Mezei néző

Úgy néz ki, mostanában nem csak évadonként szedik össze a legjobb előadásokat.(A tavalyi évadértékelővel összevethető, vannak egyezések...) Kíváncsi lettem, hogy nekem mi tűnik MOST maradandónak a 251 színházi estéből-délelőttből és délutánból.

 Ez a címben feltett kérdés a bárányra és a rózsára vonatkozóan valóban két részre osztja az emberiséget. Vannak azok, akik ezt hallva nem gondolnak semmire sem, míg másoknak azonnal beugrik Saint-Exupéry meséje. Nincs is szükségük ennél híresebb mondatok idézésére, mint például a kulcsmondat, „a jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan” emlegetésére. Én legutóbb június elején olvastam el a könyvet, azóta eltelt egy félév, és most ismét megérintett a találkozás.

Elég sokszínű volt az Operaház decemberi műsora. Szerepelt rajta (az Erkelben) Zsótér Sándor szélsőségesen megítélt (általam szeretett), maira hangolt A bűvös vadásza, amely furcsa módon éppúgy teltházakat vonzott, mint a december elmaradhatatlan három repertoárdarabja a Diótörő, a Bohémélet és A denevér. Utóbbit választottam az év utolsó előadásának.

2011 szeptemberében mutatta be a Budapesti Kamaraszínház Peter Quilter „Duetts” c. jelenetsorának magyar változatát. Azóta rengeteg minden történt, például megszűnt az említett színház is. Ez az előadás a megmentett darabok közé tartozik. Kétszereplős, alacsony a rezsije, szeretik játszani – ez lehet rá a magyarázat. Érdekes színezetet ad neki, hogy egy valódi házaspár játssza el. Pindroch Csaba és Verebes Linda bejárta már vele a fél országot és állomásoztak hosszabban a Játékszínben is. Ahogy néztem a közönség reakcióit, valószínűsítem, hogy hosszú életű lesz a széria. (Pindroch Csabának pedig az első jelenetben egyre kellemetlenebb lesz, amikor azzal szembesítik, hogy az újsághirdetésben 27 évesnek mondta magát.)

Az Ibusár után nagyon kellemes várakozással ültem be a Hátsó Kapu nézőterére, amely ezúttal egészen megtelt. Úgy látszik, hogy az alkotók honlapja és facebook oldala is megteszi a hatását, illetve működik a suttogó propaganda is. Az én érdeklődésemet most is Fehér Elephánt keltette fel, aki ok nélkül nem szokott egy előadást dicsérni. Ugyan nem volt különösebb hiányérzetem a délelőtti A bűvös vadász után, de kíváncsi voltam az általam korábban ismeretlen Budapesti Anarchista Színház előadására.

Az első három alkalom után már írtam egy kimerítő elemzést az első szereposztás kapcsán (díszletről, jelmezről, kórusról, rendezői koncepcióról). A második szereposztás további három előadása tovább árnyalta a képet. Kiegészítés következik, mert ez-az még eszembe jutott…

Attól félek, hogy ez a bejegyzés csak csekélyke támpontot adhat bárkinek az előadással kapcsolatban. A legfőbb tanulsága az egésznek:ne menjetek a végkimerültség állapotában előadást nézni, még akkor sem, ha nagyon érdekel az előadás és van jegyetek. Most ez a Karamazov jó hosszan nyomasztani fog. Csak magamat hibáztathatom miatta.

A tavalyi évadom egyik legjobb emléke Almási-Tóth András Varázsfuvola-rendezése, annak ellenére, hogy ezt az operát igazán sosem kedveltem. Tavaly a két szereposztást összesen négy alkalommal tekintettem meg, és így négy cikkben fejtegettem a vele kapcsolatos gondolataimat. (a premierről, a koncepcióról, a 2. szereposztásról, a februári utolsó előadásról). Nem könnyű ezek után sok újat mondani az előadásról, amelynek a koncepciója a jelenlegi felújításon is változatlan. De mégsem szól ez a Fuvola egészen úgy, mint korábban. Ez leginkább az újonnan beálló énekeseknek köszönhető. Miattuk következik tehát egy ötödik bejegyzés is. Amire nyomatékosan felhívnám a figyelmét a tovább nem kattintóknak is: nagyon úgy néz ki jelenleg, hogy ez a nagysikerű előadás már csak KÉTSZER lesz nézhető. December 22-én (19h) és január 3-án (16h). Aki szereti a darabot és vágyna arra, hogy kicsit másként nézzen rá, mint ahogy megszokta, annak MOST kellene döntenie és próbálkozni a jegyszerzéssel.

Mit várok színházi tekintetben a januártól?

A Bűvös vadászt immár 70 éve nem tűzték műsorra az Operaházban. Idén ez mégis megtörtént. Ráadásul Zsótér Sándornak szánták a feladatot, aki a szegedi Szentivánéji álom rendezésével (és később két operaházival is) bebizonyította, hogy neki való ez a műfaj. Mi az, amit azonnal tudni lehet, ha egy Zsótér-rendezésről van szó?

Feltétlenül MUSZÁJ a nézőnek aktívan részt venni az előadásban, intellektuális játéknak is felfogható az előadás nézése. Zsótér számít az asszociációinkra, utalásokat helyez el, feltétlenül gondolkodnunk kell, hogy mi miért van. De semmi nincs szándék nélkül, nem ver át. Csak esetleg az adódhat elő, hogy egyszer kevés megnézni ahhoz, hogy minden szálat felfejtsünk. Valószínűleg nincs az a néző, aki mindent észrevesz, de elég sok mindent tesz elénk a rendező, van miből válogatni.

Nekem meggyőződésem, hogy a rendezőnek kifejezetten jól, sőt ha merész a kijelentés, ha nem, még jobban is áll a prózai műfajnál, amikor zenés előadást rendez. Ugyanis ez esetben Zsótér még fokozottabban hat az érzelmekre is. Az intellektuális élvezetet - a zene miatt - feltétlenül kiegészíti az érzéki gyönyör is, amely azokra a nézőkre is hat, akik mereven elutasítják a rejtvényfejtősdit. Akik most az előadás után "a zene megszentségtelenítését" emlegetik. Zsótér lefejti a pátoszt, a romantikát a műről, de a szépségtől nem fosztja meg, pusztán ellensúlyozza humorral és iróniával. Mivel utóbbi egészen szokatlan eszköz egy operaelőadásnál, ez meg is magyarázza a közönség egyrészének értetlenségét. Nevetni kellene, de azt nem szoktak egy Bűvös vadászon. De a mű végén azért a katarzis sem marad el.

Mindenkinek, aki nem jön tovább, melegen ajánlom a mielőbbi jegyváltást, most már csak emeleti helyek vannak. És most jöjjenek a részletek: