Hálás színészdarab Patrick Süskind egyfelvonásos monodrámája, A nagybőgő. Egy színésznek ad ugyan csak lehetőséget, viszont könnyen előfordulhat, hogy az egész színészi pálya emblematikus alakítása válik belőle. Így történt azonnal a magyarországi bemutató után, amely 1989. január 26-án volt a Pesti Színházban, én pedig napra pontosan 8 hónapra rá néztem meg és még maradtak emlékképeim, ha nem is sok, Darvas Iván alakításáról. Néhány ismerősömet ez a nagyon erős élmény tart vissza attól, hogy most újra megnézzék Klem Viktor alakításában és valószínűleg Darvas Iván hatalmas sikere az oka, hogy a bemutató óta eltelt több mint 25 év alatt mindössze egyetlen debreceni bemutatóról tudunk (2003-ban játszotta Sárközy Zoltán) és egyéb próbálkozásokról nem. Jelentem: én nagyon szerettem ezt az új előadást is, zavartalanul élveztem azt a hatvan percet, amelyet a Jurányiban töltöttem a múlt szombaton, azaz immár négy napja. Erről következik néhány igazán rövid gondolat, egyértelműen AJÁNLÓ célzattal.
Az, hogy annak idején a Pestiben ment, jelzi, hogy az előadás éppen működhetne jóval nagyobb térben is, de a Jurányi Kamaraterme mégis épp optimálisnak tűnik a célra. Befér közel hetven ember, még az utolsó előtti sorból is intim hatása van a színész monológjának. Klem Viktor valószínűleg saját ötletből ugrott neki a feladatnak, rendezőként is az ő neve van feltüntetve, bár munkatársként olvasható a színlapon Kovács Ádám és Radnai Márk neve is.
Horgas Péter díszlettervezőként egy zeneszerzőképekkel körbe akasztgatott semleges, szürke falat tesz a színész köré, és a tér centrumába helyezett székhez támasztva ott van maga a főszereplő, a nagybőgő is.A képek némelyikére tényleg szükség is van a darab egy-egy pontján. Úgy beszél a szerzőkről, mintha közvetlen barátai lennének. Bizonyos értelemben valóban azok is. Klem Viktor frakkba öltözve szól hozzánk, amelynek jelmeztervezője is van,Szlávik Júlia, bár ez a frakk nagyon magától értetődő megoldás, olyannyira, hogy el is hiszem a színésznek, ahogy viseli és különösen ahogy a nagybőgőt a kezébe veszi, hogy "igazi" zenész. Később látom csak, hogy ehhez "coach"-ra volt szüksége, Lombos Pál személyében egy valódi nagybőgősre, akinek a segítségével valóban hitelessé is válhatott.
Egy hatvan perces monológot hallunk, miközben a hangszerről és magánéleti nehézségekről, szerelemről és magányról egyaránt szó van. Olyan, mintha csak ketten lennénk jelen, a bőgős és a megszólított néző, az időt nem érzékeljük. Lehet, hogy ebben az aláfestő zenei betétek is segítenek, de az összhatás feltétlenül egy időtlenné váló pillanatot eredményez.
Látunk valakit, akinek élete meghatározó eleme a zene. Ennek következtében ezt az előadást azok a nézők fogják a legjobban élvezni és szeretni, akiknek szintén fontos a zene, esetleg zenészek, énekesek és egy-egy mondat igazságát belülről tapasztalták meg. Akiknek van arról fogalmuk, milyen is nagybőgőn játszani egy zenekarban, azok járnak persze a legjobban. (Nagybőgő nélkül nincs zenekar - elhiszem Klem Viktornak.)
A premieren az előttem ülő sorban voltak többen is, akik gyanúsan sokat nevettek a szakmainak tűnő mondatokon, mintha ők éppen a "nagybőgős sorsban " osztoztak volna, úgy festett. Élvezhették, hogy egyszer az ő problémáik vannak terítéken.
Néhány megjegyzés engem is érzékenyen érintett - az előadás történetesen egy operaházi nagybőgősről szólt, aki éppen A Rajna kincsére készült. Előző nap, sőt a következő nap is Rajnát néztem, a vasárnapin különösen jól ráláttam a bal 1-es földszinti páholyból a bőgősökre, és nem egyszer külön figyelemmel nézegettem is őket. Legszívesebben egyesével odamentem volna mindenkihez és személyesen felhívtam volna a figyelmüket a kollégájuk, Klem Viktor előadására. Hátha így is lesz, aki odavetődik. Akinek bőgős ismerőse van, adja neki tovább a hírt, nézzék meg ezt az előadást, jól fogják magukat érezni.
