Az első három alkalom után már írtam egy kimerítő elemzést az első szereposztás kapcsán (díszletről, jelmezről, kórusról, rendezői koncepcióról). A második szereposztás további három előadása tovább árnyalta a képet. Kiegészítés következik, mert ez-az még eszembe jutott…
Érdemes-e ambícióink megvalósításáért szorító körülmények hatására akár az ördöggel is szövetkezni? Bármi áron ragaszkodni a megvalósításukhoz? Erre (is) ad választ a történet.
Mellesleg az ördöggel való szövetkezés kérdése az, amely miatt éppen most, a Faust évben műsorra került a darab és a május végi fesztiválon is még kétszer nézhető lesz.
Az opera egyértelműen igennel válaszol arra a kérdésre, hogy magasabb rendű erők kormányozzák-e a világot. Az isten (a remete által), az ördög pedig személyesen, ráadásul több szereplő számára is evidens módon jelenik meg.
Jelenleg valószínűleg a nézők nagyobb hányada utasítaná el mereven az isten, illetve az ördög létezésének a gondolatát, mint 1821-ben, a bemutató idején, de mindenki bizonyosan nem. Az, hogy kinek hogy tetszik az előadás, függhet világnézeti beállítódásától is, nemcsak attól, hogy miként viszonyul a néző a „modern” operajátszáshoz.(Lehet olyan néző is, akinek egyáltalán nem érdekes ez a probléma annyira, hogy három órára lekösse....Jó, hogy csinál Zsótér Sándor valamit a történettel...)
Főszereplőnk, Max talán éppen olyan, aki hosszan élt anélkül, hogy foglalkozott volna „a magasabb erőkkel”, és most éppen ő az, akinek szembesülnie kell velük. Nem lelkesedik a gondolatért. Nyugalmat szeretne.
Max képében, az eredendően jó, de gyáva és erőtlen Ember vergődik reménytelenül kiszolgáltatva nemcsak a természetfeletti erőknek, de a földi hatalomnak is, amelyet az önkényeskedő Herceg képvisel. (Vizsgalövéshez kötni a házasságot? A vadászbaleset halottját a szurdokba dobatni, mert ördöngösnek nevezik? – ez zsarnokra vall.) Max ezen túl is érzi a társadalmi nyomást (legyen sikeres és eredményes vadász). Semmi kedve a teljesítéshez, ezért is eredménytelen. De szembeszállni sem képes a közeggel, amelybe nem illik be. Az elsőtől az utolsó percig rosszkedvű, nem sok kapaszkodót talál az őt szerető Ágotában sem.
Kovácsházi István mindkét szereposztás alappillére. Intenzíven fejezte ki ezt a mélyről sugárzó pesszimizmust, elégedetlenséget, kiúttalanságot. Eredendően vesztes. Pályakezdő, de már nem fiatal. Ez még súlyosbító körülmény. (A végén a függöny előtt egyedül marad és közönség reakcióit - köztük néhány tagjának nemtetszését - is egyedül fogadja.)
A cselekmény mozgatója viszont nem ő, hanem Kaspar, aki rábeszéli a bűvös golyók használatára. Az ördögi vadász, Samiel mellett ő a legtitokzatosabb szereplő és még sem tudjuk meg, hogyan és miért kerültek szoros kapcsolatba (tegező viszonyba!). Palerdi András vadászlegénye visszafogottabb, fegyelmezettebb volt, a küzdést lélekben szinte azonnal feladta. Alkatilag is inkább egy második Maxnak tűnt. Cser Krisztián értelmezése kora és temperamentuma miatt is más. Ráadásul az alakítás beállítása mintha (!) változott volna menet közben is. A főpróbán még az első megjelenésétől kezdve pánikban lévő embert láttam, akit nyomasztott az ördöggel kötött szövetség, különösen pedig a határidő közeli lejárta. Olyan valakit, aki már megbánta, hogy tévútra került és kihátrálna ebből a kapcsolatból. Maga helyett másik áldozatot ajánl fel. A tíz nappal későbbi premieren és a későbbi előadásokon is Cser Kasparja már életművész, élvezi a szövetséget és kevésbé kétségbeesett. (Max feláldozása most sem okoz lelki traumát, átlép rajta és Ágotán is, akihez pedig mintha korábban kötődött volna.) Nem érzi magát folyamatosan megszorítva. Bízik abban, hogy megúszhatja. Nyersebb, energikusabb. Küzd. Neki az élete forog kockán, nem a főerdészi állása, mégis jobban bízik a sikerében, mert ő legalább az ördög szavában hisz. Nincsenek kételyei, amelyek emésztenék. Ez a meggyőződés adja az energiáját, erejét.
A két énekestől így összességében háromféle szerepértelmezést láttam, és ez is azt mutatja, hogy érdemes egész sorozatot megnézni egy jó előadásból. Többféle beállításban is érvényes lehet egy szerep.
Samiel szerepében Ladányi Andrea mindvégig azonos módon, mindenki másnál erősebb színpadi jelenléttel bír, ezzel is a koncepciót szolgálva. Nem lehet nem rá figyelni, amikor előttünk van. Minden alakváltozatában erős, emlékezetes. Félni lehet tőle.
Míg Szabóki Tünde Ágota különleges tiszta ártatlanságára helyezte a hangsúlyt, Fodor Beatrix éppen ellenkezőleg: egy hétköznapi lányt mutat, aki annyira nem is tér el a barátnőjétől, Ancitól, és aki igyekszik minél jobban beilleszkedni a közegbe és nem kilógni. Van humora, még a koszorúslányok táncát is megpróbálja utánozni. Zenés színháznak játssza az operát.
A két művésznő példája megint azt mutatja, hogy ugyanaz a rendezés pusztán a szereposztás által mennyire eltérő lehet. Ezért is érdemes minden variációt nézni.
A két Anci, Wierdl Eszter és Rácz Rita szerepfelfogása között kisebb a távolság, szinte elhanyagolható. Mindkettő el van találva, összességében nincs hiányérzetünk, esetleg alkalmilag…Valóban élő alakokat látunk, nem papírfigurák. Ahogy a szövegük is mondja, „nem halottak”.
Ágota apjaként Rácz István is hiteles, sőt szerethető főerdész, de messze nem tud olyan hatásosan megbirkózni a prózai szöveggel, mint ahogy Gábor Géza tette. Rácz István a legutolsó jelenetben is egészen másként reagál lánya balesetére, lehajtja fejét, magát emészti. Ezzel szemben Gábor Géza maga elé nézett mereven és tekintetében az egész dráma lejátszódott. Néma szereplőként is óriási volt, de amikor még basszus hangja is megszólalt, akkor a szerep a főszereplők szintjére emelkedett. Így történt mindhárom alkalommal, egészen tökéletes alakítást láthattunk. (December 21-én a második szereposztással lépett fel, egyeztetési okok miatt, ezért is megemlítendő még egyszer.)
Több énekesnek is vannak gondjai a prózával. Jó lett volna, ha az előadás kitűzésével egyidejűleg elkezdték volna őket a prózamondásra tréningezni, előképzettségük hiányosságait szakszerűen pótolni kellett volna. Sokszor hitelét veszíti a jelenet amint az énekesek rákényszerülnek a beszédre. Van amikor "csak" túl halkak vagy nem érthetőek. Kár. Egyszerűnek tűnik a feladat, de nem az. Én a sorozat megtekintése előtt éppen a prózai szövegek jelenlététől tartottam és utólag is úgy érzem, hogy ezek a részek voltak az előadás gyenge pontjai. Kár, hogy Weber nem erőltette meg magát, írhatott volna inkább recitativókat. Jobban jártunk volna mind. (Van több előadás is, amelyikben rákényszerülnek az énekesek a prózamondásra. Ezek miatt lehet, hogy ezt a területet komolyabban kellene venni...)
Kiss Péter és Beöthy Kiss László színészileg mindketten kitűnőek Kilián, a lövészverseny nyertesének szerepében. Remek perceket szereznek az előadás elején nekünk, amint büszkélkednek a győzelmükkel és irányítják a kárörvendők kórusát. Vokális teljesítménye Kiss Péternek feltétlenül erősebb. Ha javasolhatnám, javasolnám Kismester-díjra.
Jellemzően a legtöbb szereplőnél a 2-4-6 előadás alapján érezhető volt ingadozás a színészi játék, a prózamondás tisztasága illetve az énekesi teljesítmény területén is. Volt azért, akinek mindegyik alkalommal jó, másnak pedig mindig rossz napja volt mezei nézők számára is hallhatóan, de az utóbbi énekes tevékenységét inkább borítsa a feledés homálya…”nem ekézem", mert ez egy ajánló blog lenne.
Most utólag csak a két kihagyott előadást sajnálom. Élvezetes volt követni az apró változásokat és csak annak örülök, hogy májusban még kétszer (27, 29) nézhető lesz. Én visszaülök, a jegyem megvan.
