Ezen az estén Kolonits Klára, Alexandru Agache, Brickner Szabolcs, Cser Krisztián a Nemzeti Filharmonikusok kíséretében Verdit énekelhetett, és élőben meg lehetett őket hallgatni. Kiemelten fontos szerepe volt a Nemzeti Énekkarnak, amelynek kilenc tagja szólózott is.(lsd. a részletes műsort a bejegyzés alján)
Carlo Montanaro vezényelte a kétrészes gálakoncertet, amelyet rögzítettek is, és a lemaradt nézőkre is gondolva nagyon remélem, hogy egyszer csak le fogják adni a felvételt, és akkor majd ezt AJÁNLÓként tudom kitenni, nem marad egyszerű nyomhagyó bejegyzés.
Brickner Szabolcs, Kolonits Klára, Cser Krisztián és Alexandru Agache
Ezen az estén a Pesti Vigadó nézőtere egészen megtelt, és nem is egy jelenlévő ismerősöm (egymástól függetlenül) arra a következtetésre jutott, hogy hiba volt nem a Müpa nagy hangversenytermében megrendezni, hiszen – manapság igazán kivételesen – sok héttel előre elkapkodták az összes jegyet, mivel sokkal többen kíváncsiak lettek volna erre a szereposztásra ÉS erre a karmesterre.
Ráadásul maga a program sem volt szokványos: Verdi négy különböző, nem a leggyakrabban játszott operájának egy-egy nagyobb részletét tűzték ki. Az énekesek akár egy teljes opera együttes próbájára is képzelhették magukat, ahol szintén kottaállványok előtt éneklik el a szerepeket, és nem kell a rendező instrukcióira is figyelni közben, mert ebben a helyzetben valóban csak a megszólaltatás zenei minősége a lényeges.
A karmester: Claudio Montanaro
Mi eközben elképzelhettük, milyenek lennének a teljes darabok éppen ezzel a négy kiválasztottal.
A karmester messzemenőkig figyelembe vette mind a nézők többségének, mind az énekesek (feltételezhető) igényét, és úgy vezényelt, hogy a jelentősebb szólók után a részleten belül is hagyott szünetet a tapsra, amely minden lehetséges helyzetben rendre ki is tört – az előadás a papírforma szerinti igazi nagy siker lett, a darabok mondanivalója helyett az énekesek hangi állapotának és virtuozitásának megmutatására került a hangsúly. Gála-hangulat alakult ki, elmerültünk a zenében, és ennek köszönhetően én sem fogom ezúttal a kiválasztott részleteket szételemezni. (Egy lábjegyzet erejéig a tapsról még azért elmélkedem.)
Verdi darabjainak nem egyszer túlbonyolított cselekménye érthető módon a szereplőkkel való azonosulást megnehezíti, valóban nehéz ezeket a történeteket elhinni. Azok a művei váltak igazán népszerűvé, amelyekben a legtisztábban van jelen a sokszor emlegetett sablon: a szoprán és a tenor szerelmesek egymásba, és ezt a bariton megakadályozza, minek eredménye lesz egy vagy akár több haláleset. A tragédia garantált. (A legtöbb darabban basszista csak kisebb szerepekre kell, a fent említett három hang elviszi a teljes előadást, de persze vannak kivételek, pl. a Don Carlos.) Mégsem mindegy, hogy a cselekmény szálát miként szövik, és szeretjük egyszerűen látni a világot.
Saját korában a szerelmi szálon túl Verdit darabjainak politikai töltete is nagyon lényeges volt, és a szerző népszerűségét nagyban növelte, hogy bőven találhatóak műveiben az egységes Olaszország megteremtésének a vágyára utaló motívumok. Illeszkedett a korszellemhez.
2021-ben Verdi inkább jelent romantikát, szélsőséges érzelmeket, nagy gesztusokat és veszteségeket. Nagyobb kilengésekkel találkozhatunk történeteiben, mint a hétköznapjainkban, ezért is lehet vonzó. A bosszú, árulás, vért kívánó féltékenység és őrült szenvedélyek közege ez, amikor valaki inkább meghal a szerelemért, de nem árulja el praktikus megfontolások miatt. Párbaj van, nem körmönfont manipuláció, játszmázás, közöny, takarékosság a figyelemmel és depresszió. Hősökkel és szenvedő emberekkel találkozunk, akiket azonnal nem minősítenénk szenvedélybetegeknek vagy nárcisztikusoknak, netán kapcsolatfüggőknek.
Ha Verdit hallgatunk, az lehet a benyomásunk, hogy a XIX. század második felében, abban a bő ötven évben, amíg kortársként hallgatták az emberek a műveit, még bátrabban mertek élni, mint ma. Ez nyilván illúzió, feltehetően a kor operanézője (aki sem netezni, sem főzőműsorokat nézni nem tudott, így a hatalmas színházakba beült más szórakozási lehetőség híján) hasonlóképpen elandalodni ment oda, vagy éppen csodálni a nagyszerű énekeseket, pont úgy, mint ennek a gálának a nézői.
(A mi korunkat lehet, hogy mégis egy Faragó Béla opera képezi le jobban. Milyen régen ment az Átváltozás! – ez jutott menet közben eszembe, amely mégsem került be a nagy hangversenytermekbe, talán azért sem, mert épp az „elandalodási” igényeinket nemigen szolgálja ki.)
A négy opera Verdi különböző korszakaiban született, de mindre jellemző, hogy felfokozott indulatok csapnak össze, a nő jelenti a konfliktus egyik fő forrását, jelentős szerepe van a férfiak közti ellentétek kiéleződésében.
Lehőcz Andrea, Dékán Jenő és Kelemen Dániel az Ernániban
A darabok nem a megírás sorrendjében hangzottak el – a legkorábbit „hátradobták”, így lett „A lombardok” IV. felvonása az utolsó műsorszám.
Ha már az Ernani - Simon Boccanegra - Don Carlos - Lombardok választódott ki Verdi 28 operája közül, érdekes megnézni (az Opera Digi Tára miatt könnyű is!), hogy ezek milyen gyakran kerültek az Operaház műsorára, azaz váltak elérhetővé a pesti nézők számára.
Ahhoz képest, hogy pl. a Traviátából ezernél is több előadást tartottak, ez a négy mind ritkán játszottnak számít. Az Ernaniból mindössze 45 este volt 1986-ig, azóta pedig egyedül a 2018-as szegedi vendégjátékon (Primavera Fesztivál, Erkel Színház) lehetett egészben megnézni. A Lombardokból 1995-ben volt a 115. előadás (benne Kováts Kolos és Fekete Veronika!), a Simon Boccanegra pedig mostanára már kétszáz fölé került. (2018-ban járt legutóbb az Erkelben, és abban is címszerepet énekelt Alexandru Agache, aki néhány hónap múlva újra megkapja ezt a szerepét az addigra elkészülő Operaházban.) A Don Carlos viszont „425pluszos”, és idén kapott új rendezést, amelyet júniusban szintén az Operaházban lehet majd látni.
A műsor kapcsán azonnal szembesülnöm kellett azzal, hogy kevés olyan Verdi mű van, amelyik igazán a hatalmába kerített hosszabb időre – az egyik éppen a Don Carlos, amelyikről írtam 2014 óta, külön a szereplők viszonyait is elemezgettem. Nyugodtan elismerhetem, hogy a másik háromhoz közöm sincs és még nem is ébredt bennem erős motiváció, hogy ezen változtassak. A szerző utoljára gimnazista koromban hatott rám elementárisan, és mintha akkor gyorsan túl is lettem volna rajta Puccini műveivel együtt. (Néha azért volt egy-egy kivétel, Kolonits Klára Traviátája Debrecenben például katartikus nagy előadás volt, azóta nem is tervezem a megtekintését más női főszereplővel, azt eltettem és őrzöm. Verdi kapcsán ez jut elsőnek eszembe azóta is.)
Verdi jó előadásához feltehetően tényleg „csak” az kell, hogy a főszerepeket méltó módon ki lehessen osztani (az alkalmas karmestert és zenekart mindig alapnak veszem, fel se merül, hogy ez hiányozhasson). Ha visszagondolok az emlékeimre, ez nem mindig egyszerű, és sok olyan előadást láttam, amelyikben a legfőbb három énekesből csak kettő volt illúziót keltő. Hálásak ezek a szerepek, de nem olyan egyszerű hatásosan előadni, mint amennyire könnyű meghallgatni – akár felkészülés nélkül is. Nem, Verdire nem kell különösebben előre szoktatni magunkat, ráadásul sok darabja igazán hasonló is – a ritkaságai is ismerősnek tűnnek.
Aki tájékozódni akart e gála előtt, könnyen megtehette: nagyon sok jó felvétel csak két kattintásra van tőlünk a youtube-on, és még válogatni is lehet az énekesek között. (Az Ernaniból találtam egy nagyon jó pavarottis felvételt.)
Az előadás előtt egy nappal nemcsak egy jegyet, de egy nagyon egyszerűnek látszó, de mégis lényeges tanácsot is kaptam ajándékba, amely gesztus voltaképp minden (a megtekintés szükségességével) kapcsolatos kétségemet el is oszlatta.
Félre kell tennem az elemző hajlamomat, nem kell mindenáron beleásni a képtelennél képtelenebb Verdi cselekményekbe magam, aggódni azon, hogy nem ismerek a négyből hármat, pusztán hátra kell dőlni, élvezni a zenét, illetve azt, ahogy a szólisták is élvezik magát az éneklést.
A lazaság a lehető legjobb hozzáállás egy akármilyen előadáshoz a nem-zenekritikus mezei néző számára – ezt úgy is el kell ismernem, hogy nem mindig sikerül megvalósítani. Felesleges a történetek logikai buktatóit megtalálni (ezeken esetleg még bosszankodni is), mindig beesek ebbe a csapdába. (Valami miatt mindig nagyon nehezen viselem pl. a Simon Boccanegrát, mindig zavart és csak egyszer vetődtem el élő előadására, és még azt is soknak találtam.)
A lényeg az összhatás, a négyféle hang együttese (és a kórus, amelyik minden részletben a nép képviselőjeként igazán lényeges!). Ha megérint minket, akkor nem mentünk hiába.
A gála előtti napra tervezett előadást a lelazulás biztosítása érdekében passzoltam, és hátradőlésre berendezkedve mentem el a Pesti Vigadóba. Igyekeztem kikapcsolni a „hibakeresőmet”, amely még így is be szokott indulni, hogy elsősorban AJÁNLÓ írására készülök, és minden esetben azt szeretném bizonyítani magamnak is, és annak a néhány embernek, akik 4-6 esetleg 8 oldalt is képesek alaposan elolvasni, és még ezt sem hagyták félbe (KÖSZÖNET a figyelemért!), hogy MIÉRT VOLT ÉRDEMES az előadást megnézni, nem azt, hogy milyen hibák zavarták meg az élményt. Mindenhogyan az összbenyomást visszük haza úgyis, senki nem objektív, az előélmények rendkívüli módon befolyásolnak minket – ezt jobb, ha tudatosítjuk.
Az említett négy énekest a korábbi években eltérő mennyiségű előadásban láthattam, de a karantén időszak után ennek a különbségnek egészen elveszett a jelentősége: úgy tűnt, hogy már egy örökkévalóság óta nem hallottam élőben egyiküket sem. A minőségi élő koncert: luxus, ezt még jobban kiemelte az elmúlt időszak.
Az énekeseket nézve feltétlenül az jutott eszembe, hogy jó lenne hallani őket a teljes előadásokban is. Nagy hiánycikk nálunk az „igazi” Don Carlos. Brickner Szabolcs teljes egészében elhitette velem, hogy neki kellene énekelnie ezt a szerepet. (Vagy legalább neki is…) Nagyon remek formában volt, bár, ha visszagondolok, őt ahányszor eddig láttam, ezt mindig le tudtam írni róla, és még színészileg is meg szokott győzni.
Kolonits Klára esetén már nem egyszer előfordult, hogy azt hittem, hogy egy számára már bejáratott szerepet énekel, miközben az volt az első alkalom – mindig elképeszt, hogy milyen tökéletesen ki tud valamit dolgozni. Most se tudom, hogy ebből a négy szerepből melyiket tanulta meg erre az alkalomra, de lehet, hogy volt olyan, bár rendkívül széles a repertoárja. Az este folyamán a legnagyobb sikere a Lombardokban volt – még tartott volna tovább is az a taps, ha a karmester le nem állítja. (Aki most nem fért be, az számíthat a december elején műsorra kerülő Hoffmann meséire, amelynek első szereposztásában MINDEGYIK női főszerepet egyedül elénekli majd.)
Alexandru Agache és Cser Krisztián tavasszal együtt énekelnek majd a Simon Boccanegrában, amelyről már évek óta beszélnek, mindig megemlítve, hogy Placido Domingo is szerepelni fog benne, mégpedig címszereplőként. (Még most vannak jegyek, dec. 31-ig akár 50% kedvezménnyel is lehet venni, ha valaki hat különböző előadást választott ki magának.)
Alexandru Agachénak a Boccanegra egyik régi jól bevált szerepe, Cser Krisztián még készülő Fiescójából az elhangzó részletben sokat nem mutathatott meg, viszont az Ernanit ő kezdhette el. A miskolci Don Carlos óta nem kérdéses, hogy a basszista már ténylegesen is elérkezett újabb korszakába, és pont ezek a Verdi szerepek illenének a legjobban a hangjához és a habitusához, ezekből kellene többet énekelnie – ezt ez az este is bizonyíthatta.
Aki kiválasztotta a négy részletet – talán maga a karmester? – az nyilván jól ismeri Verdit, szerencsésen elkerülte a „slágereket”, és mégis hatásos részleteket tudott választani, ráadásul úgy, ami nagy érdem, hogy gondolt arra, hogy mind a négy szólista kapjon olyan részeket, amelyekben csillogni tud, és a miatta érkezett rajongók élvezhessék újra a viszontlátást.
Szép este volt, amelyet csak kicsit árnyékolt be, hogy maszkban kellett ülni, pont ugyanúgy, ahogy tavaly ősszel is egy hasonló estén ugyanitt, amelyikre a tavalyi koncertjeim közül a legszívesebben gondolok.
Ha nem is igazán tökéletes az akusztikája a Pesti Vigadónak, de azért kellemes koncerthelyszín, ahová időnként jó visszatérni, és még lesz is rá idén alkalom a Nemzeti Filharmonikusok szervezésében is.
PS.1. A gálákon és a Verdi előadásokban rendszerint menet közben is felcsattanó tapsok kapcsán:
Az első Ernani-ária utáni taps (az est 11. perce táján) eszembe juttatta, hogy igen, pontosan ezért igyekszem a gáláktól távol maradni, és nagyon kevés énekes miatt szánom el magam egy ilyen alkalomra. Amikor a hozzávetőleg háromperces ária után már éppen hajlottam arra, hogy a frakkban és kottaállvány mögött álló Cser Krisztiánnak tényleg elhiggyem, hogy egy hiúságában és/vagy szerelmében megsértett herceg, aki bosszút esküszik, mert menyasszonyát két férfi is ostromolja, azonnal jött az elismerő taps, amely ezt a hangulatot/folyamatot azonnal megtörte, és a szememben visszaváltoztatta (az elismerésért egyébként hálás) énekessé, akivel kapcsolatban a továbbiakban már csak azt figyeltem, hogy ebben a tőle sosem hallott részletben hogyan érvényesül a hangja.
Nyilván belülről fakadó nézői igény lehet, hogy valaki egy ária után azonnal tapsra fakadjon, bár nem tudható, hogy az illető mindezt őszinte rajongásból, megszokásból, vagy netán felszabadultság-érzetből („végre vége a dalnak”) teszi, és számomra megkérdőjelezi, hogy az áriában közvetíteni vágyott érzések hatása alá került-e egyáltalán. Kevesen tapsolnának egy fájdalomtól elborult embernek, de sokan egy ügyes énekesnek – én ezekből a kitörésekből mindig azt vonom le, hogy ezek szerint a szólista átváltozása az adott nézők szemében nem történt mégsem meg. Ellentmondásos módon ezek a megnyilvánulások nekem azt üzenik, hogy csak a felszín hat ezekre a gyorsan reagáló nézőkre, nem megy mélyre az élmény. (Emiatt is szeretem az olyan előadásokat, amikor a tetszésnyilvánítás tényleg csak a végén lehetséges, például a Wagner-daraboknál, ugyanakkor pl. Sárik Péter jazz-koncertjeinél a rengeteg taps nem zavar, hiszen ott eleve nincs szó átváltozásról – a zenészeket egy pillanatig sem kell egy másik személyként elfogadni.)
Az opera műfajától persze nemhogy nem idegen a felvonás közbeni taps, és végig rendkívül lényeges volt az is, hogy az énekesek megcsillanthassák tudásukat, nemcsak Verdinél. Nyilvánvalóan van létjogosultsága annak, hogy az operákat elsősorban csak alapanyagként szemléljük, amely alkalmas arra, hogy általa valaki ragyogni tudjon. Erre igazán jó volt ez a gála is.
PS.2. Az est műsora és fellépői:
Giuseppe Verdi: A végzet hatalma – nyitány
Giuseppe Verdi: Ernani – az I. felvonás fináléja
Don Ruy Gomez de Silva | Cser Krisztián
Ernani | Brickner Szabolcs
Don Carlos | Alexandru Agache
Elvira | Kolonits Klára
Jago | Kelemen Dániel
Riccardo | Dékán Jenő
Giovanna | Lehőcz Andrea
Giuseppe Verdi: Simon Boccanegra – Tanácstermi jelenet
Simon Boccanegra | Alexandru Agache
Gabriele Adorno | Brickner Szabolcs
Amelia Grimaldi | Kolonits Klára
Fiesco | Cser Krisztián
Paolo | Pásztor Péter
Pietro | Gáspár István
***
Giuseppe Verdi: Don Carlos – Autodafé-jelenet
Fülöp | Cser Krisztián
Erzsébet | Kolonits Klára
Posa márki | Alexandru Agache
Don Carlos | Brickner Szabolcs
Tebaldo | Szalai-Illés Gabriella
Mennyei hang | Szalai Ágnes
Hírnök | Czier Zoltán
Giuseppe Verdi: A lombardok – IV. felvonás
Giselda | Kolonits Klára
Oronte | Brickner Szabolcs
Pagano | Cser Krisztián
Arvino | Viszló István
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Carlo Montanaro
PS.3.A fotókat a Nemzeti Filharmonikusok FB-oldalán találtam, Csiby Szilvia készítette őket.
