Talán az egyik legjobb színházi helyzet számomra, amikor egy új darabot egészen ismeretlen egyetemistákkal nézhetek az Ódryn. Valóban izgalmas úgy látni egy előadást, hogy semmiféle előkép nem zavarhat bele, nem is lehet összehasonlítgatni semmivel. Ráadásul nem egyszer már az első vizsgán feltűnik olyan színészegyéniség, akit később aztán évtizedekig lehet nézegetni. Annál pedig aztán pláne nincs jobb, mint valakinek az egész pályáját a kezdetektől végigkövetni. A mai este is egy ilyen kivételes alkalom volt számomra, bemutatkozott Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea III. éves színészosztálya.
Charlotte Roos és Juli Zeh darabja nagyon friss lehet és annál is frissebbnek tűnik. Az Ódry Színpad szórólapja ez esetben a szokásosnál is informatívabb: a színészpalántákat a szerepekkel együtt tünteti fel, nem pusztán névsorba szedve (VÉGRE!) és ez nagy segítség abban, hogy megjegyezzük, hogy kikkel ülünk szemben és ráadásul a történet lényeges elemeire is utal egy nyolc soros összegzés. Elég az első sor közepéig jutni és az "illegális bevándorlás" szókapcsolatnál már azonnal tudjuk, hogy a napihírek világában vagyunk.
Apró epizódok követik egymást, de ezekből a végére mégis összeáll a kép, még akkor is, ha eleinte úgy tűnik, hogy a puzzle darabjai nem fognak illeszkedni. Nem is lenne igazán nagy kihívás pontosan leírni a cselekményt, de mivel ez itt egy ajánló és csak remélem, hogy néhányan elvetődnek az Ódry padlására, nem lövöm le a slusszpoént, és maradok én is a sejtetéseknél.
Az előadásnak lennie kellett fordítója is, dramaturgja is - talán ugyanaz a kettő, de ez az adat lemaradt a színlapról. Pedig ez egyáltalán nem mellékes, sőt. Ez a bizonyos összegzés ugyanis utólag olvasva különösen találó, minden lényeges eleme a történet üzenetének bele van foglalva és feltehetően ugyanez a titokzatos XY írta. A színdarab szövege, amit hallunk, jól mondható, természetes, illik az éppen beszélő karakteréhez, nem mesterkélt. Ez nem kevés.
A történetet Bagossy Levente díszletében játsszák, amely több sor fehér függönyből és néhány ócska bútorból áll. Ez nyilván kényszerhelyzet eredménye, erre van keret a színműn, a raktáron lévő holmik közül lehetett válogatni. A díszlet mégis hat, éppen azért, mert az előadás elején és végén (és menet közben is) fel-felbukkanó "nyájmenedzser" ( Vilmányi Benett Gábor) szövegében a "modernség" többször szerepel. Hallunk valami ilyet:"a maximális hatékonyság a XXI. század fő értéke (vagy vívmánya - már nem emlékszem pontosan)". Beszél a számítógépes tehenészetről, miközben nézzük a szanaszét heverő bútorokat. Ugyanezzel a praktikus szemlélettel válogathatta össze Kálmán Eszter a szereplőkhöz jól illeszkedő jelmezeit.
A darab legtöbbször humorosan foglalkozik az aktuális témákkal, mint amilyen a menekültkérdés illetve az, hogy mennyire képes az ember egyéniségét érvényesíteni miközben a társadalom szabályai kötik. A humor könnyebbé teszi a szembenézést ezekkel a problémákkal és így az előadás nem csak elgondolkodtat, de szórakoztat is. Ezen kívül fontos értéke, hogy emellett hálás szerepeket is kínál. Ha nem is mindenkinek, de sokaknak. Akinek több kisebb szerepe van, azoknak is jellemzően legalább egy olyan volt, amelyikben előnyösen meg tudták magukat mutatni és ez nem mellékes, hiszen az előadás alapvetően vizsgának készült.
Martinkovics Máté Paul, a társadalmi kötöttségek ellen lázadó értelmiségi (vagy annak tűnő figura) szerepében az előadás kulcsszereplőjének tűnt. Hozzá kapcsolódik a az előadás címadó története is, a repülőtéri biztonsági sávot jelölő sárga vonalról. Aki már repült, tudja, hogy milyen egy ilyen vizsgálat, csomagellenőrzés, sőt szerencsésebbeknek személyi motozás is - nem ritka eset, amikor valaki nem akarja alávetni magát az ostobának tűnő szabályoknak. Minél rendezettebb egy ország, annál több szabályt alkalmaznak és annál merevebben. Muszáj-e ezeket elviselnünk, meddig terjed szabadságunk? Paul egészen a határokig elmegy, sőt azon túl is - ő az, akivel én személy szerint leginkább tudtam azonosulni.
((Ennek egyik oka, hogy öt évaddal ezelőtti amerikai tartózkodásunk alatt nem egyszer ütköztem bele igazán merev szabályzatokba mindennapos uszoda- és könyvtárlátogatásaink során, amelyeket a végrehajtatók is pusztán "a szabály az szabály" alapon tartattak be, bár elismerték maguk is, hogy nincs értelme a mi esetünkben. (A kedvencem az volt, hogy az uszodában egészen addig nem mehetett be a vízbe a lányom, amíg a medence mellé nem értem én is. Volt ugyan három úszómester jelen, mindennap látták, hogy profi módon - nálam kétszer gyorsabban legalább - úszik, és tudták azt is, hogy a két kisebbet öltöztetem, bent vagyok az épületben, de "biztonsági okokból" nem mehetett a vízbe, mert 14 év alatt volt. Azt is tudtuk mind, hogy én vészhelyzetben sem tudnám kimenteni, semmiféle biztonságot nem jelent az ott tartózkodásom számára, de ennek ellenére, még a 182. látogatás alkalmával sem tekintettek el a szabálytól, így ülhetett egy negyedórát a padon minden alkalommal.)) Sorolhatnék még több példát, de a további esetek is messze visznek az előadástól, de ezek miatt a lerakódott élmények miatt is, nagyon mélyen átéreztem a rákényszerített szabályok értelmetlensége miatt a főszereplőben forrongó dühöt. Fontos valóban, hogy a sárga vonal melyik oldalán állunk? - Úgy tűnik, hogy az európai kultúrában igen. Martinkovics Máté alakításával együtt lehetett menni, ütődöttnek, ámde szerethetőnek játszotta ezt a lázadót.
Másként különc László Lili performansz-művésze, aki ugyan elárverezteti magát, hogy támogassa a líbiai forradalmárokat, de a mindennapi életben teljes egészében hajlandó elfogadni a környezete által megszabott rendet. Ezt tanúsítja a jelenet, amelyben barátnőjével (Ballér Bianka Gréta) egy fürdőt látogatnak meg, ahol szabályok tömegei korlátozzák a mozgásukat. Zsámbéki Gábor rendezésének ez az egyik legerősebb jelenete, amelyben a többi szereplő lepedők segítségével folyosót képez és ebben a labirintusban könnyedén halad előre a két nő, alkalmazkodva az elvárásokhoz. A lázadásnál a rugalmasság sokkal jobb megoldás, ez a jelenet tanulsága. Van eset, amikor a szabályok betartatói mégis hajlíthatónak bizonyulnak.
A másik fő szálon megismerkedünk egy menekültnek nézett arab hajótöröttel (Vizi Dávid) és annak tolmácsával, Emina Messaoudi alakításában. Talán az ő közös jeleneteiket szerettem a legjobban, mivel annyira szépen érzékelhető volt az összhang kettejük között, a fiatal színésznő fokozatosan azonosult a fogva tartott "menedékkérő" személyes problémájával. Ezek a részben arab nyelven (vagy annak hallatszó nyelven, mert arabul pláne nem értek) folyó dialógusok telítve voltak érzelemmel, átjött az Európai Unió területére keveredett arab férfi kiszolgáltatottsága, de miközben láttuk ezt, a jelenet beállítása miatt leginkább tragikomikusnak érződött. A jelenetek sikerességében nagy szerepe volt Sedró Áronnak, majd Kovács Tamásnak, akik mindketten tisztségviselőként a legnagyobb jóindulattal akadályozták meg a hajótörött hazajutását. A szerzőpáros kifordítja a szokványos helyzetet és elképzeli, mi van akkor, ha valaki a saját nem-európai közegét mégis jobbnak tartja és mégsem akar hazát cserélni egy jobb életszínvonalra?
Lestyán Attila a tehénmentő akció (mi az?- nézzétek meg!) szenvedélyes pilótájaként, Mészöly Anna és Szántó Balázs az árverés vezetőjeként volt a legemlékezetesebb.
Aki elmegy az Ódryra, lesz egy kilencven perces színházi estéje, amelynek kapcsán részben elgondolkodhat néhány talán mindenkit érintő kérdésen, hogyan működik a demokrácia, mennyire érvényesíthetőek szabadságjogaink, másfelől megismerheti ezt a legújabb színészgenerációt. Nem rossz kombináció, nekem jó élmény volt.