"Hogyan irányítson az ember, ha tervezni nem tud. Nemhogy száz évre, még egy napra sem, egy órára se mindig." Jutott eszembe a mai nap kapcsán Gyöngyösi Levente új operájából ez a sor. Az időjárás mégis nagy úr, a szabadtéri előadások sorsába rendszerint keményen beleszól.
Sosem szerettem a nyári külső helyszínen tartott előadásokat, részben a bizonytalansági faktor miatt, azért, mert ha le is megy egy program, de közben gyakran arra IS kell gondolnunk, hogy nem mossa-e el az eső még mielőtt vége lenne, és emiatt nehéz a látottakra igazán odafigyelni. Néha el is marad az előadás egy része, bár velem ez eddig csak egyszer történt meg. (Emlékszem egy margitszigeti Aidára, amelyre felutaztunk Miskolcról, és happy enddel végződött – nem jutottak el a szereplők a sírkamráig, vége lett a felénél.) Ráadásul a hangosítás szinte sosem elég jó, torzít a mikrofon gyakran, zenés előadásoknál ez szörnyű hatást eredményez.
A mai napon a szabadtéri előadások minden kellemetlenségét és hátrányát megtapasztalhattam, ugyanakkor a rendkívüli helyzetekben az is látszott, hogy a szervezők mennyire igyekeznek a megfelelő megoldást megtalálni és érződött így is, hogy mennyi energia feküdt a most már 225 éves Ferencváros idei összművészeti fesztiváljában, amely sokféle műfajt ölelt fel, láthatóan a teljes lakosságot meg akarták szólítani vele.
Az augusztus 24-27 között megszervezett 50, többnyire ingyenes eseményhez képest az a három, amelyekre ma elvetődtem, nem sok, de maradjon legalább ezekről nyom, már csak azért is, mert a két színházi előadás eredeti helyszínén továbbra is megtekinthető és jó szívvel ajánlható mindenkinek, aki eddig netán lemaradt volna róla. Négy oldalnyi szöveg következik e három eseményről.
- Kálvin-udvar, Rettentő görög vitéz – Stúdió K
A fesztivál idei újítása, hogy volt gyerekprogram is, nem is egy. Ezek közül nekem a Stúdió K nagyszerű előadása fért bele, a Rettentő görög vitéz, amelyet három-négy alkalommal már láttam az eredeti helyszínen. Érdekelt, hogy viselkedik szabadtéren, illetve a fiamnak is jó napot akartam szerezni, akinek évekkel ezelőtt annyira megtetszett (beszámoló itt van a legutóbbi nézésről), hogy azóta is időről időre fel kellett neki a könyvet olvasni. Most nemcsak azt mérhettem fel, hogy működik az előadás egy zárt, fekete szoba helyett napfényes délidőben, hanem nézhettem a „célközönséget is”, aki most már a történet alapos ismeretében nézte újra.
Az előadás mai helyszíne, a Kálvin-udvar jelentősen nagyobb, mint amilyen a Stúdió K, nyitott tér, a nézők izegtek-mozogtak, érkeztek és távoztak előadás közben, a környező épületekből kiszűrődött némi tányércsörgés, hosszas harangozás is hallatszott a cselekmény egyik feszült jelenetében….- nem ez az előadás optimális közege, de a nagyobb tér megadta az esélyt, hogy akár kétszer annyian is megnézzék, mint a Stúdió K épületében. Az, hogy hetvenen voltak, azaz akár be is férhettek volna az alkalmas helyre, nem volt előre kiszámítható. Ha nincs rekkenő hőség, akkor nyilván többen választják ezt a programot.
(Jó lett volna tudni, hogy közülük hányan voltak újranézők, ahogy mi is azok voltunk, illetve hányan olyanok, akik most láttak először Stúdió K-előadást.)
Az előadás előtt ketten is beszéltek, és ugyan az ilyen bevezetők sosem segítik elő a ráhangolódást, mert a közönség (az én fiam pláne) már percek óta nyugtalanul várta Thézeusz kalandjainak elkezdődését, mégis érdemes az önkormányzati képviselőnő egy gondolatát felidézni, aki megköszönte a jelenlévő nézőknek, hogy eljöttek, „mert ha nem jönnek, akkor olyan lett volna, mintha nem csináltunk volna semmit”.
Ez a gondolat – az előadáshoz nélkülözhetetlenek vagyunk mi nézők – akár közhelyszerűnek is tűnhet, de ekkor elképzeltem, hogy a ferencvárosi fesztivál szervezői mindent beleadtak, a programokat ingyenessé tették nagyrészt, illetve a piaci ár alá mélyen levitték a helyárakat, és az egész munkájuk sikeressége mégis azon múlt, hogy az időjárás miként alakul, hányan lesznek azok, akik ezen a délelőttön a Balaton helyett őket választják…
Az előadás nézői közül egyértelműen azok a gyerekek jártak igazán jól, akik közvetlenül a színpad elé kuporodtak le, mivel ott árnyék volt végig, illetve őket zavarhatta legkevésbé a jövés-menés, egészen benne maradhattak az előadás világában. Ahogy láttam, közülük senki nem beszélgetett, intenzíven figyeltek a történésekre.
Ez a szabadtéri helyzet egy összetákolt hakni-produkciót valószínűleg szétvert volna, de most látszott csak igazán, hogy a Rettentő görög vitéz mennyire ki van dolgozva és a résztvevők valóban maximálisan egymásra hangolva, csapatként vannak jelen ezen a nyári szünet utáni első közös munkájukban is, az előadást nem hatástalanították a körülmények, végig követtük a Nagypál Gábor által játszott Thézeusz tetteit. Jó volt az ismerős folyóba újra belelépni, és ugyan egyes megoldásokra már emlékeztem, de így is imponáló volt néhány leleményes bábos megoldás, és a tűző nap ellenére nem bántuk meg, hogy délelőtt ezt az előadást választottuk.
Aki jót akar magának, gyerekkel vagy anélkül, nézze meg a Rettentő görög vitézt, és utána magától kíváncsi lesz a társulat többi produkciójára is. (A legutóbbi nagy dobásuk a Peer Gynt volt, abból is lesz négy előadás szeptemberben, érdemes arra elmenni.)
2. Bakáts tér – Concerto Budapest, Rost Andrea, Kálnay Zsófia és Figaro
A fesztivál ideje alatt a Bakáts téri színpadon látványos, híres előadókat is felvonultató produkciókat lehetett nézni, például szombat este a Székelyfonót - a Honvéd Férfikarral, MÁV Szimfonikusokkal lépett fel Gál Erika, Cseh Antal, Wiedemann Bernadett, Horváth István és Kriszta Kinga, csupa nagyon jó énekes, akiket az Operaházban lehetett gyakran hallani. Ma, vasárnap pedig megszólalt ugyanott néhány részlet a Figaro házasságából a Concerto Budapest, Rost Andrea és Kálnay Zsófia fellépésével
Az előadást Figaro-keresztmetszetként hirdették, pedig szó nem volt arról, hogy a darab ívét követve a legfontosabb pontokhoz kapcsolódó áriákat hallottuk volna, némi átkötő szöveggel (nekem ezt jelenti a keresztmetszet), helyette a két énekes részleteket énekelt a darabból, nem különösebben volt fontos se az, hogy éppen kit jelenítenek meg, se az, hogy valamiféle időrendi sorrend érvényesüljön.
A plakátokból úgy tűnt, hogy leginkább Rost Andrea fellépésére volt az este kihegyezve, ő volt a középpontba állítva és feltehetően a jelenlévők többsége rá vette meg a jegyet.
A nézőtér fél 8-ra egészen tele lett, sőt még a lépcsőkön is sokan ültek. Ferencváros polgármestere, dr. Bácskai János Rost Andreával lépett elénk, és így azt is megtudtuk az előttünk folyó beszélgetésből, hogy egy iskolában tanultak, így azonnal érthetővé vált, hogyan jöhetett létre az, hogy a nemzetközi színpadok után az énekes debütál a Bakáts téren is. Ekkor még minden nyugodt volt és hihetőnek tűnt a polgármester azon állítása, hogy az előrejelzések ellenére nem lesz vihar a Bakáts téren.
Előrelátásra vallott, hogy a szervezők nem a Jupiter szimfóniát tették előre, bár mivel a többség elsősorban a híres énekes miatt ment oda, logikus lett volna éppen őt a végére hagyni. De nem, megfordult a sorrend, Rost Andrea énekelt először mindenféle összekötő szöveg nélkül három áriát, mégpedig a Grófné első áriáját, Cherubino leghíresebb, második áriáját (Voi che sapete…), illetve ezek után még Susanna áriáját is a kerti jelenetből, a darab IV. felvonásából. Fogalmam sincs, hogy egy átlagos néző, aki nem hallgatja állandóan a Figarót, csak hozzávetőlegesen ismeri, el tudta-e különíteni a három figurát. Én végig a hangosítás miatt sajnáltam a művészt, mert az magas hangjait, koloratúráit erősen torzította, helyenként fülsértő módon, ezzel is bizonyította, hogy az opera akkor érvényesül igazán, ha nincs erősítve.
Eddig a pontig tudtunk valamennyire figyelni a zene minőségére, mert alig hagyta abba Rost Andrea a harmadik számát, a szél már eléggé viharossá vált, egy-egy színpadra helyezett dekorációt is elfújt.
Kálnay Zsófiának nemcsak az a kevésbé hálás helyzet adódott, hogy másodhegedűsként, a sztár után kellett énekelnie – szintén egy Cherubino áriát, az elsőt -, de néhány kottalapot is kergetett a szél körülötte, és a nézők egyrésze is megkezdte a távozást az emelvényről.
Ezért volt érdemes a koncertre kimenni, ami most következett. Ebben a vészhelyzetben mutatkozott meg igazán, hogy a még pályakezdőnek számító énekes mennyire színpadra termett, ugyanis képes volt rugalmasan reagálni a körülményekre. Az apródot láttuk, aki szerelemről énekel, bármi is történik, csak ez a fontos számára. A „ha senki meg nem hallgat” sor újabb jelentéssel töltődött fel azáltal, ahogy Kálnay Zsófia, pontosabban maga az apród, az éneke alatt távozóknak hosszan integetett, még szemkontaktus teremtésére is vállalkozott.
Az áriája, majd ezek után a Rost Andreával sietve előadott Marcellina-Susanna kettős is nagy sikert aratott, és szerencsére a hangfal már csak a bejelentett szünetben dőlt le, nem az előadás közben, és szerencsére nem a zenészekre és nem is a szólistákra…
A Jupiter szimfónia ezek után elmaradt, én pedig átmentem, hogy majdnem egy órát várjak ismét a Kálvin-udvar előtt a Pinceszínház előadásának kezdetére.
3.Kálvin-udvar – A Gézagyerek - Pinceszínház
A Kálvin-udvarban a városrészhez kötődő színtársulatok léptek fel a fesztivál alatt végig, köztük a Pinceszínház, amelynek a Gézagyerek című előadására napokkal előre elfogytak a jegyek és erről a Facebookon is jó előre lehetett olvasni. Egyes becslések szerint akár négy előadásnyi ember is kíváncsi volt erre a szabadtérre kihelyezett előadásra, ami jelzi, hogy volt igény a fesztiválra.
Ahogy a közönséget figyeltem, míg az előző koncertre legalább kilencven százalékos arányban a nyugdíjasok voltak kíváncsiak, most legalább egy tízessel lecsökkent a nézőtér átlagéletkora. Már a kezdés előtt nagy tömeg gyűlt össze a Ráday utcában, és az eső is elkezdett szép lassan cseperészni nem sokkal fél 9 után.
A szervezők ekkor az egyik főtámogatójuk ( a Bonbonetti) jóvoltából egyre-másra bontották ki a csokoládés dobozokat, és a kapu alá behúzódott legalább száz embernek hátraadták, hogy a várakozás perceit megkönnyítsék. Megkönnyítették. Ugyan sejtjük, hogy jól nem végződhet ez az este, de nem érződik feszültség. Senki nem hibáztat senkit. Esik az eső, mit tehetünk.
((Én hasonló gesztussal eddig egyetlen egyszer találkoztam színházban, és az is már öt évnél régebben volt, amikor egyszer csúszott egy kamaraelőadás az Alföldi-féle Nemzetiben, akkor kaptunk frissítőket.))
Kilenckor mégis úgy nézett ki, hogy megtartható az előadás, és több mint húsz percen át néztük is Háy János szatírájának első felvonását.
Soós Péter rendezése ugyan csak az expozícióig jutott el, megismerhettük Horgas Péter díszletét, Pogács Zsuzsa jelmezeinek egy részét, amelyek jól illeszkedtek a szerző világához, és ugyan a címszereplő (Takács Géza) még be sem jöhetett, az előadás játékstílusa már kivehető volt Tóth Zoltán (Herda Pityu), Kaszás Gergő (Banda Lajos) és Börcsök Enikő (Rózsika néni) játékából. Jó kis előadás ez a darab ismerőinek is, akiknek meg egészen új a történet, különösen fogják szeretni Háy János figuráit.
Ugyan esett az eső, de én még így is bevonódtam a történetbe, megnéztem volna az előadást a fejemre húzott uzsonnás nejlon alatt végig, ha a hangfalak és egyéb technikai berendezések bírták volna az igénybevételt.
A szervezők felajánlották, hogy az előadás jegyei érvényesek lesznek októbertől a Pinceszínházban tartott Gézagyerek előadásokra, így aki lemaradt, biztosan megnézheti mégis.
A látott húsz perc alapján mindenkinek melegen ajánlom az előadást, nekem is már a bemutató (2017 márciusa) óta ott volt a megnézendők-listáján, már csak azért is, mert szeretem Háy János írásait, a belőlük készült előadásokat és több szereplő színészt is. Ennél kevesebb érv is elég rendszerint, hogy beüljek valamire.
A Bakáts Feszt véget ért, de számítunk rá jövőre is, a szezon pedig most már lassan tényleg elkezdődik, beülhetünk a kőszínházakba végre. Van minek örülni.
