Nem biztos, hogy magától értetődő Shakespeare Othellóját mai konyhadíszletben játszatni. De nem is véletlen. Zsótér Sándor most rendezett először a Stúdió K-ban. Remélem, nem utoljára. Lassan vége a hétnek, így már nyugodtan elmondhatom, hogy ez az előadás volt a kedvencem abból a négyből, amit láttam. Sőt, azt hiszem, hogy az évad egyik legfontosabb előadását láttam szerdán.
Ha az ember Zsótér rendezéseit 23 éve követi, a legkisebb mértékben sem lepődik meg azon, hogy megint váratlanul éri a díszlet és a jelmez által kisugárzott miliő. Ez a Zsótér Sándor által fémjelzett előadások egyik alapvető jellemzője: akármihez nyúl, az egészen új oldaláról mutatkozik meg. Nem jön be soha a papírforma, lefejti az unalomig ismert művekről is a kliséket.
Természetesen, amikor azt mondom, hogy Zsótér-rendezés, akkor a szokásos alkotói közösség munkájáról beszélünk, amelybe beletartozik Ambrus Mária (díszlet), Benedek Mari (jelmez), Ungár Juli (dramaturg) egyaránt, évtizedek óta. Eredményesen működik ez a szövetség, ez az előadás is az egyik bizonyítéka ennek.
A történet nem változott meg alapjaiban, csak a hangsúlyok tevődtek át.
Számomra eddig a legfontosabb Othellót Ruszt József rendezte a Budapesti Kamaraszínházban. Nagyon erős volt benne Gálffi László Jágóként, de az mégis a címszereplőről szólt elsősorban, akit a még pályakezdőnek számító Kamarás Iván testesített meg. Utóbbit később egyszer sem láttam olyan revelatívnak, mint éppen Othellóként. Talán nyolc alkalommal is megtekintettem az évek folyamán, amíg műsoron volt az előadás. Nagy Enikő Desdemonaként hozzájuk képest kissé háttérbe szorult, de az ő alakítását is őrzöm.
Ezt az előadást viszont akár Jágónak is nevezhették volna, az ő manipulációja van leginkább előtérbe helyezve. Ugyanakkor a többi szereplő - különösen Cassio és Rodrigo - sokkal erősebben van jelen, nincs az az érzete a nézőnek, hogy a három főszereplő mellett a többiek csak statisztálnak. Ugyan a Stúdió K társulata most a szokásosnál több vendéggel egészült ki erre az alkalomra, mégis nagyon erősen érződik, hogy csapatmunkát látunk.
Amint a bevezetőben említettem, egy átlagos, lapokból összeállítható konyhabútort látunk, mégpedig egy olcsóbb árkategóriásat. A pulton "junk food", kóla, chips, negró. Nem főznek és alig esznek, nem ez a funkciója kerül előtérbe. Van egy kerek konyhaasztal is, legtöbbször emellett ülve beszélgetnek, otthonosan. Az egyetlen, kicsit szokatlanabb - de nem rendkívüli - elem: átlátszó műanyag székek vannak. Ennek a cselekmény egyetlen pontján lesz kiemelt szerepe. A falak kartonpapírból készültek, egészen semleges hatást keltenek. A viszonylag kis színpadtér alkalmanként kitágul, amikor a hátsó ajtón a szereplők távozását hosszan szemlélhetjük. A raktáron át haladnak el. Ezt a látványt egészítik ki a jelmezek. Minden férfin régimódi és a számára lehetőleg legelőnytelenebb színű, szabású öltöny van, mintha az lett volna a szempont, hogy semmiképp ne álljon jól. A női ruhák is azt a benyomást keltik, hogy legalább ötven éve kimentek a divatból.A magassarkú szandálok (az én olvasatomban) még külön meg is erősítik azt, hogy mennyire nehezen lehet ebben a világban mozogni.
Hétköznapi, hősietlen korban játszódik a történet. Ennél a sivár, ugyanakkor nagyon ismerős látványnál jobban talán semmiféle módon nem lehetne ellenpontozni a szövegben szereplő Velencét, Ciprust, a nagypolitikai eseményeket. Kisemberekről szól a történet most, nem a hős hadvezér elárultatását látjuk. Zsótérék világában nincsenek igazi nagyszabású emberek és ez a közeg szinte teljes egészében nélkülözi a szépséget. Földeáki Nóra Desdemonája azért így is-úgy is kiragyog, az ő szépsége és tisztasága nem kérdőjeleződik meg. Attól tartok, hogy az az Othello előadás, amelyik egy ilyen módosítást is végrehajtana, már túlságosan messzire merészkedne.
Zsótér a konyhadíszlettel megfosztja a történetet a ballasztoktól, maradnak az emberi viszonyok, amelyek viszont igazán aprólékos részletekig ki vannak dolgozva. Ehhez segítséget ad az új fordítás is, amelyet a rendező, a díszlettervező és a dramaturg együtt jegyez. Vannak benne vicces kiszólások (a facebookra is), amelyek jól esnek nekünk - pl. egy jól elhelyezett utalás Földeáki Nóra "fizikai színészségére", illetve magyar vonatkozások is belekerülnek. Bizony, rólunk és nekük szól a történet.
A központi szereplő feltétlenül Jago, aki vélt (Othello talán elcsábította feleségét) és valós (nem őt nevezték ki hadnagynak) sérelmei hatására féltékennyé teszi Othellót. Nagy tetteket nem hajthat végre, viszont tönkre tudja tenni a tábornokot, mindössze néhány jól irányzott megjegyzés kell hozzá. Nincs benne szánalom, fel sem merül benne, hogy ezzel az egészen ártatlan Desdemonát is elpusztítja. Rába Roland Jágója hideg fejjel, megfontoltan és könyörtelenül tapos át mindenkin. Csak kismértékben érezhető a káröröm, nem látjuk, hogy a cselekedete által legalább ő boldog lesz. Négy halott az eredmény. Egyedül Cassió, a rivális az, aki megússza - teljes siker az ő tetteit sem koronázza. Rába Roland Jágója ismét csúcsformában mutatja a színészt. Kis szerencsével, amennyiben elég kritikus megtekinti az előadást, nem fog kimaradni a legjobb férfi főszereplő jelölésből.
Kaszás Gergő nem lehetne Othello egy "klasszikus" előadásban. Nem tipikus katona-alkat, sőt mindent megtesz annak érdekében, hogy alakítása a legtávolabb legyen a tábornokság kifejezésétől. Vendégként vesz részt az előadásban, nem a Studio K tagjai közé tartozik, bár távol sem áll tőlük, hiszen együtt játszik a Vádli előadásaiban Nagypál Gáborral és Fodor Tamással. Meghívása jelzi, hogy éppen ilyen, kicsit sem dekoratív címszereplőre volt Zsótérnak ezúttal szüksége.
Kaszás Gergő Othellója öntudatos, világa egészen szilárdnak tűnik mindaddig, amíg Jago néhány megjegyzése hatására kártyavárként azonnal szét nem omlik. Talán minden eddig látott Othello közül ő az, akinek a bizalma a leggyorsabban meginog. Kishitű. Talán maga sem merte elhinni, hogy van olyan nő, aki feltétel nélkül és mindenki másnál jobban tudja szeretni éppen őt. Szánandó, de ennél sokkal fontosabb az a sajátossága, hogy alkalmas arra, hogy a néző magára ismerjen. Lehetséges, hogy mi sem vagyunk okosabbak Othellónál.
Kishitűsége alapulhat azon, hogy "hátrányos helyzetű", más, mint az őt körülvevő emberek. A "néger mór" alcím, amit a színlapon is hangsúlyoz Zsótér, ugyanezt nyomatékosítja, bár Othello származásáról csak beszélnek, a (ronda) barna öltöny is jelzésként működik, nem beszélve a játékos utalásokról. A kóla, a negró és a négercsók mind erről szól. Othello helyzete mégis speciális, hiszen szüksége van rá annak a társadalomnak, amely kirekeszti. A felszínen kiemelt helyzetben van, miközben a háta mögött leszólják.
Kovács Krisztián tavaly is megmutatta, hogy mennyire átlagon felül jó színész. Ez most nem abszolut főszerep, mint A kutya különös esete volt, de ilyen sokszínű Cassióhoz nem volt még szerencsém. A figura minden oldalról ki van dolgozva, nem lesz belőle eszményített áldozat. Bizony kicsapongó, részeges, aki még az italt sem bírja, egy utcalány a szeretője, akit még le is néz. "Lézengő ritter" lenne rá a jó kifejezés, ha az nem egy egészen más darabot asszociálna. (De teljes joggal gondolhatunk a Bánk bánra, hisz az előadásban betoldásként elhangzik Petur bordala, sőt még az István, a királyból is hallunk részleteket.) Alkatilag rendkívül hasonló Othellóhoz és Rodrigóhoz is, nem véletlenül. Egyikük sem testesíti meg az "igazi" férfi ideális képét. Desdemona Othello történeteit hallgatta és hatásukra beleszeretett a mórba. Ez a magyarázat. A szerelem vak, nem feltétlenül a legméltóbb férfi a kiválasztott. Ebben a mezőnyben, amit látunk még így is, néger mórságával együtt is Othello az, aki a legjobb opciónak tűnik. Legalábbis eleinte, amíg úrrá nem lesz rajta a szenvedély.
Nagypál Gábor Rodrigo. A Ruszt-Othellóban ez Pindroch Csaba szerepe volt, aki szintén nagyon eltalálta a figurát. Kell ez a Rodrigo, általa csempész be az előadásba némi humort a szerző és erre nagy szükségünk is van. Rodrigo mindössze ostobasága által érdemli ki, hogy Jágó áldozata legyen. Akit ki lehet használni, azt ki is használják, ez a tanulság sorsából.
A női szekció is roppant erős. Molnár Erika Brabantio, azaz férfi szerepben fut. Szövegében férfi, de női kosztümöt kap. Elvileg lehetnének nők is vezető szerepben. (Vagy egyáltalán nem is fontos a neme? Nem vacakolnak, uramnak szólítják. Szerepeltetése a darab humoros oldalát erősíti.)
A darab világában a nők is másodrendű állampolgároknak számítanak, nemcsak Othello. Erre utal a legöntudatosabb nő, Jágó felesége (Emília - Homonnai Katalin) szájába adott hangsúlyos monológ, amely egy másik velencei történetből került ide, mégpedig A velencei kalmárból. Földeáki Nóra éteri ártatlanságú Desdemonája kellően határozott és öntudatos, nem tűnik hajlíthatónak. Annál inkább az Nyakó Juli Biancája, aki lágy, nőies és ugyanúgy szerelmes. Mindkettejüket tönkre teszik, ahogy Emíliára is halál vár. Utóbbi méltó ellenpontja Desdemonának. Őt hallgatva nem tartjuk kizártnak, hogy Jágó gyanakvásának van alapja, és megcsalta a férjét többek között Othellval is. Számára ez a hűség-hűtlenség nem akkora dráma, semmiképpen nem élet-halál kérdése. És egyébként is: milyen szeretet-szerelem az, amelyik nem a másik javát akarja? (És itt jönne a mostanában annyira sokat emlegetett gondolat az elengedés szükségességéről...)
Ebben a közegben egészen abszurdnak tűnik a gondolat is, hogy valakit megöljenek azért, mert másba szeretett bele. Annyira abszurd a gyilkosság, hogy el sem próbálják játszani, sőt a színésznő nem is tesz úgy, mintha meghalt volna. A darab modern díszletbe helyezése kifejezi azt is, hogy mekkora utat jártunk be Shakespeare kora óta, amikor még valóban egy életre szólóan köttettek a házasságok.
"Nem láttam embert, ki tudná mi a jó neki" - hangzik el egy hasonló mondat a darabban. Valószínűleg ez rám is igaz. Azt viszont tudom, hogy azoknak a nézőknek, akik szeretik az intellektuális színházat, akiknek a szöveg mögöttes mondanivalójának a felfejtése kifejezett élmény, azoknak ez az előadás a feltétlenül megnézendő kategóriába tartozik.
