett az élmény értékéből az ismétlődés - ráadásul a műsorvezető saját poénjait se nagyon variálta.
Pille Tamás feltehetően nem számít arra, hogy kis létszámú nézőközönségének valamely tagja annyira jól szórakozik, vagy annyira érdeklődik a kiválasztott színészek iránt, hogy már egy hét múlva lelkesen visszatér, mert ha ebben reménykedne, akkor talán a saját anekdotáit azért kicserélné. Pedig nagyon jó az alapötlet, jó lehetőség lenne mindig más színészre koncentrálni, és mivel rengeteg az igazán jó színész, bármeddig folytatni lehetne ezeket az estéket.
A színészek közti különbségek az azonos feladatok segítségével csak kiemelődnek: Kerekes József nem egészen úgy keringőzött és kacsatáncolt, mint Elek Ferenc, sőt az algopyrin használati utasítását is másként mondta el. Mindkettejükre jellemző volt a nagyon gyors reagálás képessége, és a hajlandóság, hogy őszintén beszéljenek magukról. Így második alkalommal már hiányérzetet keltett, hogy a „jó alapanyagot” a műsorvezető nem eléggé használta ki, nem ásott elég mélyre. Nekem még sokkal több kérdés is jól esett volna a művész pályája kapcsán, és feltételezem, hogy ezekre éppen azért nem kerülhetett sor, mert Pille Tamás nagyon jól ismerte a vizsgázót. Sajnáltam, hogy nagyon a felszínt kapargattuk.
A két népszerű színész helyzete között ráadásul volt egy olyan jelentős különbség, amelyet a műsorvezető fel kellett volna, hogy ismerjen előzetesen, különösen úgy, hogy mindkettejükkel már sokat dolgozott együtt.
Elek Ferenc számára érezhetően kellemes kiruccanás volt ez az este a művészszínházi létből, végre egyszer önfeledten „bohóckodhatott”. Lehetett „csak” színész, aki bemutathatta mesterségbeli tudásának alapjait anélkül, hogy közben valamiféle nagyobb célt is kellene szolgálnia. Emiatt hatotta át az egész vizsgáját valamiféle igazi felszabadultság, amelyet üdítő volt nézni.
Kerekes Józsefet viszont rendszerint komikus színészként hasznosítják, és (ahogy azt el is mondta) most már vágyna arra, hogy drámákban is megmutatkozzon. (Két nappal korábban láthattuk, hogy egyértelműen képes is erre.) Éppen emiatt ez a műsor számára kevésbé jelenthetett eltérést a megszokott szerepkörétől, és kicsit sajnáltam, hogy a műsorvezető ezt nem ismerte fel, és nem intézte úgy a feladatokat, hogy a drámai színészetébe is bepillanthassunk. Biztos vagyok benne, hogy nem lett volna számunkra kevésbé érdekes egy ilyen kicsit kevésbé a csak röhögésre irányuló műsor. (Ne felejtsük el, hogy ráadásul egy mindentudó zongorakísérő is rendelkezésre állt, Ligeti Éva személyében.) Összességében így is jó volt hosszabb kihagyás után egy órán át látni a színészt, és még néztük volna tovább is.
Remélem, hogy lesz az a rendező/társulat/színház, aki/amely meglátja benne a szunnyadó drámai potenciált és kihasználja, hogy itt van egy már rég beérett színész, akit mégis újdonságként lehetne bemutatni egy egészen más szerepkörben. Vagy még jobb esetben Kerekes József – ahogy most nemrég Ficzere Béla – megcsinál egy saját produkciót. Manapság csak előre lehet menekülni…
Előre menekült a még nagyon fiatal Kőszegi Mária is, aki készített egy (ráadásul humoros) előadást egy tabutémáról, a daganatos megbetegedésekről. Erre mentem vissza másnap, ugyancsak a 6szín kávézójába. Külön bejegyzés következik hamarosan erről is.