Mezei néző

Tegnap este az érdeklődők két nálunk nem játszott Csajkovszkij operát ismerhettek meg mindössze kétórás gyorstalpaló továbbképzés formájában a Zeneakadémián. A négy felvonásos "A cárné cipellője" és a "Jolánta" (utóbbi másfél órás egyfelvonásos romantikus opera) Almási-Tóth András által eggyé forrt, új dimenziókat nyert. Én mindig biztos vagyok benne, hogy operavizsgáról operavizsgára meg fogok lepődni, bár a legnagyobb meglepetés az lenne, ha egy közismert operát, észlelhető rendezői beavatkozások nélkül, eredeti formájában mutatna be a rendező. Azt hiszem, hogy ekkora csavar nem várható tőle mégsem, de nem is baj, ezek az operavizsgák azt mutatják, hogy a műfajhoz másként is hozzá lehet nyúlni, bár a legtöbb hallgató a képzés vége után mégis hozzá kell, hogy törje magát a "hagyományos operajátszás" világához. De legalább volt egy fiatalkori kalandos időszak a pályája elején, lesz mire visszagondolni és nem fog sokkot kapni, ha mégis hasonló elvárásokkal találkozik majd, ha netán valamelyik német operaházban fog elhelyezkedni. 

Az Operaház törzsnézői, akik nyilván nem járnak e vizsgákra, ezeket az Almási-Tóth-féle műtéteket feltehetően nem műfajmentő beavatkozásnak értelmeznék, nem játéknak, amely által sok hallgató kap jó jó lehetőséget (többen, mint ahányan egy hagyományos operában kaphatnának), hanem szentségtörésnek. Akármi is valakinek az ítélete erről a rendezőtanári hozzáállásról, a lényeges mindig a végeredmény, milyen maga az előadás, az a két óra (egy szünettel), aminek ki vagyunk téve. Én szerettem. Részletek következnek:

Nyolc előadás:

Hét előadás:

Mikó Csaba már legalább tíz éve jelen van színházi előadások háttérmunkásaként, íróként, dramaturgként, sőt saját könyve is jelent már meg. Neve nem most tűnik fel először az Örkény Színház színlapjain sem, e darab rendezőjével, Gáspár Ildikóval együtt dolgozták át illetve készítették két korábbi bemutató, a Stuart Mária, illetve legutóbb a Mese az igazságtételről, avagy a hét szamuráj szövegét is. A szórólap az Apátlanok előéletéről mindössze annyit közöl, hogy 2013-ban elnyerte az Évad Legjobb Magyar Drámája-díjat, mást nem.

A Vashegyi György által vezetett Purcell kórus és Orfeo zenekar idei első koncertjén Purcell 1692-ben írt Tündérkirálynőjét mutatták be, mégpedig teljes terjedelmében, húzások nélkül, de a prózai szövegeket és a szcenírozást is mellőzve.

Hét előadás:

Elmondható, hogy beleadott a MET apait, anyait a Gyöngyhalászok c. Bizet opera színrevitelébe Penny Woolcock rendezésében, száz évvel a darab legutolsó premierje után. Valószínűleg a mezei operakedvelők többsége – ahogy én is – kívülről fújja Nadír románcát, amely nem egy tenor árialemezén megtalálható volt és valószínűleg lesz is, a youtube-on is fent van sok énekessel, ugyanakkor az egész művet kevesen láthatták. Ahogy a közvetítés szünetében a meglehetősen lelkes karmester, Gianandrea Noseda elmondta, neki és a zenészeknek is újdonság volt, most fedezték fel a művet.

Hat előadás azoknak, akik nem a Zeneakadémián nézik az Operavizsgát (Jolánta - Almási-Tóth András rendezésében, lesz még szerdán is):

Néhány napja újságolta el egyik tanítványom, hogy nemrég látta a Nemzeti Színház Szentivánéji előadását, azzal a megjegyzéssel, hogy úgy tudja, hogy én szeretem ezt a darabot. Ez erősen meglepett, Shakespeare kapcsán valóban beszéltem róla, de inkább igyekeztem elkerülni mindig a megtekintést, ha nem volt túl csábító a szereposztása. A nyilvántartásom alapján kiderült, hogy mindössze hétféle rendezésben láttam eddig 1985 óta, bár ezek közül több is tetszett - nyilván nem véletlenül vettem rá magam, hogy azokat ne kerüljem el. A héten mégis úgy jött ki a lépés, hogy három napon belül két feldolgozásban kellett néznem a közreműködők vonzereje miatt (szerdán a Müpában Purcell oratóriumát láttam, a bejegyzés jönni fog arról is).

Ha egyszer lemaradok egy előadásról a bemutató időszakában, rendszerint jó sok idő eltelik mire bepótolom. Vannak a várólistámon repertoár előadások, amelyeket hónapról hónapra tologatok egyszeri „kihagyhatatlan” események miatt. Annak, hogy a 2014. július elején bemutatott Bill Manhoff által írt komédiát most mégis megnéztem legfontosabb oka a két szereplő volt, akiket az elmúlt időszakban nagyon jó formában láttam (lsd. Száll a kakukk fészkére, illetve Sirály) és ilyenkor ébred fel bennem rendszerint a vágy, hogy megnézzem őket mindenben, ami még valami miatt kimaradhatott.