Mezei néző

Parti Nagy Lajos írt öt jelenetet, két színészre. Az öt jelenet igazán nem kapcsolódik össze, pusztán az a közös bennük, hogy a férfi-nő kapcsolat siralmasságát mutatják be humorosan, de még így sem eléggé derűsen ahhoz, hogy kifejezetten könnyed szórakozásnak minősíthető legyen az előadás. Lehet, hogy az Átrium célközönsége nem is vágyik erre. A felrajzolt kapcsolatok némelyikében biztosan lesznek ismerős elemek, azok kapcsán mód nyílik arra, hogy saját életünket is megvizsgáljuk.

A Vígszínház premierje valóban ünnepi esemény volt szombaton este. Igazi teltház, még a lépcsőre is jutott néző. Pest legszebb színháza ez, nem vitás. Az ezer fős nézőtér megtöltése "komoly darabokra", azaz nem zenés vígjátékokra, igazi kihívás. Nem  egyszerű ez még Shakespeare esetén sem, hiába jók a színészek és meglehetősen vonzó név Alföldié. Különösen így, hogy nem a könnyedebb darabok közül választottak. A Julius Caesar kifejezetten politikáról, a mindenkori hatalmi viszonyokról szól. Hiányzik belőle a megszokott szerelmi szál, és túl sok humor sincs benne - bár a rendezés mindent megtesz, hogy a lehetőségekhez képest felbukkanjon lépten-nyomon.

Nem biztos, hogy magától értetődő Shakespeare Othellóját mai konyhadíszletben játszatni. De nem is véletlen. Zsótér Sándor most rendezett először a Stúdió K-ban. Remélem, nem utoljára. Lassan vége a hétnek, így már nyugodtan elmondhatom, hogy ez az előadás volt a kedvencem abból a négyből, amit láttam. Sőt, azt hiszem, hogy az évad egyik legfontosabb előadását láttam szerdán.

Lengyel Menyhért Róza című vígjátéka nagyszerűen illeszkedik a színház profiljába. Ismét egy darab a két világháború közötti békebeli „polgári” világról, amelyik alapvetően szórakoztat, de persze felvet kérdéseket is, ha a nézőben van hajlandóság a gondolkodásra is. Másfelől pedig nagy lehetőséget ad egy színésznek -.Almási Éva jutalomjátéka ez -  és a többieknek is elég kellemes feladatot.

Sean O`Casey 1937-ben írta a darabot. Nem biztos, hogy egy mai független színházi csoport számára annyira magától értetődő választás, éppen ezt bemutatni. Ez volt az első gondolatom, amikor a műsorban megláttam a címet. A bemutató óta némi idő már eltelt, én a negyedik előadáson jártam.

Szerdán újranéztem az I. Erzsébetet, kicsit több mint kilenc hónap kihagyás után. Van olyan minőségű az előadás, hogy akár többször is érdemes nézni. Az első beszámolóm hiányosságait most észleltem, így most néhány kiegészítés következik. Mi az, amit még érdemes emlegetni az előadás kapcsán?

Frissen meghirdetett program volt a Jurányiban a Kortárs Drámafesztivál előadása. Ehhez képest nem volt rossz, hogy legalább félig megtelt a nagyterem. 

Az előadás a színház tájékoztatója szerint is nagy hangsúlyt fektet annak a vizsgálatára, hogyan változott meg az emberek közötti kommunikáció a különböző közösségi oldalak (és persze az internet) elterjedésének a hatására. Tasnádi István darabja évek óta (2010) fut sikerrel a Kolibri Pincében (egy márciusi előadásáról és a műről részletesebben: itt), és egészen magától értetődő, hogy tavaly novemberében Zalaegerszegen is felfedezték az aktualitását. Én az 58. előadást láttam vendégjátékon a Jurányi Inkubátorházban.

A múlt vasárnap láttam is, nem is A trubadúrt. A szünetben hazamentem. Miután tavaly háromszor is néztem, három bejegyzésben foglalkoztam a rendezés hiányosságaival, azt gondoltam, hogy megúszom a blogírást.(Ha nem nézem végig, akkor nem muszáj megírnom egy előadást a saját játékszabályaim szerint.) Mert nagyon nem szeretek rosszat írni egy előadásról, hiszen rengeteg előadás tapasztalatával a hátam mögött magam választottam ki. Sokkal jobban hangzik inkább igazolni, hogy érdemes volt megnézni. Minden előadásból lehet tanulni, és szinte minden előadásban vannak részértékek, amelyeknek lehet is örülni. Amikor az ember kezéből szinte kiesik a toll. Most is voltak ilyen mozzanatok.  Az összbenyomás mégis a  nézőn múlik, hogy éppen milyen hangulatban van. Aszerint billen a mérleg nyelve.

Ma visszültem még egyszer, bár nem voltam jobban ráhangolva a Trubadúrra, de adtam még egy esélyt az előadásnak. 

Messze több volt mint protokolláris esemény a Moholy-Nagy Díj átadója a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. A 2006 óta kiosztásra kerülő díj történetében most kérték fel először a díjazottat, hogy tartson előadást. És Kovalik Balázs majdnem két egész órán át beszélt az operáról, de még szívesen hallgattam volna tovább is. A részletek következnek.