Schwechtje Mihály ismét egy közérdekű társadalmi problémát tár fel színházi előadásában, ezúttal a Radnótiban, kőszínházi körülmények között, és megint rávilágít nemcsak arra, hogy mi a baj, hanem azt is bebizonyítja, hogy ez megoldhatatlan.
Schneider Zoltán és László Zsolt
Már negyvenezernél járt a karakterszámlálóm a miskolci Don Carlos kapcsán (a karantén alatt már kiposztolt bevezető nélkül), amikor ráébredtem, hogy a szövegnek szinte pontosan a fele az én saját „felismeréseimet” tartalmazza magáról a műről.
Különválasztottam tehát ezeket a darabra vonatkozó észrevételeimet, amelyek elolvasása egy akármilyen Don Carlos előadást előkészíthet, és bízom benne, hogy aki energiát tesz ennek elolvasásába, talán másként fogja nézni a szereplőket. (Ehhez azért nagy érdeklődés kell, tisztában vagyok vele, hogy ezt lényegében magamnak írtam. :D Nem is tévedtem, ahogy az első napok statisztikája mutatja, de ettől még tényleg nagyon élveztem ezt a tevékenységet, és nem bántam meg, hogy összefoglaltam ezt. Amíg írom a blogot, és lesznek Don Carlos előadások, mindbe be fogom linkelni. ) A miskolci előadásról szóló benyomásaim pedig már olvashatóak a sorozat harmadik részeként.
Mindenkinek előre is köszönöm a figyelmét, várom az észrevételeket.
2019 októberében mutatták be az előadást, amelyet nem is egyszer terveztem be, de utoljára épp a karantén-időszak törölte a naptáramból. Szerdán megnéztem, és rövid ajánlót írok róla, nem mintha szüksége lenne rá: a mai előadás is teltházzal ment a vírus ellenére, szinte minden széken ültek a B32 intim nézőterén.
Gondolatébresztő a Rózsavölgyi Szalon új bemutatója, és olyannyira izgalmasnak találtam, hogy AZONNAL az előadás befejezése után még éjszaka megnéztük itthon Anthony McCarten színdarabjából készült filmet is, így bónuszként néhány összehasonlító megjegyzést is tehetek azoknak, akik a film ismeretében gondolkodnak el azon, hogy ugyanezt szeretnék-e színházban átélni.
Röviden: érdemes. Akit ez nem győz meg, azoknak ugyanez 16 ezer karakterben. (Nem kell megijedni, sok a kiemelés, és talán át is lehet futni emiatt....)
Idill
Ha nem azt kapjuk a színházban, amire előzetesen számítunk, még akkor is nehéz igazán átélnünk az előadást, ha az egyébként teljesen rendben van. –Jelenleg ez vált a legfőbb tanulsággá számomra, de most ez nagyon beégett. Nem először jutottam erre a következtetésre: az élmény nagyon sokban múlik a befogadói hozzáállásunkon, előélményeinken és elvárásainkon, ha tagadjuk ezt, ha nem.
Nagy Sándor, Debreczeny Csaba, Lévay Viktória, Kolovratnik Krisztián, Martinovics Dorina, Makranczi Zalán, Erdélyi Tímea
Erre jutottam az egyébként nagyon professzionális módon elkészített produkció nézése közben – Paolo Genovese „Teljesen idegenek” című darabját Czukor Balázs rendezte a Játékszínben -, kicsit több előzetes tájékozódás esetén mindez másként alakul. Ez most már mindegy, viszont kiemelten javaslom mindenkinek, ha érdekli őket ez a konkrét előadás, ha nem: ebben a nyavalyás vírushelyzetben, amikor még 2-3 órával a kezdés előtt is mondanak le előadást, MINDENKÉPP nézzetek rá a színház oldalára.
Ez itt megint egy olyan bemutató, amelyik a tavalyi évadra lett kitűzve, és amelyiknek a próbafolyamatát a karantén szakította meg.
Élőben szeptember 23-án fogják közvetíteni, aki fél a vírustól, vagy utálja a maszkot, azoknak ez egy jó lehetőség, és amennyiben egyszerre több ember is megnézi, ez egyben a legolcsóbb színházpótlási esély is.
Rozs Tamás, Pál András
Ahogy a címben is feltüntettem: koprodukciós előadást látunk a Jurányiban, mégpedig egy ősbemutatót, Fehér Gáspár, Fehér Boldizsár, Litkai Gergely és Vinnai András közös szerzeményét.
A revü alcím figyelmeztetés is lehet: ez nem egy igazi kerek történet, inkább jelenetsor egy ablaktalan iroda négy dolgozójának szó szerint kilátástalan életéből.
Janklovics Péter - Pataki Ferenc - munka közben (?)
Fájdalmasan megrendítő Fullajtár Andrea februárban bemutatott előadása, amelyben Anna Politkovszkajaként találkozunk vele,és beavat minket nemcsak az orosz-csecsen konfliktus részleteibe, de személyes küzdelmeibe is, amely a hiteles tájékoztatás ára.
Ugyan nincs még vége a hónapnak, de van egy érzésem, hogy ennek az őszi időszaknak a legösszetettebb és legrészletesebben kidolgozott új előadását láttam a Trafóban. Igazán gyönyörű lett, feledhetetlennek ígérkező élmény és jelentős mérföldkő a főszereplő, Pető Kata pályáján. Ha nem kap kritikusdíjat (vagy legalább elég jelölést) rá, akkor őrületes igazságtalanság fog történni. Aki szereti az érzelmekre is ható, de egyben intellektuális színházi kalandot, annak ez KIHAGYHATATLAN. (Legközelebb december 2-án.)
Pető Kata szerdai monumentális Árnyéka után 24 órával ismét egy igazi női előadás következett, egyetlen színésznő, Grisnik Petra monológját hallhattuk a Magvető Caféban, átéreztük nemcsak azt, hogy jelentős teljesítmény volt ennek a monodrámának az elmondása, de ismét női szemszögből láthattam rá egy történetre, bár ezt egy férfi írta. (Ez a tipikus helyzet, a világirodalom leghíresebb nőalakjait is mind férfiak szemén keresztül nézhetjük, az a különleges, ha épp nem.)
A Jelinek szövegfolyamához és annak összművészeti megvalósításához képest ez kevésbé volt lehengerlő produkció, érezhette valaki akár üde szórakoztatásnak is ezt a csütörtök estét. Könnyebb feladat volt a befogadása, a szöveg nem annyira sokrétegű, a kihagyások és elhallgatások ellenére is jól érthető, ráadásul ezúttal valóban egyetlen színészre kellett minden figyelmünket koncentrálni csak. Ez nem is nehéz, mivel Grisnik Petra Verája igazán szerethető, azt a benyomást kelti, hogy nem csak futólag találkoztunk vele, közünk lett hozzá, megismertük gondolatait, érzéseit, így személyes ismerősünké vált. Bár sok ilyen igazi találkozásunk lehetne ebben a bizonytalan vírus-helyzetben, csak ezt kívánhatnánk még.
