Mezei néző

Ennek a most már véget is ért hetemnek az egyik csúcspontja volt ez a „feltámasztott” előadás, és különösen örültem, hogy legalább most észrevettem, ha a keletkezése idején kimaradt. Jól illeszkedett a szeptemberben kezdett bábszínházi sorozatomhoz, amelynek 11. előadását épp az ezt megelőző napon láttam (80 nap alatt a Föld körül ).

Pájer Alma Virág még egyetemi hallgatóként hozta létre ezt a saját egyszemélyes előadását 2018-ban, amelyet a Budapest Bábszínház stúdiójában játszott, majd levették a műsorról.

A Szegény Dzsoni és Árnika szombaton is nagyszerű állapotban volt az Apertúra bázisán, nemcsak nézni volt öröm, de jó lesz rá visszagondolni is. Menjen még nagyon sokáig!

Menetidő: 45 perc – az 5+-os korosztálynak készült! (Ugyan nem pontozok sose előadást, de ha megtenném, ez a 10/10-es kategória lenne.)

Cseh Tamás 82. születésnapjára látványos koncertszínházat készített a Thália, amely úgy idézi meg a szellemét, mintha egy róla készült fekete-fehér fotót AI technikával kiszíneztek volna. Ugyanaz, mégis teljesen más.

Ami biztos: a 110 perces, szünet nélküli este után a színházból távozó néző kedvet kap ahhoz, hogy eredetiben újra meghallgassa ezeket a dalokat, ha esetleg a halála óta eltelt lassan 16 évben leszokott volna róluk (vagy még sosem találkozott velük).

A műsor így a szórólapon kitűzött célt biztosan eléri.

A színlap pontosan tájékoztat arról, hogy mire számíthat az, aki jegyet vált, így feltétlenül érdemes elolvasni a leírást. Mindehhez saját benyomásaimat én is hozzáfűzöm, hogy valóban az üljön be a nézőtérre, akinek Görög László rendezése vélhetőleg tetszeni fog.

Beleillett volna ez az új monodráma a régi Élettörténetek.hu-sorozatba, amelynek a nem is olyan régen megszűnt Mozsár Műhely adott otthont. (…)

Ez volt az első gondolatom, a második pedig az, hogy milyen szép is a Benczúr Ház (inkább palota), és mennyire erős a kontraszt a díszterem és az elhangzottak között, egészen hasonló ahhoz, amely a főszereplő által felépített látszat-élet és a nekünk meggyónt gondolatai között feszülnek. A Jurányi puritán és sötét kamaraterme majd épp ellenkező módon fogja ezt a hatást erősíteni a február 7-i bemutató után, ahogy bármely más helyszín is valami módon támogatni fogja ezt a nagyon kevés eszközre épülő előadást, amelyet egy személyben és nagyon természetesen visz Dékány Barnabás. A monodráma mindig halálugrás – ez esetben működik is, a székünkhöz bilincselnek minket 80 percre és még később is vissza fogunk rá gondolni.

Ennél hosszabban kifejtve:

Majdnem lemaradtam a hétvégén a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékének Örkény-showjáról. A 28 hallgató vizsgáját jelentő előadást az egypercesekre alapozták (innen a cím, a Nézzünk bizakodva a jövőbe! Remény Show), amelyet mindössze két alkalommal lehetett megnézni a Színházteremben, így ajánlani már felesleges, viszont azt a tanulságot leszűrtem, hogy SOKKAL ALAPOSABBAN KELL olvasni a Jurányi műsorát (havonta jellemzően 40+ előadásnál többet játszanak!), hiszen nem fog az előadások reklámja szembejönni sem villamosra felfestve, sem egy óriásplakáton, és muszáj mögé is nézni a címeknek.

Most utólag a január-februárt átnézve elmondhatom, hogy majdnem minden előadást láttam, és 23-ról készült is ajánlóm, amelynek alapján talán eldöntheti valaki, hogy célközönsége lenne-e az adott produkciónak. A Jurányiban mindenkinek készülnek előadások, de nem ugyanazon az estén.

Ebben a posztban ezt a már részletesen ajánlott 23-at sorolom fel néhány megjegyzéssel. Sok előadás van, amelyikre már csak márciusra van jegy, így hátha lesz, aki most még időben feleszmél, hogy MOST még azokra van esélye bejutni.

A mai nappal kezdem:

Kíváncsivá tett a Karinthy saját ajánlója: romantikus szerelem, mindössze két (leginkább tévésorozatokból ismert) színésszel, Mikecz Estillával és Mohácsi Norberttel, aki az életben is párt alkotnak, Olt Tamás rendezésében, 90 percben szünet nélkül.

Lassan 8 éves lesz Holle anyó, amely a Bábszínház azon előadásai közé tartozik, amelyet sokan „klasszikusnak” neveznének: marionett- és pálcás bábokat látunk csak, a mozgatók mindvégig láthatatlanok maradnak.

Néhány hozzám érkező olvasói reakcióból azt szűröm le, hogy vannak, akik látatlanban általában ilyennek tartják az összes bábelőadást, pedig, ha a Bábszínház jelenlegi repertoárját megnézzük, ezek az előadások vannak kisebbségben. Ha egyszer úgyis ott a színész, aki viszonyul is valahogy a bábhoz, több élményt ad, ha őt is látjuk, mintha csak a hangját halljuk – gondolom én, és talán emiatt is maradt a bábszínházi sorozatom végére épp az a három darab, amelyik ebbe a kategóriába tartozik. (Rövidesen nézem a 80 nap alatt a Föld körül és a Nyúl Péter c. előadásokat is.)

Az előadás 90 perces egy szünettel, 3+-os, azaz kifejezetten az óvodásoknak szánt előadások közé tartozik, bár szerintem alsósok is nagyon élveznék még.

De most legyen szó a Holle anyó-ról:

A mellékelt fotó az egész filmre is igaz: egészen végig egy olyan ideális világot mutat, amilyet leginkább szeretnénk látni: érdeklődő, nyitott, sportos kamaszlányt (Demeter Villő), megértő, türelmes és sármos művész-apát (Mátray László), segítőkész barátokat, gyönyörű kertes házat Budapest szívében, balatoni idillt egy nem zsúfolt kirándulóhajón… A lehetséges világok legjobbika ez 2024-ben, amely szinte egészen stresszmentes, leszámítva azt a brutális tényt, hogy még ebben is létezik korai halál: a főszereplő kamasznak muszáj feldolgoznia szintén tökéletes édesanyja (Lovas Rozi) halálát, akinek a hiánya akkor kezdi nyomasztani, amikor az apja melletti üres helyre lenne egy álomszerűen gyönyörű, kedves, jófej pályázó (Rujder Vivien), aki igazi főnyeremény lenne bárkinek és akit nem lehet nem szeretni. Ahogy megjelenik, mi azonnal tudjuk, hogy minden esély megvan arra, hogy általa ismét teljes legyen a harmónia.

A mai függetlenek forráshiányos helyzetéről is sokat elmond, hogy tegnap este az RS9-ben Vass György, az Újszínház színművésze NÉGY néző előtt játszotta el a Petőfi Sándor írásaiból saját maga által összeállított 100 perces színjátékát, amely során a küzdő és sehogyan sem boldoguló Petőfit látjuk. A segesvári csatatéren haldokló költő lázálmai hozzák vissza a múltat, egészen a sorsfordító pillanatig, amikor fogja magát (1844 februárjában) és Debrecenből elindul Pestre, hogy átadja Vörösmartynak az egy füzetbe összemásolt költeményeit.

Már betöltötte a 90. évét is Eisemann Mihály és Szilágyi László operett-bohózata az Én és a kisöcsém, és ha az OSZMI színházi adattárának hihetünk, ez volt a 36. magyar nyelvű bemutatója. A darabból tévéfilm is készült (1989-ben), sőt az Operettszínház 2015-ös előadását az M5 négy évben is leadta (2018-21), így a tatabányai közönség soraiban várhatóan sokan lesznek, akik nemcsak a címadó dal első két sorát tudnák idézni. De olyan nézők talán még többen, akiknek a történet egészen új, és nem fogják észre sem venni, hogy mely dalok kerültek be ebbe az előadásba kiegészítésképpen a dramaturg Guelmino Sándor és a rendező Király Attila döntése által. (Ez nem a Hamlet, amelyet legutóbb Tatabányán láttam, ez esetben nekem sem volt előélményem, nem viszonyíthatok más előadásokhoz – ezt muszáj még itt a bejegyzés elején leszögeznem.)

Mikola Gergő és a tánckar

Röviden: az előadás operett-bohózat, azt adja, amit ígér, kellemes szórakozást két részben, pontosan három órában. Az előadás elsősorban a színészekre épít és a rendező mindenkit jó helyzetbe hoz. Aki szereti a tatabányai társulatot, annak akkor is ajánlom a megtekintést, ha nem rajong sem az operettért, sem a bohózatokért.

Ennél hosszabban:

Nagy reményekkel mentem az év első koncertjére és elégedetten tértem haza. Fischer Ádám idén megint az Évszakok-at vezényelte a A teremtés helyett, bár nem először, de most ez nem csak elfogadható alternatívának tűnt, hanem egyenesen jobb választásnak.