Tegnap este az érdeklődők két nálunk nem játszott Csajkovszkij operát ismerhettek meg mindössze kétórás gyorstalpaló továbbképzés formájában a Zeneakadémián. A négy felvonásos "A cárné cipellője" és a "Jolánta" (utóbbi másfél órás egyfelvonásos romantikus opera) Almási-Tóth András által eggyé forrt, új dimenziókat nyert. Én mindig biztos vagyok benne, hogy operavizsgáról operavizsgára meg fogok lepődni, bár a legnagyobb meglepetés az lenne, ha egy közismert operát, észlelhető rendezői beavatkozások nélkül, eredeti formájában mutatna be a rendező. Azt hiszem, hogy ekkora csavar nem várható tőle mégsem, de nem is baj, ezek az operavizsgák azt mutatják, hogy a műfajhoz másként is hozzá lehet nyúlni, bár a legtöbb hallgató a képzés vége után mégis hozzá kell, hogy törje magát a "hagyományos operajátszás" világához. De legalább volt egy fiatalkori kalandos időszak a pályája elején, lesz mire visszagondolni és nem fog sokkot kapni, ha mégis hasonló elvárásokkal találkozik majd, ha netán valamelyik német operaházban fog elhelyezkedni.
Az Operaház törzsnézői, akik nyilván nem járnak e vizsgákra, ezeket az Almási-Tóth-féle műtéteket feltehetően nem műfajmentő beavatkozásnak értelmeznék, nem játéknak, amely által sok hallgató kap jó jó lehetőséget (többen, mint ahányan egy hagyományos operában kaphatnának), hanem szentségtörésnek. Akármi is valakinek az ítélete erről a rendezőtanári hozzáállásról, a lényeges mindig a végeredmény, milyen maga az előadás, az a két óra (egy szünettel), aminek ki vagyunk téve. Én szerettem. Részletek következnek:
Ezúttal a rendező a szokásosnál jobban megtámogatta a produkciót egy részletes szinopszist, a figurák leírását, sőt a jelenetenkénti cselekményt is bemutató kétnyelvű szórólappal. Ez nagyvonalú gesztus, bár ha nem is mindent vettem le a színpadi történésekből menet közben, a lényeg enélkül is átjött. Mivel ezen a hétfő estén különlegesen szerencsésnek mondhattam magam, mert régen és/vagy ritkán látott kedves ismerősökkel is összehozott az előadás, a produkció előtt és a szünetben fel nem merült, hogy ezt a segédanyagot olvasgassam, ha egyszer módom volt beszélgetni is. (Én ugyan sose társasági eseményként kezelem a színházat, az esetek kilencven százalékában egyedül megyek, de azért értékelni tudom, ha van valaki, akivel tudok néhány szót váltani, ráadásul operáról. Egyéb helyszíneken nemigen látok bárkit, akit ez a téma a legkevésbé is érdekel.)
Mindazonáltal, aki a szerdai előadást nézi, nem jár rosszul, ha előtte elolvassa legalább a szereplők leírását, ha nincs is kedve átfutni a jelenetek részletezését tartalmazó egy oldalt. Mivel operavizsgán vagyunk és a vendégként közreműködő Ambrus Ákost leszámítva mindenki fiatal, enélkül sose jönnénk rá például, hogy az egyik főszereplő, Ruszó Alexandra ötvenes éveit tapossa (sminkkel nem vacakolnak a hatáskeltés érdekében), sőt öltözete alapján inkább takarítónőnek néznénk, nem a helyi Nagyáruház tulajdonosának. Amikor otthon idáig jutottam a leírásban, akkor ezek a mozzanatok megleptek. Még volt néhány hasonló újdonság, de ezt nem részletezem - aki nem látta, annak mindegy, aki meg nézni fogja, eldönti maga, hogy beavatja magát előre, vagy átadja magát az előkészítés nélküli műélvezetnek. Csajkovszkij zenei világa mindenkinek ismerős lesz és ezt kellemesen ellenpontozza az Almási-Tóth András által száz évvel későbbre helyezett történet.
Az előadás az orosz fogyasztói társadalom kialakulásának világába visz minket, a helyszín - többnyire - az említett Nagyáruház, a szereplők egy része is ide kötődik. Oxána az eladólány a sorozatsztár Jolánta cipőjére vágyik és ehhez hozzá is jut az előadás végére, bár közben néhány - jól követhető - bonyodalom nehezíti a helyzetét. Komoly szerepet kap maga az Ördög is, őt a száz év ugrás ellenére sem szanálja a darabból a rendező, kár is lenne érte, jó kis feladat egy baritonnak és Ambrus Ákos látható élvezettel tölti ki a figura kereteit. (A papíron az áll, hogy egykori párttitkár, aki már elvesztette a hatalmát - ebben az értelmezésben is elfogadható, de kitágítja az előadás dimenzióit, ha elképzeljük, hogy maga az Ördög jelenik meg udvarolni.)
A megoldás, hogy a Jolanta-szál tévésorozat forgatásaként épüljön be a történetbe, szerencsés. Kit irigyelhet egy divatosztályon dolgozó eladó, ha nem egy celebet? A mai világban értelmezhetetlen lenne, hogy a cárnő cipellőjére vágyjon, de ezzel a transzformációval egy csapásra közel kerül a mi korunkhoz a darab, a sarkított helyzet, amely másként elég életidegen lenne.
Az előadásnak nagy erőssége a látványvilága. Rám nem jellemző, hogy éppen a vizualitása miatt hozsannázzak, legtöbbször, ha egy rendező erős hatású díszletet használ, akkor az rendszerint el is nyomja a produkciót, de most a kivételes esetet látjuk, amikor a díszlet az előadás szolgálatában áll és segíti azt, kifejezetten jól sikerült. Tervezőként "a Budapesti Metropolitan Főiskola integrált képzésének hallgatói" megnevezés áll a színlapon (a munka irányítói voltak: Juhász András, Izsák Lili).
A siker oka talán most is a forráshiány által az alkotókból előtörő kreativitásban rejlik. Dobozokból rakott falat látunk, amely megvilágítva Vasarely képeket idéz (lehet, hogy más képzőművészek munkáit még ennél is inkább, azoknak, akik ezen a területen járatosabbak - sok múlik most is a nézői háttérismereten, sőt azon is, hogy ki mely generációhoz tartozik, mennyi fogalma van a létező szocializmus világáról), illetve konkrétabban a dobozfalra vetített műszaki cikkek képei az áruházi helyszínt is gazdaságosan meghatározzák, sőt a jelenetváltásnál is jól jön a vetítés, az Ördög hátán folytatott repülés így színes vízióvá válik. A vetítés tervezője nyilván az említett látványtervezők közül került ki, külön nincs felsorolva, de fontos és jó munkát végzett. (A dobozfal mint lehetőség pedig igazán kreatív ötlet, nem lepne meg, ha az egyenesen a rendezőtől származna.)
A szereplő hallgatók közül néhányan már korábbi operavizsgákról ismerősek és én mindig örülök, amikor eljutok arra a pontra végre, hogy valakit ránézésre is be tudok azonosítani. Természetesen az ő esetükben ezek a korábbi élmények is ott vannak a háttérben, minél többször nézek egy jó énekest, annál jobban kiszínesedik, jó esetben (ha jó helyzetbe hozza a rendező) más árnyalatokat tud megmutatni magából a különböző szerepeiben. Jelen esetben Ruszó Alexandrának (Szolokha) és Lusine Sahakyannak (Oxana) a színpadi jelenlétet éreztem a legerősebbnek, mindketten nagyon karakteres személyiségek lehetnek, amely átsugárzik a színpadi alakításaikba. Én nagyon értékelem, ha egy énekes háromdimenziós figura megformálására képes és színészként is létezik, nemcsak énekesként, sőt nagy energiákkal vesz részt a játékban. Nekem jellemzően ez a prioritás, feltételezem és alapnak veszem, hogy ha kiírnak valakit egy feladatra, azt el is tudja énekelni, és minthogy ezt a zenét egyáltalán nem ismerem, még a szokásosnál is kevésbé érzékeltem bármi problémát az énekesi teljesítményekkel. Nekem tetszettek, a vizsgáztatók meg majd megállapítják, hogy melyikük hogy áll az énektechnika terén, vagy megfelelő volt-e a kiejtése. Mivel hajlamos vagyok a zenei minőséget garantáltan magasnak tekinteni, arra is hajlamos vagyok, hogy elfeledkezem a zenekar és a karmester emlegetéséről. Ne maradjon ki az Óbudai Danubia Zenekar, vezényelt Kovács László.
Horti Lilla szintén Oxana, az ambíciózus bolti eladólány szerepében lépett fel. Teljesen hiteles ő is, de talán a neki juttatott zenei rész kevésbé erőteljes, vagy nincs szerencsés helyzetben Lusine Sahakyan után ugyanabba a szerepbe belépni, óhatatlanul is halványabbnak tűnt. (Ha elejétől a végéig ő van, valószínűleg nincs hiányérzetem. Talán az is megzavart, hogy mivel a papírt nem néztem meg, a színre lépése után még egy ideig azon töprengtem, hogy most mi is van, kit látok voltaképp, higgyek a szememnek, vagy sem.)
A többi énekesnek is voltak jó színei, élvezni lehetett nemcsak a cipőkre hajtó szerelmes, Ódor Botond, de a boszorkány-áruháztulajdonos után vágyakozó iskolamester, Kristofori Ferenc alakítását is. Utóbbiak esetén még a nyolc év orosztanulás gyümölcseit is hasznosítottam, talán az ő (és Ambrus Ákus) szövegeikből tudtam a legtöbb szót tisztán kihallani. A szerep jellegénél fogva a két Jolánta, Szigeti Karina és Brassói-Jőrös Andrea helyzete kicsit hálátlanabb volt, mint például a Ruszó Alexandrának jutó porszívós nyitóária, de amit tehettek, megtették. Jolánta szolgálóit, akik túl rövid időre tűntek fel, a kis szerepben is erősnek éreztem. Kifejezetten örültem, hogy a novemberi Poppea után ismét láttam Molnár Annát, de Kiss Diána is kellemes jelenség, nem is beszélve Kiss Judit Annáról, akinek úgy néz ki, hogy egészen extrém mélységei vannak és ezek már most jó erősen szólnak, ráadásul már most látszik, hogy szintén erős karakter, könnyen megjegyezhető. (Tavaly a Gregor-énekverseny kapcsán hallottam már emlegetni, de élőben még csak most láttam először, azonnal megértettem, hogy egy ennyire különlegesen mély női hangot nemigen felejt el valaki.)
Összességében szerettem ezt az előadást, meg részleteiben is. Most, kedden éjfél előtt nem sokkal, fogalmam sincs, hogy a holnapi tennivalóim megengedik-e számomra a duplázás luxusát, vagy sem. Ha nem lennének külső tényezők, szívesen megnézném újra, valószínűleg újabb részletekre is fény derülne. Aki teheti és szereti Almási-Tóth András különleges operavilágát és nem lesz rosszul a régi művek átszabásától, sem az erős poénoktól, azoknak lesz egy jó estéjük, ha elmennek - még akkor is, ha nem lesznek annyira mázlisták, mint én és csak a szórólap társaságában tekintik meg az előadást.
