Mezei néző

Különleges esemény indokolja, hogy most 648 szó ezen a blogon ne egy konkrét előadásról szóljon, hanem mindössze egy énekesről. Cser Krisztián két nap alatt három opera címszerepében lépett fel, mégpedig premierhelyzetben. Én eddigi színháznéző pályafutásom alatt hasonló mutatványnak még nem voltam tanúja, most viszont igen, így megörökítem. Hozzáteszem egészen halkan: talán nem is baj, hogy ritka az ilyen esemény, mert az operaénekesi pálya maratonfutás, elsősorban hosszú távra kellene tervezni. De a műsorterv az úr, azt nem igazítják az énekesekhez. Ha előadódnak ilyen extrém helyzetek, mint ez a mostani, kiderül feketén-fehéren, hogy kiben mi rejlik.

Nem mindennapos esemény, hogy az Operaház vidéken tart premiert. Most mégis ez történt, mégpedig az egyik legnagyobb operajátszási hagyománnyal bíró városban, Szegeden. Hasonlóan ritka az, hogy én operaházi programban színpadra lépek (ezúttal premieren!), másodszor fordul elő. Az első, az éjszakai vetélkedő, oly erősen megmaradt, hogy ismét kiléptem a komfortzónámból és fel a nagyszínpadra a rendező közönséghez intézett felhívásának nem ellenállva.

Nem tudom, hogy mi volt rám leginkább hatással, a csábítás, hogy ismét egy Figaro-díszletben lehetett táncolni,  vagy pedig az az előérzet, hogyha legalább mi ketten nem megyünk ki képviselve a szegedi publikumot, akkor a rendezés egyik alapötlete nem valósul meg. De az is lehet, hogy a magam meggyőzése azért sikerülhetett, mert erősebb volt bennem a kíváncsiság, hogyan hat az előadás hátulról, karnyújtásnyira a jelenetben nem éneklő szereplőktől. Azt hiszem, ezzel a húzással elértem a maximális közelséget a Figaróhoz, innen már csak távolodni lehet. Aki kipróbálná az élményt, reménykedjen abban, hogy hamarosan lesznek időpontok a további vidéki városokban tartandó gördülő Figarókra is és ott csatlakozhat majd. Most erről a premierről következik néhány benyomás.

Galambos Péter Mario rendezéséről talán a korábbiakban már mindent leírtam. Az előadás most ismét a Kékszakállúval ment együtt, amelyről már tettem fel néhány gondolatot. További hosszas bevezetés helyett a rendezés tizedik és tizenegyedik megtekintéséről lesz szó.

Galambos Péter két éve rendezte meg az Operaház 14. Kékszakállú-verzióját, amely Vajda János Mario és a varázsló című egyfelvonásosával (ha a főpróbát is beleszámítom) hat alkalommal ment le 17 nap leforgásán belül az Erkel Színházban. A Mariót később, 2014 májusában az Operakaland részeként ismét játszották hármas szereposztásban. (Nyolc bejegyzés a korábbi előadásokról itt.) Jelenleg a felújítás átkerült az Operaházba,a Kékszakállúban kicserélték az énekeseket. A rendezés egyéb meghatározó elemei (sajnos) megmaradtak. Az előadás természetesen így is egészen másként hat. Ez persze akkor is így történne, ha ugyanaz maradt volna a két főszereplő. (Láttam rá példát, hogy két nap különbséggel is jelentősen másként működött egy koncertszerű Kékszakállú.)

Néhány gondolat következik az öt alkalomra tervezett sorozat csütörtöki főpróbája és a vasárnap délelőtti premierje kapcsán. További előadások: okt. 25 és nov.7. délelőtt, nov. 20. este. Miután ezt az előadást az évad programjának kikürtölése óta (márc.3.) folyamatosan vártam, a rendezéssel kapcsolatos minden fenntartásom ellenére is, nem lesz rövid, de talán jól átfutható. (Azoknak, akiket ez nem érdekel, a héten megtekintett további öt prózai előadásról szóló bejegyzést írtam.) A Mario és a varázslóról külön lesz szó.

34. évadjába lépett idén Karinthy Márton magánszínháza. Ez-az történt ebben az időszakban, változott a színházak helyzete is, mindenhol megszorításokról hallani. Eközben a Karinthy Színház tele van nézővel, prosperál és így terjeszkedik. Kitágult az előcsarnok, sőt most már nemcsak forgószínpada van, hanem süllyesztője is. A bolond lány című előadásban ez a süllyesztő hangsúlyos szerepet kap, liftként működik.

Valószínűleg ha valaki meghallja Marcel Achard vígjátékának címét, Domján Edit legendás alakítását tudja hozzá párosítani, amely után mostanáig mindössze 15 bemutatója volt ennek a kissé szentimentális krimi-komédiának. Az 1964-es Madách Kamarában tartott ősbemutatót jellemzően vidéki premierek követték, mindössze kétszer került színpadra a fővárosban, legutóbb 2010-ben. Én nem tudtam semmit korábban a történetről, és megadtam a lehetőséget az előadásnak, hogy spontán hasson rám.

Félrevezetett engem galád módon a szerző: nem volt semmiféle öreg pokrócról szó az előadásban. Ezt mindazoknak mondom figyelmeztetésül, akik tervezték az előadás megtekintését. Még jó, hogy saját maga megadja a műfaji meghatározását is: tanmese. Ez az, mégpedig ötven percben. Sokan nézték, kilencven százalékban nyugdíjasok, de azért néhány óvodás is, illetve profi kritikusok is, akik majd remélhetőleg nálam részletesebben írnak. Valószínűleg az előadás hatására mindenki, aki a nézőtéren ült  és titokban azt tervezgette, hogy utcára teszi szülőatyját két - újonnan vásárolt - pokróccal, most visszaretten, ahogy a darabban "az elkövető" házaspár is ezt tette végül. Emiatt valóban szó lehet, az előadás leírásában megpendített boldog végről.

Öt napja volt Az olaszliszkai premierje, azaz még a széria elején, de már nem protokoll közönségnek játszották tegnap. Olyanoknak, akiket annyira érdekelt, hogy hetekkel a bemutató előtt, részletes információk nélkül vették meg többnyire. Ahogy tavaly tavasszal megszoktam, most is telt ház volt, ezúttal annyira, hogy álltunk is néhányan. Lekötöttek a történések eléggé ahhoz, hogy ez ne zavarjon. (Sőt, kicsit azzal az illúzióval is megajándékozott a helyzet, mintha még mindig a húszas éveim elején lennék, amikor ugyanerről a helyről egész sorozatnyi előadást álltam végig.)

Néha nem rossz, ha az ember alaposan elolvassa egy előadás színlapját, mert alapvető információkra csak onnan derül fény. Például én, aki a vámpír-filmeket eddig teljesen kihagytam az életemből (másként nem lett volna időm "ezerszer" meghallgatni a Figaro házasságát, mindennek ára van), az előadás egy órája alatt biztosan nem jöttem volna rá, hogy a főhős egy köztünk élő vámpír. Az viszont, hogy alapvetően látványszínházi előadást látunk Kálmán Eszter rendezésében, mindenképp világos volt. Kevés beszéd, sok játék a tárgyakkal, fényekkel. És hozzá egy formátumos színészegyéniség, Bercsényi Péter. Ez az, amire számíthat az, aki az előadásra elmegy.

Lemaradtam annak idején (2012) Bella Máté első operájának bemutatójáról. Nem szándékosan, bár Wedekind darabja, A tavasz ébredése nem vonzott sosem. Jelen esetben - pénteken -  már jó pár idei (fogalmazzunk óvatosan) felemásra sikerült operabemutató után csak azért mentem a Zeneakadémiára, mert bíztam Almási-Tóth András rendezői vénájában, aki ezúttal a librettó szerzője is. Ő olyan előadásokat csinál, amelyekben van humor és van gondolat és jellemzően inkább logikusan építi fel a produkcióit, mint nem. És nem csalódtam, mert végre ez a minimálban kivitelezett produkció valóban tetszett is nekem. 45 percnyi intenzív operaélmény volt. Az UMZE Kamaraegyüttes szólistáit Vajda Gergely vezényelte.

Az Operaház ezernyi programja és 35 bemutatója mellett egy estét szentelt annak, hogy a még mindig aktívan rendező Szinetár Miklós pályáját újra reflektorfénybe állítsa. Nem, nem az egészet - mindössze annak egy szeletét.