Mezei néző

"Az aranykor most van." Ez az állítás (vagy egy nagyon hasonló mondat, nem jegyzeteltem) hangzott el Mácsai Pál tegnapi megnyitó beszédében az Örkény színpadán. Ezzel a kijelentéssel a társulat tavalyi teljesítményét nézve csak egyet tudok érteni. (lsd. az Évadértékelőt) "Örülni" a kulcsszó, mondhatjuk Esterházy Péterrel.

 A tavalyi 242 előadásból természetesen elenyészően kevés az, amit egy ember láthat (ha a világosítókat nem számítjuk). Egy-két alkalommal megtekintettem eddig a teljes repertoárt (pusztán a Két néni adósság még) és nem kétséges, hogy az Örkény jól teljesít, a 95%-os nézettségi mutató valós, ténylegesen telt ház előtt mennek az előadások.

A színészeknek, a színház szervezőinek és a sajtó képviselőinek megtartott tájékoztatón elhangzottak azok az alapvető információk, amelyek persze az Örkény honlapján is fent vannak, de ennél azért több is történt. Egyfelől láthattunk néhány színészt (Szandtner Annát, Takács Nóra Diánát és Znamenák Istvánt, a Nemzetiből átmentett új tagot) énekelni, másrészt a többi színészt megtekinthettük próbaruhában, a nézőtér első soraiban csoportosulva. Onnan tekintgettek a civil ismerős vagy ismeretlen külső szemlélőkre és fotósokra. Mintha nem ez lenne az a helyzet, amelyben a legotthonosabban mozognának, de eltűrik, mert kell ez is. Mácsai Pál, mielőtt a tudnivalók részletezésébe kezdett, kiemelte, hogy szándékosan jött farmernadrágban. (Én szintén majdnem abban jöttem, de aztán meggondoltam magam. Ez teljesen lényegtelen persze.) Az Örkényben "nincs kötelező egyenruha" a színészeknek, a színház lényegével ellentétesnek tartja Mácsai a ceremóniázást vagy túlzott formalitást - emelte ki az igazgató. Voltaképp a fekete póló és zakóhoz tényleg jobban passzolt volna egy fekete nadrág, de miután Mácsai az Mácsai, egészen mindegy, hogy miben jelenik meg, valószínűtlen, hogy bárki ügyet csinált volna ebből. Azt hiszem, hogy Mácsai is tudja, hogy a kutya se foglalkozott volna éppen az ő nadrágjával, ha nem teszi szóvá, hiszen elfogadott személyiség, nem megosztó. Kicsit sem. (A nézőtéren látnivalóan mindenki tudta, hogy mire gondol, miért érdekes a ruha - lsd. a Nemzeti új társulatának fotóját.)

A bemutatókról beszámolt több hivatalos oldal is, a szinhaz.hu például - itt azért annyit említenék, hogyha valaki rápillant az októberi műsorra, akkor maga is megállapíthatja, hogy az Örkény nem a Kék angyallal nyit, hanem a kuriózumnak/nagy dobásnak/bátor vállalásnak/színháztörténeti jelentőségű eseménynek vagy esetleg "menjünk fejjel a falnak" húzásnak is minősíthető Zsótér Sándor féle Meggyeskerttel. Lehet, hogy a sorrendnek praktikus oka volt. Mondjuk: nem akarták megtörni a Meggyeskert próbafolyamatát és csak utána adtak még egy hetet az előbemutatott Kék angyalnak. De ennél fontosabb szerepe is van ennek. Fontos a Cseresznyéskert néven több mint száz éve ismert darab újrafogalmazása, amely azonnal megnyilvánul abban is, hogy visszatérnek  az eredeti címhez. A Meggyeskert természetesen Zsótér alkotótársának, Ungár Julinak a fordításában lesz hallható.

Az előadás díszletében volt maga ez a sajtótájékoztató is - akinek illúziói vannak (csak azoknak lehetnek, akik sosem láttak Zsótért), nekik előre mondom, hogy ne számítsanak valami romantikus kert-nemesi udvarház-festői szobabelső díszletre. Ez nem "a remény színháza", feltehetően agyalni kell majd, hogy miért olyan a díszlet, amilyen. Bízom benne, hogy majd kisütök valamit, van még addig egy hónap. Így ránézésre nem tűnt túl otthonosnak a tér, nyilván nem véletlenül. Mindenképp ez lesz az október nagy eseménye (nekem). (Nagyon remélem, hogy nem az, hogy közben Eszenyi elveszti a Vígszínházat. Esetleg épp az Alföldi-előadás premierje napján, amikor történetesen lejár a 60 nap döntési idő...)

Az Örkényre idén tehát egy még jobb év vár, hiszen tavaly a 95%-ot úgy érte el, hogy az igényes nézők igyekeztek a Nemzeti repertoárját megnézni és ha ez a kényszerhelyzet nincs, nyilván lett volna ez a nézettség akár 98% is. Idén visszakaphatja az Örkény, amit elvesztett tavaly. Vidnyánszky Attila maga jósolta meg  decemberben azt, hogy a nézők visszavándorolnak a pesti három legjelentősebb művészszínházba (Örkény-Katona-Radnóti). A nyilatkozatból úgy tűnik, hogy számára ez természetes folyamat, nem fájlalja - én is biztos vagyok abban, hogy ez fog történni. Lehet, hogy ezen a ponton teljes szakmai konszenzus is kialakulhat, mindenki sejti, hogy honnan hova mennek majd a fővárosi nézők...

Nem annyira hosszan, de szó volt az Örkény tavalyi nagy fegyvertényéről - az IRAM-ról, a diákokat a színházba beszoktató drámapedagógiai foglalkozások soráról. 1500 diák vett benne részt, ami szép nagy szám, tekintve, hogy ez egy 3-4 órás foglalkozást és az előadások utáni 1-2 órás levezető beszélgetést is jelent. Még nagyobb élmény tud lenni így a színház, ez nem is kérdés. Láttam ilyen foglalkozást, minden diáknak jól jönne, vinni kellene őket. Idén már hárman fogják a programot vezetni, így bővülnek a lehetőségek. Egyébként összesen tízezer diák járt a színházban, bízzunk benne, hogy a többi 8500, akik nem voltak a színház szervezésében egy foglalkozáson sem, szintén felkészülten ment.

Mácsai hangsúlyozta azt is, hogy jó viszonyban van a fenntartóval, sőt a kerület polgármestere is felszólalt és a szombati Örkény Kert-programon tevőleges részvételt is vállalt. Jó ezt látni, hogy lehetséges normális viszony. Immár 14 éve dolgozhat nyugodtan Mácsai az általa megszabott irányvonalon, ez azért nagy szám a jelen viszonyai között. Ráadásul egy éven belül a Madách tér megújjul, nem lesz parkoló, hanem lesz helyette egy kellemes park, ahol az Örkény színészei is kellemesen tudnak majd dohányozni, nem kell az árkádok alatt ácsorogniuk. Egy igazi kis éden lesz a tér, ahogy az Örkény is az a pesti színházi térképen. A béke szigete. Jó lenne, ha Mácsai pályázata még nem járna le egy ideig. 

Felmerült a stúdió kérdése is futólag - és ebben is egyetérthetünk, a tér felújítása közben v. után elgondolkodhatna az illetékes, hogy ennek a jó állapotban lévő társulatnak valóban kell még egy színpad.

A közel egy órányi találkozó után ment mindenki a maga dolgára, a színészek próbálni, a vezetőség értekezni, a fotósok-újságírók is lassan eltávoztak. Az évad visszavonhatatlanul beindult. Holnap: Örkény kert!

Tegnap visszavonhatatlanul megkezdődött az őszi szezon. A színház reflektorfénybe került már az augusztus huszadikai István, a király közvetítés kapcsán is, talán jobban is (és főleg másként), mint ami kívánatos, tegnap a Pozsonyi pikniken jó néhány színház megjelent, hogy műsorát propagálja, sőt volt egy majdnem-bemutató is. Igazából felújítás a Pesti Színházban. 

Michel Tremblay kanadai író joual (quebeci dialektus) nyelvű darabja 1968-ban íródott, a saját környezetében megfigyelt "working class" -beli nők életéről és problémáiról szól. A szegénység, műveletlenség, a törvényszerű lecsúszás fenyegető veszélye aktuális maradt azóta is, sőt a pesti nézőnek az is az eszébe juthat, hogy itt és most ezek a gondok még égetőbbek.Fel se tételezzük, hogy Kanadában nem kolbászból fonják a kerítést.

 A darab nem bővelkedik eseményekben, egy konyhában játszódik a cselekmény, ahol 2-13 ember beszél egymással. Társalgási dráma. Az, hogy komédia a műfaji megjelölése a színlapon és az idő nagy részében annak is érződik a Pesti Színházban, az lényegében egyedül a szövegen múlik. Nem állapíthatom meg, hogy az eredeti is ennyire tele volt-e poénokkal, mint Parti Nagy Lajos átdolgozása, de tény, hogy szinte csak a szöveg fordulatai azok, amelyeken mulathatunk. Amilyen romlottá a magyar nyelv válik a színésznők szájában. Helyenként angol szavak is belekeverednek, utóbbi lehet, hogy még a szerző leleménye - Quebec-ben ugyanis éppúgy a műveltség része az angol ismerete, nem beszélik az iskolázatlan emberek. 

Felmerül az emberben szinte azonnal a kérdés, amikor meglátja, hogy ezt a sok évig játszott előadást miért tűzték több év szünet után ismét műsorra. A mondanivalója aktuális, de vannak más hasonló témájú darabok, miért nem húztak elő a Vígszínház dramaturgiáján egy másikat? A színházi adattár alapján látható, hogy az előadás 13 szerepét 15 színésznő alakította, közülük megmaradt hét. Kútvölgyi Erzsébet, Börcsök Enikő, Hullán Zsuzsa, Igó Éva, Hegyi Barbara, Majsay-Nyilas Tünde és Venczel Vera a régi motorosok, hozzájuk érkeztek az új betanulók (Tornyi Ildikó, Pápai Erika, Szatmári Liza, Halász Judit, Szabó Erika, Hegedűs Barbara). Nagyon kevés olyan dráma van, amelyik közel azonos fontosságú szerepet ad sok színésznőnek. Michel Tremblay - állítólag - éppen ezért a színésznők kedvence, mert hálás szerepeket ír. Mindenkinek megvan az esélye egy-egy rövid monológ formájában (is) a saját személyes drámájáról szólni. Mert mindenkinek szörnyű mocsadék egy élete van, ez nem is kérdés, csak abban különböznek, hogy kinek mennyire sikerül mindehhez jó képet vágnia a többiek előtt. Nincs senki, akit irigyelhetnénk.

Az nem is kérdéses, hogy a darab leállítása óta van egy új közönség, amelyik látogatja a Vígszínházat és kíváncsi is lesz erre a darabra. (Mellékes megjegyzés: Eszenyi Enikő és csapata az elmúlt négy évben sokat tett, hogy legyenek új nézők, és lettek. Jól működik a Víg, tele vannak az előadások.) Sőt lehetnek olyanok, akik már látták és a megváltozott szereposztással megnézik ismét, hogy újra lássák kedvenceiket. Mert valóban színészdarab ez. Nem hoz lázba a történet maga. A főszereplő nyer 1 millió kupon-bélyeget, amelyeket csak akkor tud levásárolni, ha füzetekbe ragasztgatja. Erre a munkára hívja meg ismerőseit, szomszédait, rokonait. A bélyegezés közben beszélgetnek, személyes nyomorúságaik így kerülnek a néző elé. 

Egyértelmű, hogy a nézők a szereposztásra váltanak jegyet, ha találnak (találnak) olyan neveket a színlapon, akit szeretnek, akkor megnézik a darabot, ha pedig nem - önmagában a sztori nem fogja őket a Pestibe bevinni. A tegnapi előadás, amely premiernek számított, de már megelőzte több nyilvános bemutatkozás a hét korábbi napjain, azt mutatta, hogy az előadásban a Víg női válogatottja  üzembiztosan dolgozik, összeszokottan. Sőt még az az érzésem is támadt, mintha néhányan örülnének a darab feltámadásának, mert szeretik ezt játszani. Az, hogy ki mennyire ragadta magával a nézőket, ez erősen szubjektív - egészen biztosan függ attól is, hogy ki melyik színészt mennyire ismeri és szereti.

Mint említettem, minden színész kap egy-egy magánszámot, amikor a fény csak őt világítja meg és a közönséghez beszélnek. Ezeknek a betéteknek a sikeressége változó volt. Hasonlóan működik ez, mint ahogy az operában is, az énekesnek egyik este sikerül a közönséget megfogni az áriával, másszor nem. Ez színészfüggő is, sejtem, hogy van akinek többnyire mindig bejön a mutatvány. Hogy ne fussak meg gyáván, ha már írom ezt a blogot - kiemelem azokat, akik NEKEM a legjobbnak tűntek, azaz akik szerintem a legjobban életre tudták kelteni saját figurájuk sorsát és az előadás alatt végig benne is maradtak a szerepükben. Az én toplistámon első helyen egyértelműen Majsai-Nyilas Tünde van a tegnapi előadás alapján. Persze Remete Krisztina jelmeztervező nagy segítséget is adott neki. Ráadott a proli asszonyra egy szürke melegítő-overallt, hosszú cipzárral, műanyag papucsot, amelyet egy piros ragasztószalag tart össze. Néha kivillan lyukas zoknija. Kapott ehhez egy kerekes bevásárló táskát is, amelybe az előadás teljes időtartama alatt lopkodja a kupon-füzeteket. Részt vesz a beszélgetésben, irigykedik a nyertes szomszédasszonyra, igazságtalannak tartja, hogy a nyereményjátékokon mindig csak kevesen nyernek, a többieknek nem jut semmi. Nehezen fejezi ki magát, megküzd a szavakkal, és ez a küzdelme számtalan poént hordoz. Hálás a szerep kétségtelenül és Majsai-Nyilas Tünde odateszi magát egészen. (Nézzétek meg az Esterházy-előadásban, a Házi Színpadon, ott csak ő szerepel. Bírja a feladatot.) Nagyon erős volt a monológjában Börcsök Enikő is, aki sokkal többet beszél, mint Tünde, elvileg kissé fontosabb is a szerepe, de sokszor elsikkad (rendezőileg hátraültetve) a többi nő között. Sok a szöveg, és az nagyrészt  small talk. A legtöbben megfeleltek a darab követelményeinek és akik - szerintem - kevésbé, azokat meg nem emlegetném. Nem csak azért, mert ez egy ajánló-blog, én meg nem vagyok az MGP, de könnyen lehet, hogy te aki ezt most olvasod, épp őket fogod szeretni, mert tegyük föl, épp miattuk jársz a Vígbe. (Kommenteket nyugodtan lehet csatolni.)

Az előadásból a kedvenc jelenetem feltétlenül az volt, amikor úgy 20 perc játékidő után, váratlanul a realista-jellegű társalgási helyzet először bomlott meg.  A világítás megváltozott és öt szomszédasszony (Tornyi Ildikó, Hegyi Barbara, Majsai-Nyilas Tünde, Hullan Zsuzsa, Börcsök Enikő)  hirtelen kórussá vált, ahogy a görög drámákban megszokhattuk, hexameterben beszélték el, hogyan telik el a főállású feleségek élete a taposómalomban. Ebben a pár percben valóban megjelenik a tragikum, hatásosan, mivel szövegpoénok kíséretében. Több erő van ebben a részben, mint a további két és fél órában felületesen felvázolt életképben. A legjobb szándékkal sem tudtam tragikusan felfogni a főszereplő veszteségét,  bélyegeinek ellopását-elrablását, de igazi komédia sem volt. És nem is az az előadás, amelynek szereplőit nézve magunkra ismerhetünk. A Pesti Színház minden nézője jobb helyzetben kell, hogy legyen e nőknél, akik között esetleg három lehet, akikről egyáltalán elképzelhető, hogy életük folyamán esetleg elvetődtek már színházba. A nyereményjátékok iránti túlzott lelkesedés sem igazán jellemző ezekre a nézőkre, valószínűtlen, hogy a közönség túl nagy része alapítaná a jövőjét egy esetleges lottó ötösre, vagy egy kaparós sorsjegyre. Nem hinném, hogy a termékbemutatók népe az, aki a Vígbe jár. Nem gondolom, hogy a felvázolt központi probléma igazán húsba vágó - az igazán fontosak mind mellékesen kerülnek szóba éppen a rövid monológokban, nem azok körül bonyolódik a történet.

Műbalhé az, amit látunk, amiről tíz perc múlva el is feledkezünk, még akkor is, ha netán jól szórakoztunk közben. (De ne becsüljük le azokat, akik kifejezetten szórakozni és felejteni járnak színházba.) Vagy esetleg előadás után még számolgathatjuk azt, hogy a valóságban 13 ember mennyi idő alatt ragasztana fel 1 millió bélyeget a kuponfüzetekbe.

Végezetül álljon itt a darabból a hexameteres rész, amelyik nekem a leginkább tetszett - és a jelenlegi szereposztás és a teljes szöveg linkje is.

Vigyázat, az előadásban és e szövegben is vannak trágár kifejezések. A felelősséget ezennel áthárítom Parti Nagyra, ő pedig tovább passzolhatja a labdát a szerzőnek, ha akarja.

Íme:

"AZ ÖT NŐ: Ó, kibaszott, mocsadék élet! Hétfő, kora hajnal...

LISETTE: Mikor a kelő nap rózsaujja fölkel és megcirógatja a rétek virágát, dicsérjük urunkat boldog énekünkkel, és fiókáinkat kik csőrük kitátják...

A TÖBBI NÉGY: ...csörget a vekker a kurva, tántorgok ki az ágyból, gyomromig is fölszúr a hideg kő, állok a gáznál, gyújtom a lángot, piritós, kávé, hát mi a lófasz volna a brekföszt? Manna e rossz fizetésből?

Serceg a bamba család, mint békön serceg a zsírban, enni, mosakszani gyorsan, és már "báj, mami", futnak...

MARIE-ANGE: Az én uram, az aztán nem fut. Az munkanélküli. Döglik nekem délig.

AZ TÖBBI NÉGY;: Végre kicsit csönd, aztán mint a bolond güri délig, vár a mosás, a tömérdek szennyeshóbelevancunk, 
zokni, trikó, gatya, jogging, ing, bugyi, mittudomén, mi? Sikkan a gőz, a kidörzsölt mancsom lángol a lúgban, 
s önnön centrifugámként már magamat facsarom ki, "nesztek a vérem ebédre, ma nem volt főzni időm mást", 
mindegy, mondják, csak hol a gombóc, s mért csupa maggi? Ámde zabálnak, disznóól a lakás a nyomukban, 
s mind elgóznak a búsba a kölkök, s egy se segítne elmosogatni a sok szart, túrni a zsírba könyékig, 
s egy se a padláslépcsőn, hogyha teríteni mennék, istenem, én már felkötném magamat bizonyisten, 
lógna anyátok a rongyok közt mereven vacsoráig, ...jézusom én itt lógok, s mindjárt itt van a férjem, 
mi a szart főzzön az ember minden nap vacsorára? Este van, este van, esznek, mind a család hazajött már, 
tiszta ideg kicsi-nagy, bőg, hisztizik és öli egymást, aztán jön a film, az a jó, csönd lesz, nézzük a tévét. 
Kedd!

LISETTE: Mikor a kelő nap rózsaujja fölkel...

ATÖBBI NÉGY: Brekföszttel, piritóssal, színugyanazzal a szarral kezdődik s telik estig a kedd is, "szaggat a lábam, 
máma vasaltam", kábé ennyi a változatosság, meg hogy a film más, ámbár felinél úgyis elalszunk. 
Szerda a soppingdéj nap, tök tropa tőle a vállam, talpalok és cipelek feszt, lóg a belem vacsoráig. 
Így telik el dettó a csütörtök, és jön a péntek, összekapunk az urammal, végigüvöltjük a gangot, 
szállnak a kurvaanyádok, tányérok, hamutartók, még egy-két pofon is száll, aztán nézzük a Dallast. 
Félőrült, visitó kölkök közt múlik a szombat, mind a nyakamban lóg, és szívja a vérem, 
bezzeg az apjuk, az állat csak nyomkodja a tévét, szólni se hagyna magához, kuss, pihenek, kiabálja. 
Akkor már, noha szörnyű, mégis jobb a vasárnap, bár mi a jobb? mi a lófasz jobb? csak a sírba' lehet jobb! 
mind az egész familyt fölnyomni a buszra vasárnap, s menni a nagymamikához, fincsi családi ebédre, 
ó, hogy utálom anyósom, persze e nagyszerü asszony jobban főz a menyénél, mindene jobb a mocsoknak, 
ott smúzolni napestig, nézni apósomat önnön 
vicceitől kipirultan nyála között kacarászni, 
s hányni magamban, nyelni a mérget, míg beledöglök, jaj, de utállak benneteket mind-mind velem együtt, ó, kibaszott mocsadék él...:"

Tervbe vett, megnézendő előadások:

Szept.7-14: Vidéki színházak fesztiválja - Thália

Szept.6 - Maladype - Macbeth - Trafó

Szept.26. - Nemzeti - Vitéz lélek

Szept. - RS9 - A zlíni bőröző

Szept.18. - Szkéné - Bányavíz

Szept. 27. - Szkéné - Titkaink

Alföldi rendezéséről az utóbbi időben boldog-boldogtalan véleményt nyilvánít. Divat lett látatlanban is ítélkezni, miközben számomra evidencia, hogy még a TV közvetítés megtekintése után sem lehetett magát az előadást egészében megítélni. (A lányom, akit vittem, teljes egészében elutasította a TV-ben látható produkciót, viszont tegnap a helyszínen nagyon bevonódott és három szereplő pedig egészen a hatása alá kerítette – Szemenyei János, Schneider Zoltán és Tompos Kátya. Pont ez a három, ebben a sorrendben.)

A közvetítésből is átjött a rendezői koncepció nagyrészt és a színészek énekesi teljesítményéről is lehet érdemben beszélni, de sok eleme volt a rendezésnek, amelyik csak a helyszínen vált egyértelművé. Ne is beszéljünk arról a különbségről, hogy más hangulata lehetett a Dóm téren a csillagos v. csillagtalan égbolt alatt nézni az előadást, mint tegnap a zárt Arénában, amelyik szintén majdnem tele lett a főpróbára. A tömeg, amelyik kulcsszereplő az előadásban, szintén kevéssé jól érvényesült a képernyőn, most látszott csak, hogy mennyi befektetett munka van az előadásban.(Rengeteg! Együtt van a csapat, a főszereplők és a mellékszereplők is összhangban mozognak.)

A darab tegnap este viszont főpróbaként került a nyilvánosság elé. Kritikát írni nem is igazán illik próbáról – persze én azt nem is tervezem, ez csak egy beszámoló és a TV közvetítés kapcsán írt gondolataim kiegészítője. Mert hozott ez a tegnapi este új gondolatokat.

Tegnap este még fogalmam sem volt arról, hogy odáig is eljutunk, hogy a rendező ellen megint tüntetést fognak szervezni. Lesz ugyan ellentüntetés is, de így is elgondolkodtató, hogy akinek nem tetszik Alföldi színházról való gondolkodása, történelemszemlélete, vagy akár személyisége, miért nem válik passzívvá. Egy kétmilliós városban miért ne lehetne helye ennek az előadásnak, ha egyszer van, aki megveszi a jegyeket rá? Nem veszik észre Alföldi támadói, hogy minden ostoba nyilatkozattal még annál is szimpatikusabbá teszik a mindig kulturáltan, gyűlölködés nélkül nyilatkozó rendezőt? Annál is több figyelem fordul az irányába és még olyanok is jegyet vesznek az előadásaira, akik egyébként nem mennek színházba. Ha el akarták volna hallgattatni, ezerszer jobban működött volna az, ha levegőnek nézik. Ezek a tüntetések  egy még intenzívebb előadást és lelkesebb közönség-reakciókat fognak eredményezni. Mert aki a mai előadásra kifizetett harminc- vagy akár csak négyezer forintot is, az feltehetően nem ellendrukkernek megy oda. Annyira nem állnak jól Alföldi ellenzői, hogy befizetve tegyék tönkre az előadást. Ezt remélem. Ha lenne is ilyen törekvésük: annyi biztonsági ember állt a nézőtéren elosztva tegnap is,hogy nem hiszem, hogy a hepciáskodók sokáig zavarhatnák a produkciót. A nézőtéri biztonságiak összekötnek magával az előadással, amelyben a tömeget hasonlóan öltözött (de papi inges és napszemüveges) őrző-védők tartják kordában, 

A tegnapi (részben fizető, részben protokoll) közönséget kicsit lagymatagnak éreztem, nyilván erősen függött a nézők lelkesedése attól is, hogy ki hol ült, eltakarta-e előle a színpadot részben az előtte ülő feje (hát én így jártam, sebaj), vagy netán folyamatosan dobogott a mellette ülő (még ez is volt). A mai előadáson felfokozottabb lesz a hangulat, biztosra vehető és még az is lehet, hogy néhány színészből újabb energiák fognak felszabadulni.

Az Aréna nem igazán tűnik alkalmas térnek színházra, márpedig ez az előadás színház volt, nem koncert. Úgy is nézték az emberek, aránylag rövid tapsok törték csak meg az előadás menetét. Igazi lelkesedést én csak a régi előadás két résztvevőjének megjelenésekor (Varga Miklós, Nagy Feró) és Szemenyei János fellépésekor éreztem ki a közönség reakciójából. A feszült csend azt mutatta, hogy erősen figyel mindenki, de felajzott állapotba nem kerültek, ami nem is csoda, hiszen az egész Alföldi-féle koncepció nem mutat fel senkit, akiért lelkesedni lehetne. Élőben sem éreztem, hogy akár Koppány, akár István egy olyan népvezér lenne, aki után önszántából tódulhatnának az emberek. Nem is tódulnak. István iránti engedelmességre az egyház erőszakkal kényszeríti a népet (ez nem különösebb túlzás, pusztán a kifogásolt vörös keresztek túl didaktikusak, de ez egy musical, amihez a látványosság hozzá tartozik). Koppány emberei ugyan nem erőszakosak, ők önkéntesen korteskednek a saját emberük mellett. Ez a különbség kétségtelenül látványos, de ettől még Koppány nem válik szimpatikusabbá vagy erősebbé. Nem lesz a mi emberünk. Az, hogy Stohl hangja elég-e a szerephez, illetve a színész személyisége, a hozzá tapadó celebség (és persze a baleset) a legtöbb bírálatnak központi eleme. Én azt hiszem, hogy Alföldi a szereplő kiválasztásakor számolt ezekkel a tényezőkkel,  pont erre volt szüksége. Az Arénában élőben még kevésbé tűnt jelentősnek (akár színészileg, akár énekesileg) Koppány. István az élő előadáson is többnek tűnt nála, most is egy érzékeny és nem hatalomvágyó embernek, aki ki van sorsának szolgáltatva, legszívesebben ő is hagyná a politikát. Kényszerpályán van,  olyan áldozat, mint Koppány.

Míg a harminc évvel ezelőtti előadás hősöket tudott elénk tenni, most csupa antihős van jelen. Az élő előadás megerősítette benne azt, hogy vélelmezzem: Alföldi szándékosan a testvérharc, pártoskodás ellenzőit emeli ki. Blaskó krónikása és Tompos Kátya Rékája az, akik a legszebb pillanatokat szerzik. Ha valaki nem találja elég pozitívnak a rendező mondanivalóját, keresheti itt. Ők eléneklik a szerepüket, nyomatékosan lépnek fel a béke mellett. (Persze Udvaros Dorottya is nagyszerű, erőteljes, de az ő jelenetei mégsincsenek rendezőileg annyira kiemelve, mint Kátya megszólalásai, aki még a kivilágított nézőtéren is egyszer körbemegy, legalábbis az első szektort körüljárja.)

A másik gondolat – illetve vigasz azoknak, akik sehogy sem tudják Alföldi történelmi tablóját szívesen fogadni, nem szívesen látják a magyarokat koronába zárva: ugyan börtönnek mutatja a rendező az országot-államot jelképező koronát, de mindenkit együtt zár bele. Pogányokat és keresztényeket, élőket és holtakat, lázadókat és elnyomókat. Mind együtt vannak. Közös a sorsuk. És: mindenki a múltat képviseli. A krónikás kívül marad, aki a jelen embere (talán). Mivel az előadásban a szereplők nagyon sokszor jönnek-mennek a nézőtéren át, kétszer is felkapcsolják a nézőtéri világítást, azaz néhány színházi eszközzel igyekeznek minket bevonni – még mindig nyugtathatjuk azzal magunkat, hogy a múlt ilyen volt, tele pártoskodással, viszállyal – de minket nem zártak be, mi, akik az előadás résztvevői vagyunk, szabadon elmehetünk és nem vagyunk arra kényszerítve, hogy éppolyan csürheként viselkedjünk, mint Alföldi tánckara. Mi lehetünk gondolkodó emberek is, ilyen v. olyan véleménnyel a MEGNÉZETT előadásról és próbálkozhatunk esetleg a békés egymás mellett éléssel is. Elviselve azt, hogy felebarátunk szereti Alföldi színházát vagy netán épp ellenkezőleg, allergiás lett rá.

Az előadás végi közös himnusz-éneklés, melybe a nézők egy része is bekapcsolódott, katartikus volt. Ez a közösségi élmény TV-n nem is jöhet át. A „megbűnhődte már-e nép a múltat s jövendőt” sornál ismét felkapcsolt világítás ugyanúgy azt a vágyat fejezte ki, hogy ideje lenne egy új fejezetet nyitni és véget vetni a viszálynak.Az a szörnyű, hogy az előadás a rendező békés szándéka ellenére mégis megosztó lett.  Az, hogy a békevágyat mégsem osztja mindenki és tüntetnek, egyértelműen sejteti, hogy az előadás mondanivalója még sokáig aktuális lesz és a produkció akár jövőre felújíthatóvá is válik Szegeden, lesz rá érdeklődés.

Alföldi Róbert „Bánk bán junior” c. előadásának eredeti bemutatója egykor (2009. július 11.) Szentendrén volt a Művészetmalomban. Ez a nagy visszhangot keltő „medencés verzió” gyorsan átkerült a Nemzeti Gobbi Hilda Színpadára. Tegnap ez a Nemzetitől már elbúcsúzott, de még ereje teljében eltemetett előadás a Ferenczy Múzeum és a Szentendrei Nyár Szervezésében, „ A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz” című kiállításhoz (Gertrudis 800 éve halott, a Bánk bán ősbemutatója 180 éve volt)  kapcsolódva ismét újjáéledt haló poraiból, ha nem is egészében. Szárazon maradtak a színészek, mivel az előadás egyik fő motívuma, a medence, amely köré szerveződött a színpadi cselekmény nagy része, hiányzott. Szerencsére szárazon maradtak a nézők is, mert a késő délutántól szemerkélő eső éppen időben, nyolc óra húsz perckor varázsütésre megállt és nem is kezdett rá ismét. Nem kis feszültségben teltek el minden résztvevő számára a kezdést megelőző órák és a mai második előadás előtt is hasonló hangulat várható - az időjárásé lesz az egyik főszerep.

(((Nem tudom, hogy ez a megjegyzés milyen következtetések levonására késztethet bárkit, netán arra, hogy Alföldi megbabonázta az Égieket és elérte, hogy épp a Ferenczy Múzeum udvara fölött ne essen. Egy másik lehetőség viszont az, ha ragaszkodunk a spirituális magyarázathoz, hogy ott fent úgy látszik, annyira nem utálják Alföldi Róbert „klasszikusokat megbecstelenítő”, „nemzetgyalázóan” modernizáló rendezéseit, hogy egy jól irányzott villámmal, dörgő fellegekkel vagy pusztán esőszitálással egyszerűen elintézzék az előadását és szétkergessék a nézőit. Az utóbbi hetekben rázúduló kommenteket olvasva, már akármi elképzelhető. A műsornaptárat látva a rendező folyamatosan dolgozik és sok mindenre lehet ideje, de a kommenteken dühöngeni valószínűleg nincs. Ezt a rengeteg indulatot látva, nem tud más eszembe jutni csak Ady és az ő Muszáj Herkulese. Ha lenne még Önök kérték, szívesen megrendelném ezt a verset, Alföldi szavalatában.)))

Az előadás lement, sőt időben fejeződött be és még az utolsó HÉV-et is kényelmesen el lehetett érni. (A színészek a hatalmas érdeklődésre való tekintettel mára is bevállaltak egy pótelőadást, a jegyek elfogytak – csak a legelszántabbaknak ajánlom, hogy pótszék reményében azért próbálkozzanak. Ez néhány kitartó embernek tegnap is sikerült, időben kell odamenni. )

 Milyen ez a medence nélküli Bánk?

A medence azért hiányzott az előadásból, mert a helyszínen lehetetlen volt a beépítése, keskeny játéktér maradt a 150 nézőhely mellett így is. (Bár meglett volna a varázsa annak, ha az egész díszlet marad és mindössze húsz ember fér be, ahogy néhány top-Zsótér előadáson történik, de talán ez így mégis ésszerűbb megoldás volt.) Kompromisszumokat vállaltak tehát, az udvari fal tetején volt a kezdőkép. A Nemzetiben jóval kisebb volt a különbség a játéktér két szintje között, ott lehetett látni a fent zenélőket is, itt csak azokat, akik a fal tetején egészen előre jöttek. A közönséggel egy szinten, a fal melletti díszkert-sáv (három növendék fa, néhány cserje) és a három kőpad az, ami leginkább hasznosult, ez következett a helyszín adottságaiból. A fal megmászásával próbálkoznak többen is, ez a gesztus pótolni hivatott a vizes vergődő jeleneteket. A szereplők helyzetének reménytelensége így is, úgy is kifejeződik. Medence nélkül persze a fürdőruhára vetkőzés nem volt annyira indokolt. Mivel hideg szélben ültünk, civil gondolataim támadtak  - elkezdtem sajnálni a színészeket. Radnay Csillát, Bánfalvi Esztert és Földi Ádámot - nem pedig Melindát, Gertrúdist és Biberachot, ezt be kell ismernem. (A medencés előadás persze keményebb, így fuldokolnia senkinek nem kellett.) Egy mikrofon és dobfelszerelés, ez az, ami még  látható a lenti térben.

Vagy az emlékeim csalnak meg, vagy most valóban kevesebbet zenéltek a színészek, nekem mindenesetre jóval kevesebbnek érződött. Akár azt is el tudom képzelni, hogy Alföldi ténylegesen visszavett a rockzenéből, számolva azzal, hogy más összetételű közönség előtt fog most az előadása szerepelni. A szakmai nézők már megnézték az előadást frissen, az elmúlt években a célközönségnek – középiskolás diákcsoportoknak – játszották, mindig várólistákkal. Jelenleg igazi „mezei nézők” jöttek, úgy tűnt, leginkább a környékről.

Az előadást másfél éve, egy szerda délután láttam, szakmunkásképzős gyerekek társaságában. Emlékképeim szerint ők jobban reagáltak, többet nevettek a poénokon. Most a közönség inkább az idősebbek közül került ki, harminc alattiak kevesen voltak. Érthető, hogy az alapvetően diákoknak, beavató céllal készült előadás poénjaira visszafogottabb válaszreakciókat adtak. Most is siker volt, de nem érződött benne az a plusz, a közönség rácsodálkozása a darabra. Ezek a nézők nem most ismerkednek a Bánk bánnal, van viszonyítási alapjuk, nem kapja el őket a történet.

A medence nekem tegnap nemcsak a praktikus szempontok miatt hiányzott. Persze azért is, mert izgalmas akciókat bonyolított körülötte a rendező. Nagyon sokan, sokféle okból másztak-estek bele, birkóztak és fulladoztak. Az előadás majdnem a legvégéig változatosan mutatta a használatát, egészen lenyűgöző volt. A hatalommal való kapcsolat is megjelent ezekben a helyzetekben, amely mindenkit megviselt. Alföldi Róbertnek nem az István, a király rendezése kapcsán jutott először eszébe, hogy a hatalom elpusztítja a birtokosait is. (Minél elvakultabb az illető, lásd szegény Gertrudis esetét, annál inkább így van ez. Ez most is világossá vált a néző számára.) Az eredeti előadásban éppen ez a medence fejezte ki és jelképezte a hatalmat és gazdagságot, most ehelyett nincs semmi, csak ez a fal. Persze, ez is vehető jelképesen, hogy már ez sincs.

Medencés háza jellemzően a gazdagoknak van, akiket irigyelni szoktak ezért. Legritkább esetben gondol bele valaki abba, hogy ezeknek a medencéknek van néhány árnyoldala is. Jó lenne egy ilyen medence, csak ne abban kelljen  a napi edzés-adagot leúszni!

Az Alföldi-rendezés segít belegondolni, hogy a hatalmasok élete sem fenékig tejfel. Ott vannak a korlátok, a kényszerűségek. Ez az, amit korábbi Bánk bán előadásoknál talán ennyire erőteljesen nem érezhettünk.

Ebben a legújabb verzióban a rendezői alapállás lényegében változatlan, a körülmények kényszere az, ami alakított rajta. A szereplők nagyrésze is változatlan (színlap), Szabó Kimmel Tamás helyett Sorbán Csaba az, aki II. Endreként fellép. Nem tudom, hogy a tegnapi előadás nézőinek hány fiatal színész volt ismerős, esetleg mindenki az újdonság erejével hatott sokakra. Egészen biztos, hogy szokatlan az, hogy minden szereplő egészen fiatal  - még mindig, 5 év után is.  A szereplők beállításában a megszokotthoz képest a legnagyobb eltérés Bánk bán esetében van. Ez a Bánk kicsit sem "Nagyúr", hiába hagyta bent a megszólítást Vörös Róbert dramaturg, aki sokat változtatott a szövegen, érthetőbbé tette, és jelentős húzásokat is végrehajtott. (Az ötödik felvonásból nem sok maradt.) A méltóság töredékei, vagy legalábbis a próbálkozás annak megtartására, még leginkább a királyné  szerepében maradt meg. Fehér Tibor Bánkja naiv, tapasztalatlan, persze szerelmes, de nagyon rosszul reagál Melinda tragédiájára. Ez utóbbi az eredetiben is így van, a modernizálás nem terjed ki a műnek erre a szálára, a megcsalás miatt a becsülete így is oda lesz. Ezen kívül Katona könnyítését nem tartja meg Alföldi: szó nincs arról, hogy Gertrúd kezéből csavarja ki a tőrt Bánk és szinte önvédelemből követi el a gyilkosságot. A hirtelen felindulás megvan, de az előre kitervelés is - hiszen a mai farmeres-kapucnis viseletnek nem része az, hogy valakinél csak úgy van egy kés is. Alapjaiban gyenge, bizonytalan hőst mutat fel most is Alföldi, éppúgy, mint István királya, ez a Bánk is csak egy közülünk, csak a sorsa-szerencséje más. Ez az a pont, ami miatt a nemzeti ereklyének számító színdarab meggyalázásával szokták/fogják vádolni. De mit tehetünk, ha a színház annak a világnak tartja a tükröt, amely létrehozza? Hol vannak a tiszta és bölcs hősök, akik magukat is feláldozzák, saját érdeküket háttérbe szorítva csak az ország érdekét szolgálják - hitelesen? Valószínűleg könnyebb lenne a remény színházát létrehozni, ha az alkotók maguk is átéreznék azt, hogy van távlat.

Szentendrén még lehet bizakodni, a nem egészen optimális feltételek között még él (ma egy második előadás erejéig) a Bánk. (Jó lenne, ha valaki más tartósan átmentené a medencés változatot, az lenne az igazi.)

Akinek ez a Bánk kevés, vagy ma nem ér rá, annak javaslom a kiállítás, sőt a Ferenczy Múzeum (egy éve van ebben az új épületben, Kossuth u. 5.) többi kiállításának megtekintését is. Sőt a hónap utolsó napjaiban fesztivál van, Szentendre éjjel nappal nyitva áll. 

A tegnapi bejegyzésemmel a tűzijáték alatt lettem kész. Sejtéseim beigazolódtak: az összes tévénéző 28-29%-a volt kíváncsi az Alföldi-rendezésre, míg az opera-közvetítésre csak az 5%. Még jó, hogy annyian is voltak, jobb műsoridőt érdemelt volna Bretz és társai. 

Az Alföldi-előadás végeztével én is átkapcsoltam az operára és mivel éppen azt a rögzített előadást láttam, még inkább szembetűnő volt az a különbség, ami egy szabadtéri nagyszínpados előadás és a tévés produkció között a műfajból adódóan feszül. (Azt ne is említsük, hogy másnak látszik egy előadás az első sorokból, mert ez is igaz.) A Margitsziget szúnyognépének tömeges jelenléte az előadáson tévén keresztül is átjött, nem tudom, hogy mit csinálnak Szegeden - ott a reflektorfényben csillogó bogárkák kevésbé domináltak. Helyenként azt éreztem, hogy az operának jót tett a közvetítés, egyes jelenetek jobban mutattak a képernyőn át.

Alföldi rendezése esetén ez az összehasonlítási alapom nincs meg, ugyanakkor világos, hogy ebből a közvetítésből magáról a szabadtéri előadásról csak hozzávetőleges fogalmat alkothatunk. Egy elég jó írást láttam az index-en, amelyik számos megállapításával egyet tudok érteni, de az előadás egyik legfontosabb összetevőjére, a tömegre vonatkozó megjegyzéssel nem. Ebből a közvetítésből szerintem nem derült ki az, hogy milyen a koreográfia, mennyire érdekes a tömeg mozgatása. Ez a közvetítés jó közeliket mutatott, kiválasztotta helyettünk az arcokat - lényegében a közvetítés rendezőjének az olvasatában mutatta be az előadást. Már az előadás elején nyilvánvaló volt, hogy ebben az előadásban ki van dolgozva a legtöbb szereplő közötti kapcsolat, drámának játsszák. Sok a csönd - ezért sokan bírálják Alföldit, megtöri a rockopera eredeti tempóját. Ezek mind szerepet játsszanak, sosem feleslegesek. Megváltoztat szereplők közötti viszonyokat, megnöveli a távolságot Gizella és István között, utóbbi nagyon messze van a párhuzamosan az MTV1-en látható Bretz-féle határozott, rendkívül magabiztos Superman-Istvántól, itt valóban egy kényszerből politikussá vált embert látunk, akinek semmi kedve ehhez az életpályához, de nem tehet mást, belemegy a nemkívánt helyzetbe, hiába tudja, hogy sok jó számára nem fog ebből kisülni. Az vesse rá az első követ, aki sose kötött még kompromisszumokat, nem hunyászkodott meg a családja, vagy a maga érdekében. István nem túl sármos pasas Feke Pál tolmácsolásában, bizonytalan és gyáva - de nagyon emberi a vívódása. El nem tudom képzelni, hogy valaki ezt az alakítást látva, milyen párhuzamot bír húzni közte és Orbán Viktor között. Vannak, akik persze látatlanban is képesek ilyen attrakciókra. Aki a lila nyakkendőre hivatkozik, az kereshetne ennél jobb érveket. Ezt a nyakkendőt inkább a püspöklila színhez lehetne kötni, amely a hatalom színe. Minthogy tévém nincs, nem annyira követem, hogy Orbán Viktor milyen színű nyakkendőkben intézi az ország dolgait. Feltételezem és remélem is, hogy van neki több is. Nekem ez a István szimpatikus figura volt, nem karizmatikus persze, nem a "szent király", hanem egy hivatalnok - de mégis egy érző ember, akinek elhittem, hogy szánja az ellenfél halálát. Sőt azt is, hogy legszívesebben átadná neki a feladatot.

Koppány szerepében Stohl András nem meglepő választás. Gyenge és kissé zavarodott ember a lázadó Stohl interpretációjában. Nem tűnik úgy, hogy lenne érvényes programja az ország irányítására. A ló feláldozása, az egész véres pogány szertartás nagyon távol van tőle. Idegen, felvett szerepnek tűnik - nagyon úgy érződik, mintha Koppány valóban trónra akar kerülni - a hagyományra hivatkozva-, csak nem tudja a hatalmat megszerezni. Ha szerencséje vagy több ereje van, akkor szívfájdalom nélkül legyőzné Istvánt. Bár az előadás elején a beállításból úgy tűnik, hogy nincs még lejátszva a parti, hiába esélyesebb István, a két szereplőt meghallva, az énekes teljesítményük alapján egyértelműen István a jobb, nem tudunk igazán Koppánynak drukkolni. Két eset lehetséges: nincs a mai Magyarországon egyetlen olyan énekes sem, aki Vikidál Gyulához hasonlóan egy átütő Koppányt formálhatna, akivel szemben Feke Pál Istvánja nyamvadt és félreállítandó figurának nézne ki. A másik és valószínűbb lehetőség: Alföldi jól ismerve Stohl adottságait, nem is akart egy erős Koppányt felmutatni. Ezzel a két szereplővel eleve nyilvánvaló, hogy csak azt mutatja fel, mindketten a politika áldozatai, még akkor is, ha egy ideig a politika formálóinak hiszik magukat. Ez nyugodtan lehet a rendező koncepciója. Az előadás lezárása, amikor a magyar szent korona rázárul börtönként a krónikáson kívül az összes szereplőre, egyértelműen ezt a gondolatot közvetíti. Mind a politika áldozatai vagyunk. Még a három úr is az, akik ide-oda helyezkedve próbálnak felszínen maradni. Hevér Gábor - Schneider Zoltán - Znamenák István hármasa piros-fehér-zöld ingeikben emlékezetes, jobban ki sem oszthatta volna Alföldi ezt a három szerepet. Rázárul a korona az elnyomókra, az egyház és a katonáság képviselőire, sőt a halottakra is. Ez nem figyelmen kívül hagyható.

 Fontos az, hogy az eredeti darabtól eltérően a Gizella által elkezdett "Unom a politikát" dal kiemelődik, az egész kar is énekli - felkapcsolt nézőtéri világítás mellett. Alföldit nem izgatja a darab eredeti 1983-as üzenete, nem akar a Kádár-Nagy Imre ellentétről beszélni, sőt nem venni észre azt sem, hogy durván aktualizálná az MSZP-FIDESZ ellentétet sem. Egyszerűen elege van, ahogy sokaknak szintén elege van az ország kettészakítottságából, hogy minden szempontot felülírjon valakinek a politikai állásfoglalása. Többről van itt szó, nem pusztán arról, hogy nem lehetett tovább a Nemzeti igazgatója.

A közvetítés alapján szeretni lehetett Tompos Kátyát Réka szerepében, bár a gyönyörű hangján kívül leginkább a tehetetlenség érzetét közvetítette. Mit tehet egy jóérzésű, ártatlan ember? Belőle is csak áldozat lehet. Blaskót hosszabban néztem volna, aránylag keveset mutatta a kamera. Aggodalommal figyeli a fejleményeket Gézaként, majd később krónikásként. Udvaros Dorottya Saroltja az erős ember, az aki leginkább tudja, hogy mit akar. Kezdettől fogva kézben tartja fiát, egy pillantásából is látszik, hogy mit gondol annak politikai okból köttetett házasságáról. Ha lenne a darabban erre tér, kibontakozhatna a két asszony konfliktusa is, amelynek csak a csíráját mutatja a rendezés. Erős nő Radnay Csilla Gizellája is, aki most kap egy szeretőt is. Nem is akármilyet. Makranczi Zalán tisztként, pár villanásban is jóval férfiasabb pasast mutat, kívánatosabbat Istvánnál. 

Nagy Feró és Varga Miklós feltűnése szerencsés húzás volt, felidézte az az egy jelenet is azt a hatalmas távolságot, amelyet Magyarország bejárt az elmúlt harminc évben. Eljutottunk a Trabantok korától a BMW-ig, ugyanakkor még mindig nem mondhatjuk el, hogy itt van már a Kánaán. Az, hogy a bezártság-érzete azonos-e - nos, ez már a befogadótól függ. Magyarország börtön? Ezt mondja Robi? Nem kötelező ezzel egyetérteni. Amíg szabadon mondhatja, addig nem az.

Tegnap lehetett választani az Istvánok közül, volt egy igazi sármos pasas, aki tudatosan a béke útján haladt és volt egy másik, a bizonytalan-tépelődő kényszerpolitikus államalapító. Mire vágyhatunk mi még?

Ma jelent meg a Fidelio, a színházak szeptemberi műsorával. Ugyan a nyári szezonban is volt színházi kínálat, sőt - mások szerint is -, mintha magasabb lett volna a színvonal, kevesebb a hakni, mégis más az ősz, amikor mindenkiben még él a remény, hogy az idei évad jobb lesz mint korábban. Az igazi kezdés persze inkább az októberé, de bőven lesz mit nézni már szeptember első napjaitól kezdve.

Az új évadtól én leginkább azt várom, hogy a korábbi két évadtól eltérően ne jöjjön semmi olyan radikális változás, mint amilyen a Budapesti Kamara megszűnése volt, az Új Színház átalakulása Újszínházzá - nem is beszélve most arról, hogy a Nemzeti Színház több mint húsz előadást számláló és még további közönségérdeklődésre is számot tartó repertoárja köddé vált. (Átmentődik a Mefisztó - de azért valljuk be, ez elég sovány vigasz, ahogy kevés az is, hogy a magánszínházzá alakult Játékszín néhány kamarás előadást továbbjátszik.) Hogy egészen egyértelmű legyek, nagyon drukkolok, hogy Eszenyi Enikő ne bukja el a Vígszínházat, amely számára nem pusztán egy akármilyen színház. Neki nem mindegy, hogy hol rendez és kikkel  és nekünk sem az, hogy Budapest legnagyobb prózai színháza milyen irányba fog változni. Jelenleg vannak előadások, amelyek a mához szólnak, a mi életünkről, vannak előadások, amelyek nem az egyszerű utat választják és mégis megtölti velük a hatalmas nézőteret. Vannak jobbak és kevésbé sikerültek, de összességében az érződik, hogy van koncepciójuk és együttesen működik a társulat. Luxus lenne egy mozdulattal ezt is eltüntetni. Semmi garancia, hogy akár hasonló színvonalú együttes is összeállhatna ismét.

És persze jó lenne, ha a független alkotók is időben megkapnák a pénzüket, megmaradna a sokszínű kínálat itt Pesten.

Konkrétan a szeptemberi műsorról:

A legfontosabb esemény kétségtelenül (számomra egyértelműen) a Vidéki Színházak Fesztiválja lesz a Tháliában. Szeptember 6-14 között 12 vidéki előadás látható, több olyan, amelyikről azt gondolom, hogy muszáj megnézni. (Kerekes Évát például látni kell az Édes Annában.) Részletek a programról itt.

Elég sok színház a szokásosnál előbb nyit, néhány darabjának keresettsége miatt már a hónap elejétől beindul az Operett, a Játékszín, sőt a Kamra is. A Virágos Magyarország, Heldenplatz, Rükverc, A mi osztályunk - csupa olyan előadás, amelyikre nehéz volt jegyeket szerezni, emiatt indokolt, hogy már szeptemberben műsorra tűzzék ezeket - most érdemes próbálkozni. A Kolibri 7.-én évadnyitó fesztivált tart szokás szerint és egy héttel később következik az első (csecsemőszínházi) bemutató is. A Madách leginkább a Mary Poppins játszásával lesz elfoglalva, 16 alkalommal megy majd a musical és így egy éven belül elérik a századik előadást. A Rózsavölgyiben lesz egy Gárdonyi-bemutató (Ábel és Eszter), és lesz még két előadás Az utolsó órából (Alföldi-Jordán), amelyekre nyilván nem lehet már jegyet venni. Aki Alföldit nézné, az Átriumban is próbálkozhat, ismét látható a Vaknyugat. Az Átriumban emellett a hónap végén lesz egy Macchiavelli Mandragóra bemutató is, Magács László rendezésében (benne Lázár Kati!), illetve a Magyar Dráma Napján Pintér Béla drámáiról esik szó (utóbbi programnak csak a címe adott, nem derül ki, hogy könyvbemutató lesz-e vagy beszélgetés). Pintérék Korcsulája majd okt.1-2-án nézhető meg itt.

A Szkénében a június Pintér Béláéké volt, a szeptember is az övé lesz nagyrészt. Most kell jegyet venni a Kaisers TV-re, a 42. hétre, a Tündöklő Középszerre, most megy. A hónap végén pedig jön az idei bemutatójuk, a Titkaink. Még tavasszal, egy közönségtalálkozón mesélt ennek a cselekményéről a szerző, majd kiderül, hogy azóta mit változott maga a darab. Csákányi Eszter és Stefanovics Angéla ismét fellép a társulattal, ami jó hír. Székely Csaba Bányatrilógiájának kedvelői most a Bányavirág és Bányavakság után megkapják a Bányavizet, amelyet Csizmadia Tibor a korábbi előadások szereplőivel állít színre. (Szerintem nem ez a trilógia erőssége, de az előadás akár javíthat is a darabon, láttunk már ilyet.)

A Trafóban lép fel a Maladype (Macbeth-Anatómia előadásukban Petrik Andreával), vendégszerepel Mundruczó lengyel rendezése (A Denevér) és idén náluk lesz Gergye Krisztián rendezésében a Színházi Kritikusok Díjának átadó ünnepsége. Mivel néhány esetben van átfedés az én "díjazottjaim" (lsd. évadértékelés) és a jelöltek között, drukkolni is fogok néhány embernek, hátha megkapják valóban ezt a kitüntetést. Tavaly a Znamenák rendezte gála különösen hangulatosra sikerült, azt nehéz lesz felülmúlni.

Aki Őze Áronra kíváncsi, az akár megnézheti az Aranytízben az Elling és Kjell című előadást, egyszer (szept.26.) műsoron lesz. A Belvárosi Színház is kinyit, mégpedig A szív hídjaival (László Zsolt és Udvaros Dorottya főszerepelnek). A Karinthy Színház idénre tervezett kilenc (!) bemutatója közül egyet már 12-én megtart (Én, Te Őt!). Ez egy szerelemről szóló komédia, Verebes István rendezésében, Bajor Imre szereplésével. Várhatóan lesz rá elég érdeklődő.

A Nemzeti Színház a hónap végén tartja az első előadást - kezdődik a repertoár felépítése a nulláról. Jön a Vitéz lélek, Tamási Áron darabja. Én a műsor kihirdetése után azonnal kivettem egy 1975-ben kivett példányt a könyvtárból. Erősen úgy tűnt, hogy én voltam a kötet első kölcsönzője, a darabot elolvasva aztán nem is csodálkoztam, hogy miért. Nem akarom a poént lelőni, elmesélni a történetet. A legmélyebb tisztelettel fogok adózni Vidnynszky rendezői zsenijének, ha ebből egy nézhető előadást tud majd csinálni. Magasra tette a lécet. Még a főszereplő (Trill Zsolt) helyzete sem irigylésre méltó, nemigen megy át a karakter fejlődésen, csak folyamatosan kész helyzetek elé kerül (menyasszonya hat évet nem várt rá és férjhez ment, szamarat vett és azt ellopták, hogy két fontos eseményt azért felsoroljak). A többi szerep kicsit sem hálás. Nehéz egy ilyen feladattal belelkesíteni egy formálódó társulatot, de nyilván semmi sem lehetetlen.  Az előadást persze megnézem, mert kíváncsi vagyok erre a "halálugrásra". Csodák vannak, sikerülhet. Miután az Alföldi-társulat tönkrement, akármit is teszünk, ez tény marad - most annak kellene szurkolni, hogy legyen helyette valami más, ami érdekes. A színház a pillanat művészete, nem tartósítható, törvényszerűen elmúlik. Jöjjön akkor ez az új korszak, legyen valami jó. Bizakodjunk. (Kár, hogy a Nemzeti műsortervét látva azért nem kis optimizmus kell hozzá.)

A Vitéz lélek sikerénél több esélye van annak, hogy az RS9 új bemutatója beüt. Tamási Zoltán írja és rendezi, egyik szerepét is játssza A zlíni bőrözőnek. Komédiának néz ki, érdekes lehet.

A Radnóti a szokásos "Színház hátulról programmal" tart tájékoztatót idei évadjáról huszadikán (17h), és a hónap folyamán már öt darabját műsorra is tűzi. Közülük én a Főfőnök és a Vágyvillamos megtekintését feltétlenül, a többit kisebb fenntartásokkal tudom ajánlani. (A legtöbb ember úgyis a szereposztásra megy, a színészeket választja. Sok jó színész van most is a Radnótiban.)

Az Opera a Falstaffal és a Giselle c. balettel kezd (lesz még Traviáta és A telefon is), majd októberben kezd  a repertoár tovább alakulni - A rózsalovag az, amelyik engem kifejezetten érdekel a műsorra tűzött előadások közül.

A Víg kimaradt a műsorfüzetből, nem is lesz túl aktív - látszólag, hiszen teljes gőzzel készülnek az októberi bemutatókra. (Lesz egy Alföldi-rendezés, a Danton halála, ha valaki ezt nem tudná még.) Szeptember 8-án Popfesztivál 40 címmel Eszenyi rendezéssel nyitnak, a későbbi előadásokra még elszórtan van hely. Ha valaki nosztalgiázna, és még szeptemberben, akkor most kellene jegyet vennie erre. 

Ez várható a próbaüzem-jellegű szeptembertől, akad néznivaló bőven.

Hamarosan a magyar tévénéző állampolgárok széles rétegei kerülnek választás elé: az MTV1-en Erkel Ferenc ritkán játszott István király c. operájának margitszigeti felvétele látható, az RTL műsorán pedig Szörényi-Bródy István a király c. közismert rockoperájának szegedi előadása (utóbbi Alföldi Róbert rendezésében).

Előre borítékolható, hogy az utóbbi nézettsége feltétlenül nagyobb lesz és nemcsak azért, mert könnyebben fogyasztható és ismertebb a rockopera, hanem azért is, mert Alföldi még soha ennyire nem volt az érdeklődés középpontjában, mint ebben az évadban. A szegedi előadást sajnos nem láthattam, de a kritikákat és blogbejegyzéseket olvasva ( a kommentekről nem is beszélve) biztosra vehető, hogy a közvetítés is éppúgy meg fogja osztani a nézőket, ahogy Alföldi személyisége teszi. Várhatóan rengetegen lesznek, akik rajongói attitűddel ülnek majd a TV elé, de nem kevesen csak azért, mert előre tudják, hogy gyűlölni fogják azt, hogy Alföldi modernizálta a darabot.

Elég mazochista hozzáállásnak látom azt, amikor valaki olyan előadást néz, amelyikről eleve feltételezi, hogy utálni fogja. Minek? Annyi ideje van az embereknek? Én olyan színházba, amelyiknek kicsit sem rokonszenvezek a műsorpolitikájával és semmi jót nem várok az előadásaitól, be nem teszem a lábam. Ha nem érdekelne az a felfogás, ahogy Alföldi hozzányúl darabokhoz, rá nem szánnám az időmet. Kommentekre főleg nem. Még persze bármi történhet a jövőben, van néhány rendező, akinek a munkássága eleinte tetszett, később kiábrándított (neveket minek említenék itt, kinek lenne jó?, de vannak többen is), őket nem nézem és ennyi, de nem is szidalmazom.

Az előadás kommentelőinek a többsége látatlanul nyilatkozott, ami megint csak azt jelzi, hogy ma, amikor nézhető lesz, még többen fognak véleményt nyilvánítani – lehet, hogy az első öt perc alapján. (Az előadás vége után fél órával már 390 komment volt csak a port.hu-n.)

Miután sajnos saját beszámolót nem tudok Robi előadásáról feltenni, bármilyen szomorú is ez, álljon itt egy rövid összegzés, amelyiket ma kaptam magánlevélben. Ebből úgy érzem, hogy a személyes élménynél is több jön át:

"Tegnap láttuk Szegeden az Istvánt. Grandiózus! Ez is jól áll Robinak, ezt is tudja. Azért az nagy dolog, h a kamarai Sirálytól idáig tart a spektruma. Persze egész más ez, mint az eredeti vagy az eddig megszokott IaK. Dehát nem is számíthattunk másra. Ennek ellenére voltak, aki fanyalogva álltak fel. Ennek oka, h Robi nem egy rockoperát rendezett, hanem egy drámát, amelyet (változó énektudással bíró) prózai színészek játszanak el. Kivéve persze Feke Pált, akit először nem is értettem, mert nekem nagyon nem jön be és biztos vagyok benne, h Robi szellemiségébe sem igazán illik bele. De talán épp ez volt a koncepció, h ő kilógjon ebből a gárdából – ahogy István is egy (igaz, sokak által támogatott, de mégiscsak) magányos harcos volt. Vagy csak ráoktrojálták J Mindegy, nem volt zavaró, mert jól énekel. Másoknál meg épp ez, illetve az eredeti hangokkal való elkerülhetetlen összehasonlítás okozhatott befogadási problémákat. Nyilván Stohl hangban, nyersességben nem veheti fel a versenyt Vikidállal, de megoldotta. Nem volt hamis - mint ahogy senki sem -, csak a felső régiókban gyenge (nem rockos). De ő egy egészen más Koppány. Robi az ő gyötrődését is be akarta mutatni, többrétűvé tette a figurát és arra jó volt Stohl. Érdekes módon a rocker Novák is hangilag volt kicsit kevés, dehát az ő párhuzama a nem éppen könnyű Bill. Persze Novák zseniálisan hozta az őrületet a szerepben, úgyhogy ő is jó választás volt. Mint ahogy egyértelműen az Tompos Kátya, Udvaros és Hevér Gábor is. László Zsolt pedig meglepően magabiztos volt a(z igaz, nem túl nagy amplitúdójú) dallamok megformálásában. Ugyancsak meglepetésként ért Blaskó kifejezetten kellemes alsó lágés éneklése. A volt Nemzetis csapat oszlopos többi tagját (Makranczi, Bánfalvi, Znamenák) pedig jó volt látni a színpadon és a szállodában (Bodrogi) is. A legnagyobb durranás pedig Feró. Fantasztikusan kitalált karakter és zseniális megjelenítés Feró által. Érdekes nézni Varga Mikivel együtt, h uahhoz az ötlethez milyen másként – persze, habitusuknak megfelelően – viszonyulnak. Ötletből és utalásból persze most sem volt ötlet, és az aktualitások ezúttal sem voltak zavaróak, legalábbis a normálisan (vagy csak egyáltalán?) gondolkodóknak nem. És nem a személyes hadjárat érződik belőle, mert ezek nem csak egy embert, hanem egy egész országot érintő problémák.

Egy biztos, azt senki nem tagadhatja, hogy Robi ismét bizonyított rendezőként, ezúttal egy számára sem mindennapi környezetben, és újfent sikerült emlékezeteset alkotnia. "

Aki egy jól megírt, ámde kevéssé pozitív kritikát akar olvasni, annak itt ez a link. Engem az összes írás közül ez szórakoztatott el leginkább és azt hiszem, hogy vannak benne olyan pontok, amelyekkel azok is egyet érthettek, akiknek alapvetően tetszett az előadás. Kétségtelenül szakmai alapon bírál Marton Árpád, ez átüt sorain.

 Ha Szegedre nem is jutottam el, tegnap megnéztem az Erkel-opera előbemutatóját a Margitszigeten, azt, amelyik az Alföldi-előadás konkurenciája lesz.

Mindazok, akik szeretik a kifejezetten hagyományos operát, amikor a nagy kórus történelmi jelmezekben áll a színpadon, az énekesek ide-oda vonulgatnak, a király a trónuson ül, majd méltóságteljesen körüljár, alkalmanként kivont karddal lépked – azok jobb, ha eleve az MTV1-re kapcsolnak és ezt a közvetítést nézik. Ha valaki nem akarja, hogy egy történetet aktualizáljanak, a mába ültessenek át, hát azok nem fognak csalódni. Egyetlen olyan eleme van az előadásnak, amelyik Erkel Ferenctől nem származhat: István víziójában a magyar nép további sorsáról lyukas zászlót lobogtatnak, megjelenik az 56-os forradalom képe. (Erkel eredetileg a negyvennyolcas forradalmat akarta megidézni, de ezt a cenzúra annak idején nem engedte. Most lett belőle ötvenhat.) Ha ezt a megközelítőleg 1 percet leveszem a 2,5 órából, akkor azt mondhatom az egész előadásra, hogy hagyományőrzés folyik a javából. Az volt a cél, hogy minél eredetibb formában adják elő a művet – ez megtörténik, de sokkal több nem.

Nem kifejezetten invenciózus a rendezés, számomra a vonulgatás, a ceremónia sok is volt – utólag az Operában látható Hunyadi-előadás fel is értékelődött. Nagy Viktor persze csodát nem is csinálhatott, ha valaki elolvassa a mű cselekményét, amelyik Imre herceg sorsát illetve a kereszténységhez hozzászokni nem akaró pogány intrikus Sebőst állítja a középpontba, akkor egy kusza és helyenként feleslegesen túlbonyolított sztorival találja magát szembe. A történet egyértelműen fikció, nyugodtan nevezhető történelemhamisításnak is, ha nagyon meredek kijelentéseket akarunk tenni. Egy operaszerző persze akármit kitalálhat, eladhat nekünk egy olyan mesét is, amelyikben valaki csak azért öli meg a férjét a nászéjszakán (Crescimira horvát hercegnő Imre herceget), mert a férfi homályos esküjére hivatkozva nem akarja a házasságot elhálni, de mivel a szerző itt valódi történeti szereplőket használ fel, a kevéssé tájékozott nézőt könnyen félreviheti ez. Reményeim szerint Imre herceg vadkan általi haláláról a többség csak hallott, de nem kizárt, hogy Erkel operáját nézve lesznek egy páran, akik most elbizonytalanodnak. Imre szüzességi fogadalma a XII. században jelenik meg először, utólagos magyarázatként házassága gyermektelenségére – Erkel ezt használja központi motívumként.

Nem véletlen, hogy a Hunyadit sokat játsszák, ezt az operát pedig nem – dramaturgiailag sokkal erősebb az, van egy szerethető és végig középpontban álló hős, logikus vonalvezetésű a történet.

A hagyományos operákat rendszerint kifejezetten azért rendezik, hogy néhány énekesnek jó szereplehetőséget adjon. Az idei évadban nem egy olyan előadás született az Operában, amelyik esetén gyenge v. közepes rendezői munkát tapasztalhattunk, ugyanakkor a sokszor színész-ellenes rendezői koncepció ellenére is értékelni lehetett a nagyszerű énekesi teljesítményeket. Jelen esetben a rendezés nem tudta előnyösebb helyzetbe hozni az énekeseket, de legalább különösebben nem is nehezítette tovább a dolgukat. Ugyan a tegnapi előadást pontról pontra végig leírhatnám (valahogy volt időm jegyzetelni is, kevésszer éreztem azt, hogy elvarázsol a színpadi akció), ez annyira nem lenne izgalmas olvasmány, így inkább csak kiemelem azokat, akik egy kicsit több esélyt kaptak, jobban előtérbe kerülhettek. (Általam nagyon kedvelt énekesek sokasága vett részt a produkcióban, akiket szívesen nézek – Bátki Fazekas Zoltán, Balatoni Éva, Gábor Géza, Geiger Lajos kicsi szerepeket kapott és közel sem tudott annyi mutatni magából, amennyire képesek lettek volna, lényegében statisztáltak. A rövid megjelenéseiknek azért így is örültem ill. örültünk, mert Vilma is nézte az előadást.)

Voltak szerencsésebbek is, akik az említetteknél sokkal jobb helyzetben voltak, énekesként néhány ária erejéig valóban megvillanthatták tehetségüket. Bretz Gábor címszereplőként jó volt, de persze a darab mozgatója nem ő, hanem egy intrikus szereplő (Sebős, pogány harcos – László Boldizsár énekli a szerepet). István király Erkel felfogásában maga a béketeremtő, aki ellenségeire is az Isten áldását kéri, fegyvertelenül fegyverezi le őket és még életében szentnek szólítják. Bretz maga a dinamizmus – éppúgy nem hiszem el neki az öreg, megtört királyt, akinek örökösről kell gondoskodni, ahogy az évad elején nem hittem el azt, amikor az „és mindig is éjjel lesz már” mondatot énekelte Kékszakállúként. A rendezés nem hagyhatná figyelmen kívül az énekesek külső megjelenését, alkatát. Muszáj lenne vagy sminkkel, vagy instrukciókkal hozzájárulni, hogy a fiatal énekes ilyen öreg szerepekben is hiteles legyen, ha egyszer ilyen szerepeket osztanak rá. Don Giovanniként, Leporellóként, Torreádorként és még számos szerepben Bretz tökéletesen a helyén van. Némi támogatással persze a korban nem hozzáillő szerepeket is egészen megoldhatná (nemcsak énekesként). A színház az átváltozásról szól, nem lenne reménytelen az ügy – mivel a lényeg rendben van (az énekes hangja szép). László Boldizsár sikere nagyobb persze, a gonoszoknak mindig több szerencséjük van…

Az előadás első felében arra lettem figyelmes, hogy végig statikus állóképek, magánszámok követik egymást, alig figyelhető meg az, hogy két szereplő között kiépülne valamilyen kapcsolat. Az első rész végéig talán az egyetlen kivétel Gizella és fia rövid jelenete, amelyben néhány perc erejéig Wiedemann Bernadett és Balczó Péter között valóban érzékelhető az, hogy valami kötelék létrejött. Nem két énekes áll a színpadon, hanem egy fiáért aggódó anyát látunk, aki iránt a fia bizalommal is van, elmondja neki, hogy mi a fő bánata. (Az már egy másik kérdés, hogy miért kell egy szüzességi fogadalmat tett királyfira ráerőltetni a házasságot, ráadásul úgy, hogy a menyasszonyt nem tájékoztatják a várható kilátásokról. Mi várható ettől a frigytől? Utód nem. Illetve: ha a fogadalom titkos, akkor az anyjának sem mondhatná el. Itt van némi ellentmondás, ami gyengíti az operát. Minden ezen a tényen bukik el, hogy nem beszél a fogadalmáról Imre. Ezen bukik el egy ország sorsa?)

Ezt követően a legizgalmasabb és legélőbb pillanat az első rész utolsó perceiben következik: megjelenik a hercegnő, Crescimira, akiből sugárzik a boldogság. Egy fiatal lány, aki nagy reményekkel, lendülettel jön az idegen országba, hogy még aznap csalódjon és megölje a férfit, akiről álmodott. Keszei Bori ekkor még nem énekel, csak a második rész elején jön el az ő ideje, de már itt elhiteti a figurát. Talán ő az egyetlen szereplő, akinél azt éreztem, hogy van jelentős feladata, énekesként és színészként egyaránt és egységes szerepformálással be is teljesíti az elvárásokat. Emlékezetes a kettőse Balczó Péterrel. Látunk egy sugárzóan szép fiatal nőt, aki rajongva énekel a szerelemről és a boldogságról egy olyan férfinak, aki úgy néz, mint aki citromba harapott. A néző persze tudja, hogy mi ennek az oka (Imre szüzességi fogadalma), de nagyon megértjük a visszautasított menyasszony haragját, aki sokkal realistábban látja a világot és szerencsés vetélytársat gyanít. Ha valamit viszünk magunkkal ebből az előadásból, akkor valószínűleg ez a jelenet az.

Ha valaki a közvetítést nézi, akkor érzékelni fogja, hogy a nézők túl sokat nem tapsoltak az előadás közben, sőt a végén is elég nehezen indult be a közönség. Egyetlen jelenet volt, amely a látvánnyal hatott: egy hatalmas fémkarikán lobogtak a lángok, a sámán jelenetében. A díszlet maga jelképes volt, semmiképp nem realista (a tüzes koronára asszociálhattunk, illetve az aranyszínű körfalat egy hatalmas kard döfte át, nyilván az Árpádok viszályára, a magyarság permanens testvérharcára utalva). A trónszék díszítése egyszerre idézi egy fa koronáját és szarvasagancsokra is emlékeztet, rajta a nagyszentmiklósi aranykincs egyik leghíresebb domborműve (amelyen egy meztelen nőt ragad el egy sas). Ha csak ezt a díszletet nézzük (Kentaur munkája), akkor még azt is várhattuk volna, hogy többről lesz szó, mint pusztán az Erkel-opera lebonyolításáról.

Ha megnézzük a történetet, akkor ebben is a pogány-keresztény ellentét a leghangsúlyosabb, azzal a döntő különbséggel (ha pl. a Szörényi-Bródy rockoperához viszonyítunk), hogy itt István egyértelműen pozitív (és erős!) szereplő, ellenfele intrikus, aki megtérése esetén minden bajt elkerülhetett volna. István célja a béketeremtés, semmi más. A hatalom nem érdekli, ellenfelei pedig épp a hatalom megszerzéséért törnek ellene. (A hatalom a rockopera Istvánját sem izgatja, csak belekényszerül a helyzetbe - ezt azért meg kell jegyeznünk. Erkel Istvánja nem is tétovázik.)

Talán azért is kevéssé érdekes ez a történet, mert olyan nyilvánvaló, hogy ki a jó, ki a rossz. Túlságosan is papírízű lett a szent király, még a legtöbb közünk az őrült királylányhoz van. Ez pedig mégsem túl ideális…

Ha valaki lemaradt a közvetítésről – akár Robi előadása, akár egyéb tényezők miatt, akkor még elmehet az ősz folyamán az Erkelbe, ahol műsoron lesz az opera. Alföldi előadása pedig az Arénában látható, augusztus utolsó három napján.
(A tegnapi TV-közvetítés kapcsán nemsokára még egy bejegyzés várható - ugyan ez már egy másik dolog, nem színház, de sok tanulság levonható ennek kapcsán is. Nekem nagy élmény volt, mivel az elmúlt évben 212 színházi előadást láttam, de "élő" TV-programot ezen kívül egyet sem néztem.)

Majdnem két héten keresztül álltam ellen a csábításnak és egészen tegnap estig nem néztem meg, hogyan tették át a centrálosok a kifejezetten karácsonyi hangulatot árasztó Illatszertár c. előadásukat a Festetics kastély parkjába. (A tavasszal látott előadásról részletes beszámoló itt.) Némi kihívást éreztem a választásban. Nemcsak arra voltam kíváncsi, hogyan lesz karácsonyi hangulat egy tücsökciripeléses nyári estén (éjszakai hőmérséklet is 14 fok, zúzmara sehol), hanem a nézők reagálására is. Ez az előadás, amely ugyan a felületén nézve valóban komédia, jó vége van, ahogy a nézők rendszerint szeretik, sőt a díszlete is szépen kidolgozott, illúziókeltő (elhihető, hogy egy Illatszertárt látunk a harmincas évekből), ugyanakkor felhőtlen nyári szórakozásnak korántsem nevezhető. Ha valaki kicsit is hajlamos rá, könnyen gondolkodóba eshet, mert a saját életünkre ismerhetünk rá egyes mozzanataiban. A „kisemberek” anyagi-lelki-érzelmi gondjairól szól, vágyairól. Nyugodtan bele tudunk helyezkedni ebbe a világba, „menni lehet” nemegy szereplővel.

Milyen volt a tegnapi előadás? – Ez itt a kérdés, hogyan állt helyt egy repertoárszínház jól bejáratott darabja a keszthelyi nyaralók közönsége előtt, akik voltak olyan eszesek és szerencsések, hogy ezt az esti programot választották maguknak? (Mellékvágányon azon a kérdésen is el lehetne gondolkodni, hogy vajon kiknek a figyelmét könnyebb megragadni: egy pesti hétköznap a munka után a Centrálba beeső, némileg lefáradt emberekét vagy pedig azokét, akik egész nap a Balaton partján ültek, esetleg a tó körül bicikliztek?)

A közönség már jó háromnegyed órával a kezdés előtt fokozatosan kezdett a parkban felállított színpad irányába szivárogni, többen öltöztek elegánsan, mint ahányan pl. a Városmajori Színpad rendezvényein teszik (feltételezem, hogy a helyi színházszerető lakosok, akik számára a színház még ünnep, ritka lehetőség). Teljesen megtelt a nézőtér, pótszékekkel zsúfolt ház volt. Ez kifejezetten azért örvendetes, mert egy igényes vígjátékra egy hónapon belül 13 alkalommal megtölteni a nézőteret egy kisebb településen nem annyira egyszerű feladat manapság, különösen nem úgy, hogy cirkusz is működik a környéken, ne is beszéljünk a további konkurens programokról. Miután szabadtéri előadásról van szó, ráadásul a park közepén, egyértelmű, hogy hangosítással kell játszani. Voltaképp ez az egyetlen igazi hátránya az előadásnak a Centrálban játszotthoz képest: szerencsésebb, amikor a színészeket nézve nem ugyanabból a hangfalból halljuk az összes hangot. A mérleg másik serpenyőjében persze ott van a fák susogása, a hold és különösen az, hogy mindezért nem kellett messze utazni. (Ha már az utazást nézzük: az előadás csak a keszthelyieknek és az autóval rendelkezőknek elérhető, busszal már nem tudtam volna hazaérni.)

A tegnapi előadás csak megerősítette az első nézés során kialakult benyomásaimat és most is azt vettem észre, hogy a történet beszívott, annak ellenére, hogy már előre tudtam, hogy mikor jön a következő poén. Így volt ezzel a közönség is, megközelítőleg tíz percbe telt, mire az a bizonyos mással össze nem téveszthető színházi csönd beállt, amely azt jelzi, hogy nagyon figyel a nézőtér. Ez a kapcsolat megmaradt az előadás végéig, a varázs nem tört meg.

Az előadás első részében jóval kevesebb a poén, a történet előkészítődik (nem gyilkolnám le, nézzétek meg), a második rész lesz az, amelyikben igazán sok a komikus párbeszéd. Az, hogy mely néző kinek a játékát élvezte jobban, egyéni ízlés kérdése. Szerethetőek a színészek. Esetleg a rezignált és visszafogott drogéria tulajdonost játszó Kern játékát (én hosszú idő óta ebben az előadásban szeretem legjobban, talán azért, mert semmi látványos faxni nincs benne, semmi „kerneskedés”, nem is akarja magát az előtérbe tolni és Puskás Tamás rendezése is éppen annyira emeli ki, amennyire a szerepe megkívánja), vagy Simon Kornél amorózó drogista segédjét (Asztalos úr), aki ugyan alkalmanként nevetséges, talán azért, mert olyan nagyon komolyan veszi magát. Csak egyszer szeret életében, de akkor aztán túlbonyolítja a dolgot, amennyire lehet. Aki leginkább nevetni szeret, az kétségkívül az intrikust választaná, Cserna Antalt Sípos úr szerepében. Neki van a legtöbb poénja. Pokorny Lia mint Balázs Róza kisasszony szintén emlékezetes, kellemetlen is és szeretnivaló is egyszerre. Bereczki Zoltán Kádár úrként mintha felszabadultabban játszotta volna a nőcsábászt, kicsit lazábbra is vette a figurát, mint tavasszal a kőszínházban, ami nem vált hátrányára az előadásnak.

Az Árpád tanoncot játszó Béli Ádám alakításával biztos nem lett volna semmi bajom, ha nem láttam volna a legutóbb Szemenyei Jánost, aki ugyanebből a szerepből sokkal többet tudott kihozni. Akik csak vele látták, valószínűleg hiányérzettől mentesen távoztak.

Ami nekem mindig imponál: a legtöbb színészi megoldás lazának, természetesnek, akár improvizatívnak hat (lsd. ahogy Asztalos úr megsimítja a polcokat, megigazít néhány árút), ugyanakkor ki van az előadás milliméterről milliméterre dolgozva, rögzítve és bejáratva. Ez az a hozadék, amit csak akkor látunk, ha másodszor nézünk valamit. (Hátha még elgondolom, hogy Stohl András a másik szereposztás, vele nem láttam egyáltalán és valószínűleg még egyszer neki is esélyt adnék…)

Profi színház ez, a nyári helyszín ellenére is. Örülhet, aki erre jut el, nem pedig valami alkalmi haknira. Még van belőle Keszthelyen három este ezen a hétvégén és ősztől ismét a Centrál repertoárján lesz rendszeresen. Aki igényes szórakozást (és akár valamivel többet is) akar, az nézze meg.

Ha az ember egy előadásra már másnap visszaül, annak rendszerint  az az oka, hogy nagyon jó élmény az előadás és szívesen elmerülne benne ismét. Emellett a kíváncsiság szerepe sem elhanyagolható, hiszen az újranézéssel dől el, hogy egyes megoldások mindössze alkalmi improvizációk voltak-e, illetőleg az is kiderül, hogy a meglepetések eltűntével, miután már ismerős az előadás minden (= legtöbb) eleme, hat-e így is a nézőre. Veszíteni is lehet, kijöhet az ember csalódottan is a második előadásról. Emiatt én rendszerint hosszasan fontolgatom, hogy kockáztassak-e vagy sem, és tegnap is csak hét óra után döntöttem el, hogy odamegyek mégis. Nem akartam a korábbi  jó élményemet veszélybe sodorni.

A Figaró a próbát kiállta, sőt másodszorra még jobbnak is tűnt. Ez nyilván azért is van így, mert a legtöbb előadás javulni szokott a közönség előtti játéktól. Az lenne a jó, ha minél hamarabb repertoárra kerülhetne. 

A két előadás között jól észlelhető különbségek is voltak, rövidebbek lettek a rendező összekötő szövegei például, sőt a második rész elől el is tűnt. Hábetler Andrást hallgatva az jutott eszembe, hogy mennyire jól állna neki a "stand up" műfaja, mert élvezetes volt másodszorra is a szöveg (ezek szerint nagyjából kötött volt a szöveg, csak improvizációnak tűnt tegnap). Jó kis műsora lehetne mondjuk a Rózsavölgyiben, néhány operaáriával fűszerezve. A darab hosszát ismerve szerencsés, hogy kicsit rövidített a castingon is, bár feltétlenül poén volt, hogy egy másik operaénekes is jelentkezett Grófnak, aki történetesen el is tudta volna énekelni a szerepet, csak esetleg olaszul. Molnár Levente jó fej volt, volt a közönség körében ráadásul még egy alkalmas Gróf, Kálmán Péter, aki ráadásul magyarul is tudta volna a szerepet. Ha ő is jelentkezik, vakarhatta volna a fejét a rendező, hogy miért is nem alkalmas mégsem rá. Én még így is azt mondom, hogy a bevezetéssel eltelt idő sok, csak 8.36-kor kezdődött így el a tényleges előadás, és 11.50-re lett így vége. (Most talán még több néző ment haza, és én kifejezetten most is az inkább a kései időpontban láttam a legfőbb okot.)

Az újranézés során tudatosan figyeltem, hogy a mű kulcsáriáinak mi lett az új hangszereléssel a sorsa. Első nézésre is úgy tűnt, hogy a rendező tudatosan igyekszik az összes olyan helyzetet poénra venni, ahol úgy tűnik, hogy a szerző komoly maradt és őszinte, mély érzelmekről szól. Ma már egészen biztos vagyok ebben, hogy ez koncepció, nem is csak felületes jópofáskodás. Nyilván annyira tragikusan felületesek az emberi kapcsolatok a rendező tapasztalatai szerint, annyira minden csak a játszmázásról szól, hogy ezt csak komédiának lehet nézni, másként túlélhetetlen. Emiatt következetesen "tönkretette" az összes áriát, még a Grófné magasztos második felvonást kezdő nagyáriáját sem vehettük komolyan. Amíg azt énekelte, "Ámor isten, hogyha nem szeret a férjem, küldj reám halált", addig kezdte a csokiját bontogatni. Nevetséges lesz ő is, aki a legtöbb Figaróban nem az. Nem is beszélve arról, hogy Cherubint ő kezdené molesztálni, aki mintha ezért annyira mégsem lelkesedne, mint ahogy a szöveg előírja. Susanna elől pedig dugdossa a bonbonjait. A Grófné kényszeres csokievése tartós hatást váltott ki nálam, már majdnem két napja nem bírtam felbontani a saját csokoládémat, mert azonnal eszembe jut ez a jelenet, minden szánalmasságával együtt. Meglátjuk, hogy meddig tart az előadás hatása. A Grófné másik fontos áriáját ma még lazábban énekelte, mint tegnap - most már a poposított második rész alatt a közönséget is tapsoltatta. Ennél a résznél jegyeztem meg, hogy mennyire kellene a sorozatjátszás, rengeteg kijátszatlan poén-lehetőség van itt, amelyek mind a felszínre kerülhetnének.

A tegnapihoz hasonlóan most is úgy tűnt, hogy a Gróf a legerősebb szereplő, aki kívülálló is (a darab szellemével megegyezően) és ő az, aki csak nevetséges, de semmi humorérzéke nincs. A többiek esetén ez vagy nem igaz, vagy nem derül ki. Ismét nagyon kereknek éreztem Kovács István alakítását. Lehet ezzel a Gróffal szimpatizálni, voltaképp olyan könnyen átverhető, sajnálatra méltó. Legalább annyira egyedül van ő is, mint a felesége.

Amit a tegnapi kapcsán nem említettem, bár észrevettem: a fitnesz-eszközök kifejezetten szerencsés használata. Az első részben, amíg az edzőterem a háttér, szinte minden szereplő jól kihasználja ezeket - nem csak dekorációként vannak jelen az előadásban, mint ahogy az számos esetben lenni szokott. Bartoló a bosszúária közben a labdán ülve súlyzózik, később Basilio adja a Gróf kezébe az egyik súlyzót, hog azzal verje meg az apródot. A súlyzózás sokszor csak üres rúddal történik, ez is kifejező, Cherubino az egyetlen súly, aki előbb a rúdra csimpaszkodik, majd végül ledobják. Az ő gyakorlatoztatása természetesen az elvárható helyen történik, miután megkapja a kapitányi kinevezését.Elég nyamvadt, nem megy neki a fekvőtámaszozás, de ez egészen beleillik a koncepcióba. Susanna valóban edzi is a Grófot - elvégre ezért alkalmazzák-, sőt át is dobja egyszer a vállán, amikor az közelítene felé.

A szöveget nézve most is kellemesen ültek a változások, a svájci frank alapú hitel, Brüsszel, a Tesco, a szexuális zaklatás és a szigorított családjogi törvény mind szépen beillik a képbe és a közönség teszi a dolgát, nevet rajta - ahogy ezt kérte is a rendező. Másodszorra már elgondolkodik az ember, hogy miért maradt meg a magázódás a grófi pár között és grófnénak miért nevezi a feleségét Gróf Richárd képviselő. Kovácsnénak hívná talán a feleségét valaki? Életszerű ez? Van egy érzésem, hogy a szöveg átírása csak részben történt meg, azokon a helyeken, ahol a történet is változott. Ezen lehetne még finomítani, nem mintha a pillanatnyilag betanult szöveget ezek az énekesek szívesen tanulnák újra - esetleg majd akkor lehetne erre gondolni, ha mások is fognak szerepelni esetleg egy későbbi Hábetler-Figaróban.

A darabot nézve meggyőz minket a rendező, hogy a Figaró tényleg "a világ valaha írt legjobb operája" és minden emberi viszony szerepel benne. (Engem erről az előző bejegyzésemben említett Kovalik-rendezés győzött meg, de akik azt nem látták most ezzel a merőben más koncepcióval találkozva ugyanígy eljuthatnak erre a következtetésre.) A műfaj nagyszerűségét én viszont nem abban látom, amelyet a rendező elemzésében a közönségnek kiemelt. Nekem nem azért jó és különleges az opera, mert az elit művészete ÉS olyan is, mint egy sportteljesítmény (lehet izgulni, hogy sikerül-e a magas C vagy sem), hanem épp azért van különleges varázsa, mert a mi életünkről, érzelmeinkről szól és a zene által különlegesen szuggesztíven teszi ezt, sokkal hatásosabban, mint egy prózai előadás - de sajnos csak akkor, ha jól működik. Ha nem, akkor akár maga a pokol is lehet egy előadás végigülése. Épp az a baj, hogy elég kevés a valóban jó előadás, amelyik minden tényezőjében megfelelő. Emiatt törvényszerű, hogy a legtöbb ember szükségszerűen egy rossz előadásba botlik bele és emiatt nem lesz a műfaj barátja. 

Aki ezt a Figarót látja először, annak azt hiszem tényleg jobb esélyei vannak, hogy egy "igazi" nagyzenekaros-kórusos-klasszikus jelmezekkel és díszlettel rendelkező előadást is élvezni tudjon majd. Mert az ember egy idő után már a részeredményeknek is tud örülni, az egy-egy jó énekesnek. Jelenleg sok jó énekest láthattunk,jó alakításokkal, sőt az is evidens, hogy élvezték ezt a munkát. Így ismét csak reménykedéssel zárom a bejegyzésemet.