Mezei néző

Az előző napi Csehov előadásról nem mondhatjuk, hogy óriási energiabombát dobott volna a közönségre, amelyre persze mindig rászorulnánk, nemcsak évad elején. Az „Ádám almái” viszont nem hiába robbant be a köztudatba idén, nemsokára lesz pesti bemutatója is október 21-én a Radnótiban, és érzem, hogy a borítékolható sikere után (László Zsolt és Pál András benne) hamarosan más vidéki városok is előszedik majd. Ugyan az előadásnak csak a legvégén értettem meg, hogy miért népszerű, de annyira őszinte és lelkes ovációt kapott, amelyből világossá vált, hogy a közönség nagy részére hasonlóképpen hatott, mint rám. Hatott.

Szükségünk van néha egy kis plusz reményre, arra, hogy elhiggyük, hogy történhetnek csodák is, és ha egy előadást ezt tudja nyújtani, akkor hálásak vagyunk érte, ez a "járulékos elem" mindent visz, és hajlamosakká válunk utólag nagyvonalúan túllépni az üresjáratokon is, ha egyszer az összkép meggyőző.

Mivel új darabról van szó és fogalmam sincs, hogy a 2005-ben készített dán filmet hányan ismerik, megpróbálok úgy írni az előadásról valamit, hogy ne lőjem le a poént. Nem lesz könnyű.

Aki eddig tudatosan követte ezt az énekes-sorozatot, az tudhatta, hogy már csak Ducza Nóra maradhatott utolsó előttinek. (A rendezőt szándékosan a végére tettem, és így összességében négyszer avatkoztam bele a számítógép által kijelölt sorrendbe – hamarosan az utolsó bejegyzés is következik.)

Ez a 18. Don Giovanni bejegyzésem, és ennek is a „mille torbidi pensier”-t adnám, mert valóban ezer örvénylő gondolat jut eszembe az előadásokról, de ezt a címet már ellőttem. Most is volt már legalább hat másféle kezdésem, elborítanak a jegyzetek.

Lényeg a lényeg, Bukarestben megnéztem Andrei Serban, a 74 éves világhírű román rendező első Don Giovanni rendezését, kizárólag azért, mert érdekelt, hogy milyen lesz a címszerepben Sándor Csaba, aki a kolozsvári opera tagjaként áprilisban egy vendégjátékon az Erkelben már bizonyította alkalmasságát. Megérte menni, nagyon jó Don Giovanni Sándor Csaba, és egészen másféle, mint legutóbb, érdemes volt ezért rengeteget vezetni - mondom rögtön a konklúziót azoknak, akik nem olvassák tovább. Nagyjából annyi a különbség a két Don Giovanni értelmezés között, mint ami egy trubadúr és egy macsó rocksztár között van, de mindkettő érvényes. (Szerepelt a Művész egy harmadik Don Giovanniban is, de arról további információm nincs.)

Wierdl Eszter a sokat emlegetett Mozart-maratonos kezdőcsapatomból”az utolsó, akiről nem volt még szó.

Cser Krisztián részletes bemutatása éppen annyira szimpla feladat, mint Peer Gynt karakterét elemezni, akinek az alakja nemritkán jutott eszembe vele kapcsolatban. De azért próbálkozzunk a hagymahéjak némelyikének lerángatásával és átvilágításával.

Mester Viktória az ötödik említett énekes, akire a Mozart-maratonban figyeltem fel, mégpedig a Cosíban. (A Cosí hat egykori szereplője közül négy látható a Figaro 2.0-ban is, Megyesi Zoltánról és Farkasréti Máriáról már volt szó, és már nincs sok hátra, jön a Wierdl Eszter-bejegyzés is.)

Szeptemberben beindul a színházi évad, de nem pörög mindenki már a teljes fordulatszámon, nem is feltételezik, hogy a mezei nézők tömegei azonnal be akarnak esténként egy zárt helyre ülni. De sok a vendégjáték, és már akadnak premierek. Ezekről a szeptemberi havi ajánlóban írtam, most - ahogy a korábbi 543 alkalommal is - csak azokat az általam már megnézett előadásokat sorolom fel a napi ajánlókban, amelyekhez van hozzáfűznivalóm. Lesz néhány eleinte, amely több napot fog át, egy előadás linkjének nem szentelnék egy egész bejegyzést. Tehát:

Szabóki Tündéről elsősorban a Müpa Wagner-előadásai jutnak eszembe (a Ring és a Tannhauser), két Strauss-opera (Rózsalovag, Ariadné Naxosban, illetve mióta A bűvös vadászban is láttam Ágotaként, még az is. Többnyire ezekkel kapcsolatban foglalkozik mintegy 17 bejegyzés a Művésszel. Láttam persze koncerten is, de nem eleget. Van ismerősöm, aki időről időre szinte rituálisan felemlegeti, hogy kb. tíz éve mennyire ütős Teremtést hallott vele a krisztinavárosi templomban, és ilyenkor mindketten sajnálkozunk, hogy felvétel nincs róla.

Amikor hirtelen kitaláltam július közepe táján, hogyha egyszer a Figaro 2.0 foglalkoztat, és a nyáron úgysem nézek semmiféle előadást, akkor írhatnék mind a harminc énekesről külön ajánlót, akkor kismértékben aggódtam azon, hogy mit fogok írni néhány olyan énekesről, akiket igazán keveset láttam, ötször sem. Mit fogok írni pl. Kristofori Ferencről? Mit ér valakiről írni, akiről én sem tudok szinte semmit? És jött a másik kérdés, hogy érdekel-e az egész projekt majd valakit?

"Hogyan irányítson az ember, ha tervezni nem tud. Nemhogy száz évre, még egy napra sem, egy órára se mindig." Jutott eszembe a mai nap kapcsán Gyöngyösi Levente új operájából ez a sor. Az időjárás mégis nagy úr, a szabadtéri előadások sorsába rendszerint keményen beleszól.