Nem, nem tűnt vonzónak a "Megmondta professzorasszonyom" cím, bár az előadás alapján érthető a választás, visszatérő szófordulata a darabnak. Az, hogy rákos nők valódi élményeiről fog szólni az előadás („ún. verbatim színház), szintén nem tűnik nézőcsalogatónak. (Manapság egyébként is elég kevesen vannak, akik hajlandóak a covid különböző variációinak terjedése közben maszkot húzni és így ücsörögni egy-két órácskát.) Kell ehhez valami hihetetlen elszántság, hogy valaki ezzel a témával monodráma formájában lépjen közönség elé - ezt gondoltam a megtekintés előtt.
De a benyomásaimat az előadás megnézése után írtam le, amelyet feltétlenül ajánlok.
Kőszegi Mária
Ehhez képest hétfőn ezen az ötven perces színházi előadáson, amelyet még egy hasonló hosszúságú beszélgetés követett, és pontosan annyian voltak a 6szín kávézójában, mint az előző napi „Röhögjünk együtt Kerekes Józseffel” című zenés vizsgán, amelyik semmi kellemetlenséget nem ígért, csakis kifejezetten önfeledt szórakoztatást. (Ennyire sokféle nézői igény létezik, és nem lehet előre igazán tudni, hogy kire mi hat igazán. Éppen ezért sokféle előadásra van szükség, és addig jó, amíg lehet széles körből választani.)
Ahogy a beszélgetésből kiderült, a jelenlévőket élénken érdekelte a kiemelt téma, és a felvetett kérdés: miként lehet jól kommunikálni és igazán támogatni a daganatos betegséggel harcolókat. Ez nem öncélú produkció, elsősorban az érintetteket és környezetüket segíti meg György Zoltán Dávid rendezése, amelyikben a színész olyan természetességgel tud jelen lenni, hogy egyáltalán nem tűnik beállítottnak. Ez nem kis érdem, ezért neki jár a kredit.
Az előadó az a Kőszegi Mária volt, akit már láttam néhány bevallottan nevelő célzatú előadásban. Leginkább rá voltam kíváncsi, bár most mellékesen akár tíz oldalt is írhatnék itt a saját rákos családtagjaimmal és egyéb ismerőseimmel kapcsolatos ide vágó élményeimről, és tapasztalatokról. Nem, nem mindenki képes ilyen erősen és küzdőképesen viszonyulni a betegségéhez, mint ez a bizonyos Viki, akivel ezen az estén megismerkedünk, és aki jó minta lehetne számunkra.
Az előadás kiindulópontja az SzFE-nek az az elvárása volt, hogy minden diák készítsen egy monodráma előadást. (Emlékszem egy monodráma fesztiválra is, amelynek néhány produkciójáról írtam is.) Könnyen lehet, hogy Kőszegi Mária produkciója később készült el, de ha egészen őszinte vagyok, a 2019-es bemutató idején ezt nem feltétlenül akartam volna látni – néha az embernek teljesen elég a primér élmény, egy igazi rákos beteg gondozása, és nem akar ezzel a témával még színházban is szembesülni.
Aki számára ez a kérdéskör igazán zavaró, az nyilván már rég nem tart itt az olvasásban, hogy most tőlem megtudja: a színésznő ebben az előadásban képes arra, hogy humorral és alapvetően szórakoztatóan személyesítsen meg egy leukémiás lányt, akinek nemcsak az élményeit, de a saját szavait is felhasználja, aki még mindig itt él valahol köztünk és nap mint nap szembenéz a betegségével. Ahogy látszik, képes nem szétesni. „Minden fejben dől el” - ezt mondja nekünk, és ez lehet, hogy igaz is. A betegség esetén mindig a halálozási arányt emlegetik, de akár azt is mondhatjuk: 60% túlél. Van esély. Viki életvidám és bátor, éppen az ő hozzáállására lenne szükség még kisebb problémáink esetén is. Az előadásból az is kiderült, hogy ez a pozitív hozzáállás nem jelent önáltatást, illetve hamis illúziókat. Átjön a fájdalom, a veszteség és a hiányérzet is.
Az előadás ötven perce alatt a betegek sokféle problémájára is érzékenyen rávilágít. Átérezzük, milyen az, amikor az ismerősök fertőzőnek érzik a daganatos betegséget, nem mernek kérdezni, ráadásul testük átalakulása már önmagában is lehangolja a betegeket, nekik is nehéz önmagukat elfogadni. Ehhez jönnek még a másoknál is megszokott párkapcsolati problémák...
Az előadást követő beszélgetésben felmerül, hogy lehet, hogy a rák mégis a lélek betegsége elsősorban – említődött az előadásban sok olyan gyerekkori és párkapcsolati bántalom, amely mind ott lehetett a kialakulás hátterében. (Nem tűnnek egyedinek, sőt, ha valaki ezt nézi, akár meg is nyugodhat, hogy nem ő az egyetlen, akinek hasonló bajai vannak.) Érdekes lenne egyszer egy olyan felmérés, amely arra irányul, hogy hány ember lehet köztünk, aki a szüleinek pusztán azzal, hogy lány/fiú már nagy csalódást okozott. Viki csak egy közülük.
Kőszegi Mária Vikiként személyesen szólít meg minket, szemkontaktust tart mindenkivel. Hiába láttam már több más előadásban, simán elhiszem neki, hogy a saját élményeit meséli, és még el is kezdtem aggódni, hogy nincs-e az előadás hátterében valami ilyen motívum. (Nincs. Ez színház, játék – a téma ellenére is.)
Ez talán amiatt is juthatott eszembe, mert a producer, a PanoDráma vezetője, Lengyel Anna éppen ilyen nyitottan és őszintén állt hozzá saját betegségéhez, amikor alig több, mint egy éve egy közönségtalálkozón hallottam. Ő is nagy pártolója volt a "tabudöngetés"-nek.
Az előadást követően valaki meg is jegyezte: azért is jó ez, mert saját bajainkat muszáj átértékelni, szükségszerűen eltörpülnek, ha Viki helyzetéhez viszonyítunk.
Jól éreztük magunkat ezen a színházi estén, és ezt a hangulatot a színésznő által saját kezűleg készített csokis meggyes muffinok is erősítik. (Ez az egy szempont, ami miatt jól jártunk, hogy kevesen voltunk – mindenkinek jutott három is. Legyetek sokan, hogy ne jusson nézőnként csak egy!)
A muffinokkal...
Legközelebb nov. 28-án a Turbina Kulturális Központban lesz műsoron a „Megmondta professzorasszonyom” -(aki nem tudná, ez egy októberben alakult kulturális központ a Józsefvárosban) – majd remélhetőleg még sok további előadás is lesz belőle, mert erre mindenképp szükségünk van.
PS.A fotókat a PanoDráma részére Szarka Zoltán készítette a Magvető Caféban
