A Káva feldolgozta a 2008-09-es cigánygyilkosságokkal kapcsolatos eseménysorozat egyik epizódját. Egy német szobrászművész szobrot készített az áldozatok emlékére és egyetlen falu sem volt hajlandó ezt felállítani. (cikk a témáról) Az ifjúsági-színházi előadás nem beszél az ügy végkimeneteléről, a többnyire tájékozatlan diákoknak - nem véletlenül - csak az előadás után mondják el a történet valóságalapját. A foglalkozással egybekötött színházi előadásban erősen a csoporton múlik, hogy lesz-e szoborállítás Tótágason vagy sem.
Ezen a pénteken ugyanazzal az osztállyal mentem, mint a múlt csütörtökön a Cyber Cyránóra. Most szinte mindenki jött és mások nem is voltak rajtunk kívül. Érdekes élmény ez is, színház, de nem hagyományos módon. A történet néhány jelenete után a szereplők kilépnek és meg lehet vitatni, hogy ki mit gondol, milyen utakat látunk a szereplők számára.
A szobor felállítása ezúttal a polgármester, a lánya és a lány barátja magánügyeként is megjelent. Láttunk háromféle tipikus reakciót, a polgármester pragmatikus megközelítését (ne állítsuk fel a szobrot, jó lenne felejteni a történteket), a Marci fiú ellenálló-lázadó hozzáállását (mindenképp állítsuk fel, muszáj emlékezni) és a köztük őrlődő Annáét, aki mindenképp szeretne kompromisszumot lelni és megnyugtató középutas megoldást találni. A szereplők határhelyzetbe kerültek, ami azért is elgondolkodtató, mert ez a szoborállítási kérdés normális helyzetben (rasszizmus nélküli közösségben) nem lehetne az persze.
Mindhárom oldalról körüljártuk a történéseket, megrágtuk alaposan - újságírói szerepben és saját személyében is jónéhány gyerek aktívan hozzászólt. Ha jól meggondolom, eddig ez volt az egyetlen helyzet, amikor ezt a csoportot ennyire egyértelműen koncentráltan dolgozni láttam, mindenféle egymás közti beszélgetés nélkül. Ez is azt mutatja, hogy az alternatív módszerek működnek, pusztán az a baj, hogy a legtöbb anyagot nem lehet ilyen módszerekkel feldolgozni. De jó lenne. Jelen esetben egyértelmű, hogy a cél megvalósult és a gyerekek együtt tudnak gondolkodni a problémán.
A program végén névtelen szavazással eldőlt, hogy ebben a közösségben mi lenne a szobor sorsa. Kétharmad arányban az osztály a felállítás mellett döntött. Ahhoz képest, hogy a valóságban egyöntetű elutasítás volt a végeredmény, kifejezetten jó ez a mi 21-.11-es arányunk, két tartózkodással.
Akinek módja van, foglalkozik középiskolás osztályokkal, vigye el őket egy ilyen programra, hogy lássa, a tanítványai egy ilyen helyzetben hogyan reagálnak, kifejezetten érdemes.
Korábbi ilyen tapasztalatomról lsd.: A hosszabbik út. Utóbbi előadást idén a POSZT-ra is meghívták, előbb-utóbb figyelni fognak ezekre a kezdeményezésekre is...
