A Sirály akár tekinthető Csehov ars poeticájának is, a színházról és művészetről olyan sok szó esik, még a civil szereplőket is foglalkoztatja, hiszen a vidéki birtokon, ahol a cselekmény lezajlik szinte hemzsegnek az írók és a színészek. Ascher Tamás rendezésében olyasfajta előadás készült, amelyikbe teljesen bele lehet feledkezni és utána még hazajönni is jó, óhatatlanul előveszi az ember a szöveget és nézegeti még egy darabig. ((És jó még most is ezzel az előadással foglalkozni, nehéz elengedni. Ezért lesz ez szokás szerint egy túlírt, a darabelemzésbe is bele-belecsúszó bejegyzés, amely háromszor annyi idő alatt készült el, mint amennyi idő alatt az előadás lemegy, de ez egy blogbejegyzés - nem hivatalos kritika. )) Úgy játszik ebben a Sirályban is a Katona társulata, akár egy szimfonikus zenekar, és talán éppen ezért azt gondolom, hogy erre az előadásra akárhányszor vissza tudnék ülni, pont ugyanúgy, mint a kedvenc operáimra is.
Radnai Annamária fordítása sok ponton emlékeztetett a régire, Makai Imre munkájára, de új szövegek beemelése által a mai beszélt nyelvhez még közelebb került, feltehetően egységesnek is érzik azok, akik még soha nem hallották a darabot. A kiegészítések valóban jellemzik a karaktereket, Szorin (Máté Gábor) szájából például hitelesnek hat a rengeteg izé és a töredékmondatok úgyszintén. Sok szó esik az új művészet és az új formák szükségességéről, ezekkel akár egyet is érthetünk, a Katona repertoárja is tele van merész kísérletekkel, kortárs darabokkal, szó nincs arról, hogy biztonsági játékra törekednének és csak a jól bevált műveket szednék elő, ennek ellenére most mégis jó, hogy a pesti színházi kínálatba egy harmadik Sirály is belekerült (az Átrium és az Ódry Színpad előadásai is figyelemre méltóak és a darabot más-más látószögből vizsgálják), mégpedig egy "hagyományosabb", formanyelvében nem újító, viszont ahogy az Ascher sok évtizedes rendezői pályáját (illetve legyünk egészen precízek: annak utolsó 27 évét) végig követve vártam, olyan, amelyik a színészeket illetve az általuk képviselt emberi sorsokat állítja középpontba.
A legkisebb karakter is megelevenedik és minden elhangzó mondat mögött ott van az egyéniség fedezetként. Nincsenek lyukak, üresjáratok, a jól ismert és az új mondatok egyaránt feltöltődnek tartalommal. (Aki azt gondolja, hogy ebben nincs információ, mert ez természetes - az téved, nem néz elég sok előadást mindenféle színházakban és főleg nem látott elég operarendezést mostanában. Ilyen más helyszíneken begyűjtött élmények kellene ahhoz, hogy valaki igazán tudja értékelni a Katona előadásait. Aki csak ide jár (illetve a Radnótiba, Örkénybe), az előbb-utóbb megszokja ezt a színvonalat, akklimatizálódik és a végén még elégedetlenkedni kezd ezzel is.)
Az olyan nézőknek, akik egyáltalán nem ismerik a darabot és Csehovot sem, a három éppen futó Sirályból ez lenne a legmegfelelőbb az első találkozásra, utána pedig számukra is érdekes lehet a másik két felfogás is.
Az sem mellékes szempont, hogy ugyan keserves tapasztalatokat oszt meg velünk a szerző az emberi természetről, de olyan megértéssel nézi szereplőit és a feltárni kívánt viszonyokat annyi humorral és iróniával fűszerezi a rendezés, amennyivel csak lehetséges. Magunkon (is) röhögünk helyenként, az az érzésem. A sok szenvedés, a reménytelen és viszonzatlan szerelmi vágyak tömege így válik elviselhetővé.
Ascher Tamás erőssége volt mindig a színészek közötti kapcsolat megteremtése, figurái nem csak a nagy általánosságban léteznek és mondják bele a világba a megírt mondataikat. Csehov-rendezéseire ez különösen igaz, mindenkinek minden más színpadra lépőhöz köze lesz éppen úgy, ahogy a való életben is lenne. A tizenhárom szereplő közül még a három legperiférikusabbról is kiderül valami. Fontos mozzanat, hogy a cselédséget, akik Trepljov előadásban is statisztálni kényszerülnek, majd később a bőröndöket is pakolják, két egyetemista (Baki Dániel és Papp Endre) mellett Szacsvay László képviseli. A fiatal színészeknek nagy tapasztalat lehet látni, hogyan tudja puszta jelenlétével felhívni a figyelmet magára valaki a színpadon, miként ad súlyt tekintetének, amikor a kertből benézve az Arkagyina-Trepljov (Fullajtár Andrea - Ötvös András) veszekedést figyeli. Szobalány nincs, de nem is hiányoljuk, ahogy a szöveg modernizálása sem zavar meg.
A többi szereplőnek mind árnyaltan kidolgozott karaktere, személyes sorsa és szinte kivétel nélkül elmondható: személyes tragédiája van, a különbség "csak" annyi, hogy tisztában vannak-e helyzetükkel, milyen nézőpontból szemlélik, komolyan veszik-e, szembenéznek-e vele. És ez a lényeges, mert nem az élet konkrét tényei számítanak, hanem az, miként viszonyulunk hozzájuk. Jellemzően mindenkinek csak az tűnik fontosnak, ami hiányzik és vannak akiknek az egész élete másról sem szól csak éppen erről a hiányról. (Éppen ezért ez a Sirály is alkalmat adhat, hogy a néző végiggondolja ennek kapcsán a saját életszemléletét, sikerül-e ugyan jobban élnünk, mint a darab szereplőinek?)
Csehov meglehetősen széles skáláját mutatja be a lehetőségeknek, onnan kezdve, amikor valaki úgy viselkedik, mintha egyáltalán nem is élne lelki életet (Samrajev - Bezerédi Zoltán), egészen odáig, amíg reménytelen szerelme egészen kitölti a gondolatait és minden más elveszíti az értékét és a súlyát emellett (Polina Andrejevna - Szirtes Ági, Mása - Jordán Adél). Medvegyenkónak (Dankó István) még a nyomor is súlyosbítja a helyzetét, neki minden oka megvan a panaszra. Trepljov még ezen a ponton is túlmegy, amikor kétszer is eljut oda, hogy ennyi magánéleti és írói kudarccal nem akar tovább élni sem. Mellettük vannak azok, akik alkalmanként szembenéznek a hiányosságaikkal, de inkább belemerevednek a sikeres író (Trigorin - Nagy Ervin) illetve színésznő (Arkagyina - Fullajtár Andrea) szerepkörbe, van olyan tevékenység, amit szeretnek csinálni és így számukra nem annyira elviselhetetlen az élet, bár nekik is ugyanúgy lehetne okuk arra, hogy helyzetükben a tragédiát lássák. A színészetben küzdelmes hivatást megtaláló Nyina (Mészáros Blanka) mellett, akinek az élethez való hozzáállása nekünk nézőknek is erőt adhat, Dorn (Fekete Ernő) talán az egyetlen olyan szereplő, aki hajlandó az életet kendőzetlenül nézni, látni a hiányokat és az értékeket is, aki összességében elégedett, leszámítva, amikor valamiféle betegségek miatt nyaggatják és kényelméből kizökkentik. Erősen úgy néz ki, hogy ő az egyetlen, aki képes az élet élvezetére, mivel senki mástól nem függ, se anyagilag, se érzelmileg, még a munkájától sem. Fekete Ernő ezt a kívülállást remekül érzékelteti, elhisszük neki, hogy mindent ért és megszokta már a körülötte lévő emberi (fizikai és lelki) szenvedés látványát, egyaránt és jól tűri. Mintha már túl lenne mindenen, hiába lehetett nőcsábász egykor, most már ahhoz is túl kényelmes, hogy ilyen játszmák lefolytatásával foglalkozzon. Hangsúlyos a jelenléte, de korántsem annyira válik domináns szereplővé, mint az Átrium előadásában László Zsolt.
Minden esetben el tudtam fogadni a rendező színészválasztását is, még akkor is, amikor a színész idősebb (Mása, Trepljov), vagy jóval fiatalabb (Dorn) volt a darabban meghatározott koránál, mert ettől a Csehov által felvázolt viszonyok nem sérültek és emellett mindenki "nagyon élt". Ezt az intenzív és kidolgozott "minőségi" színészi játékot nézve érzi azt a közönség, hogy az élet mégsem olyan sötét, hiába szemléltük három órán át ezeknek az embereknek a reménytelen vergődését.
Ami eltér majd, minden néző saját korábbi élményeitől függően is, más-más mozzanatokat fog élesen megőrizni az előadásból. Ezt a Sirályt nagyon erősen befolyásolja a tér hátsó felét domináló "színpad a színpadon" (Khell Zsolt díszlete), ahogy a darabnak a színészetre (és általában a művészetre) vonatkozó sorai emelkednek ki különösen. Ez a színpad a későbbi felvonásokban is domináns marad látványelemként, bár nemigen használják, mégis jelenlétével is emlékeztet arra, hogy mi foglalkoztatja a szereplőket. A tér folyamatos beszűkülése a darab szellemét követi, jelképesen is értelmezhető.
Az előadás elején Ötvös András Trepljovként-rendezőként ráförmed a túlságosan érdeklődő nézőkre, az érte elvakultan rajongó Mására (Jordán Adél), aki ebben a jelenetben még nincs szétesve, nem részeg, sőt jóga gyakorlatot végez és még mintha nem lenne annyira valószínűtlenül vékony sem, mint a későbbi ruháiban (jelmeztervező: Nagy Fruzsina), amikor már egy depressziós bölcsészhallgatóra emlékeztet leginkább. Már a kezdeti pillanatban is reménytelen a szerelme, de még mintha nem adta volna fel egészen, hogy hasson a fiatal íróra. Más ötlete viszont nincs, hogy mivel tölthetné ki az életét értelmesen és ez a bökkenő. Mellette Dankó István tanítóként egészen hétköznapi és átlagos. Jó ember, de kicsit sem érdekes. Unalmas az, amit hozzátesz a társalgáshoz és senkit sem érdekel. Értelmes ember, felfogja, de mégis ráerőlteti önmagát Mására és környezetére. Nagyon kifejező jelenet, amikor a mű vége felé készül hazaindulni, anyósa (Szirtes Ági) mond is egy lebeszélő mondatot, miközben már a férfi kezébe adja a kabátot. Meglehetősen sok az ilyen szereplő, aki tisztában van azzal, hogy valaki másnak igazán nem fontos, mégis nyomul - ösztönösen, akár az egyébként rá váró magánytól, akár a túlságosan nagy vonzerőtől hajtva. Azok vannak kevesebben a darabban, akik nem így viselkednek.
Mása érdekes karakter ebben a rendezésben is, bár mintha most nem csak beszélnének arról, hogy iszik, hanem érzékeljük is az előadásban a folyamatot, ahogy változik és a végére már "Mása és sok pohár vodka" válik belőle. Jordán Adél üvegessé váló tekintetéből, helyenként félbe maradó mondataiból mindez kiderül. Az ő esetére is igaz, hogy nem Trepljov jelenlétében érzi magát a legjobban, hanem az orvos (Fekete Ernő) mellett (aki réges régen az anyja szeretője, így akár az sem kizárt, hogy a lány vér szerinti apja) és Trigorinnal, a híres íróval. Másának Trepljov kell, Trepljovnak Nyina, Nyinának (és Arkagyinának is) Trigorin, akinek valójában konkrétan senkire sincs szüksége, viszont egyedül éppen Másával adhatja önmagát, vele nem kell szerepet játszania. Ezért nagyon fontos Nagy Ervin és Jordán Adél közös poharazgatása, miközben a férfi lazán meg is vacsorázik. Ennek fényében elhisszük, hogy igazat mond, számára kényszer az írás, igazi énje legszívesebben tényleg csak horgászna. Érezzük, hogy nincs akaratereje és Arkagyina követése, a hozzá való igazodás inkább csak megszokásból fakad, talán anyagi előnyök miatt, nem pedig szeretetből - ez első megjelenése óta világos. Inkább lakájként viselkedik, rendszerint egészen csendben van szeretője társaságában, hiába lenne ő a ház díszvendége elvileg. Viszi a széket a nő után, majd annak kérésére leül a számára nyilvánvalóan kényelmetlen pokrócra is, hagyja, hogy rá támaszkodjanak, de egyetlen mondatot sem kell szólnia, tudjuk, hogy ez kényelmetlen neki, legszívesebben másként viselkedne, ha tehetné. Igazi fricska, hogy éppen ő lesz az, aki Nyinát megfogja, aki vonzónak találja ezt a puhány alakot. Nagy Ervin Trigorinján nem érezni, hogy mélyen érdeklődne a fiatal lány iránt, valóban inkább csak témát lát benne egy kis elbeszélésre. Kiderül számunkra, hogy jól ismeri magát, csak a tájleíráshoz ért, az emberekhez nem és elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Nyina túlzott rajongása és kötődése csak tragikus eredményt hozhat. Trigorinnak nem egy élettársi viszony kellett, ha mindössze egy nappal maradnak tovább, az is elég lett volna ahhoz, hogy a lányt annyira megismerje, amennyire neki lett volna rá szüksége. Az utolsó felvonásra egészen belekövül a szerepbe, amit Arkagyina mellett felvett, már nem érezni azt sem, hogy nehézséget okoz számára az azonosulás.
Mása említett két őszinte beszélgetése az előadás csúcspontjai közé tartozik, hiszen ha rövid időre is, de két ember közötti valódi találkozásnak vagyunk a tanúi, amikor valami lényeges hangzik el. Mivel az előadás másból sem áll, mint felszínes társalgásból, esemény számba megy ez a néhány intim perc, amikor mintha időlegesen leomlanának a köztük lévő falak. Hasonló hatása van Trigorin és Arkagyina párbeszédének is, amelyben az író beismeri gyengeségét és elbocsáttatását kéri. Ezt a párbeszédet a két korábban említettnél valamivel erőtlenebbnek éreztem, éppen azért, mert talán azt az egy dolgot nem sikerült elhitetni velem tegnap, hogy az írót valóban annyira megérintette Nyina gyermeki rajongása, hogy szakítana miatta.
Arkagyina másik két fontos beszélgetése testvérével (Máté Gábor) és fiával (Ötvös András) ennél meggyőzőbben sikerül. Fullajtár Andrea elkötelezett színésznőt játszik, akinek mestersége legalább olyan fontos, mint "élete könyvének utolsó lapja", Trigorin, akit lehet, hogy csak demonstrációs céllal hurcol magával. Kölcsönösen előnyös nekik ez a kapcsolat, emiatt válhat tartóssá. A Sirály előadások eldöntendő kérdése, hogy tehetséges-e Trigorin és Trepljov, illetve Nyina és Arkagyina. A látottak alapján szó nincs olyasféle kontrasztról, hogy a befutottak tehetségtelenek, akik elnyomják a jóval tehetségesebb fiatalokat. Nagyon úgy fest, hogy mintha hasonlóan átlagosan jó adottságokkal rendelkező művészekről lenne szó, akiknél mindössze az tér el, hogy más-más pályaszakaszban tartanak. Négyük közül Trepljov feladja, mert értelmetlennek látja a küzdést, átlátva, hogy mi lehet az elérhető maximum és azt is, hogy ehhez is folyamatosan kellene erőlködnie.
Már beérkezett színészek szerepe Trepljov és most is így van ez. Ötvös András tíz évvel korábban is játszhatta volna, ha Egerben műsorra kerül a darab, és akkor egy kicsit másként is hat. Egy harminc körüli pályakezdő író kudarca feltétlenül nyomasztóbb, mint ha történetesen egy végzős egyetemista játssza ugyanezt. Nagyobb súlya lesz, a döntésnek szintén - az öngyilkosság kevésbé tűnik elhamarkodott döntésnek. Ötvös András szerepformálása hiteles, elhittem neki azt is, hogy Mását csak ő érdekli és azt is, hogy Nyina ugyan eleinte vonzódott hozzá, de mégis elhidegül tőle a Nagy Ervin által játszott Trigorin miatt. (Az egy másik kérdés, hogy mennyire jön jól valakinek egy Oszlopos Simeon után azonnal egy másik olyan karakter, aki az életből kiábrándul. Miután a színész azonos, egyes gesztusok mégis a korábbi figurára emlékeztettek, bár ez nem biztos, hogy baj - engem nem zavart, mivel Ötvös András érzékelhetően nagy energiákkal vesz részt az előadásban, odateszi magát egészen.)
Még egyetlen korábbi Sirály-előadáson sem láttam, hogy egy rendező számol azzal a lehetőséggel, hogy két felvonás között a magára maradt Trepljov mégis elfogadja Mása közeledését. Most egy rövid néma jelenetben, pár másodpercben lezajlik egy ilyen kétségbeesett egymásra találási kísérlet, majd kudarcba is fullad szinte azonnal. Az öngyilkosság előtt talán nem is rossz rendezői megoldás annak a megmutatása, hogy Trepljov valóban támasz nélkül áll a világban, minden megkapaszkodási lehetőséget kipróbált.
A Máté Gábor által játszott Szorinnak talán a szokásosnál is több mondata váltott ki élénk reakciót, nevetést. Hálás szerep ez is, a folyamatosan panaszkodó öregemberé, aki valószínűleg egész életében gyáván futott meg a konfliktusok előtt - most is ezt látjuk, ahogy a saját intézőjétől is fél -, egészen másként élt, mint ahogy szeretett volna. Talán éppen ezért nincs elég súlya, nem veszik elég komolyan, még akkor sem, amikor már haldoklik. Pedig szeretne a középpontba kerülni és ideig-óráig sikerül is neki, kár, hogy miközben magyaráz, akkor sem igazán figyelnek oda rá, csak igyekeznek úgy tenni. Amilyen kudarcos az élete Szorinnak, éppolyan sikere van Máté Gábornak, miközben ezt megmutatja nekünk.
A darabban egyetlen házaspár van - ez nem sok, hiszen 13 szereplő van jelen -, ráadásul nekik aztán végképp semmi közük egymáshoz, csak a kényszerűség, a társadalmi konvenció tartja össze őket. Bezerédi Zoltán szemvillanásain érezzük, hogy nem egészen ostoba, de inkább nem foglalkozik a felesége és az orvos közötti viszonnyal. Feltehetően azt is átlátja, hogy ez a hétköznapjait nem befolyásolja egyáltalán. Talán ezért is magyaráz olyan vehemensen a régi idők színészeiről, hogy ne ezt a témát feszegesse. Szirtes Ági, mint feleség érezhetően fél is az urától, már csak emiatt is választotta a lágyabb természetű orvost. Abból is világos, ahogy Polina Andrejevna szétveri Nyina csábító szándék nélkül adott csokrát, hogy bizalmatlansága és féltékenysége olyan fokú, amivel az orvosnak feltétlenül kihívás lenne együtt élni, így megértjük, hogy miért nem szeretné ehhez az asszonyhoz kötni az életét. Szirtes Ági szerepformálásából anyai aggodalma is átjön, látja saját sorsának ismétlődését a lányáéban, akit valóban félt, bár segítőkész beavatkozásával tovább ront a helyzetén.
Nyina Mészáros Blanka alakításában valóban az egyik leghangsúlyosabb szereplővé tud válni, annak ellenére, hogy még igencsak pályája elején áll. A kezdeti lelkesedést, gyermeki rajongást a hírnév és a művészet iránt ugyan a kijózanodás váltja fel, csalódik eleget, de így, hogy már nincsenek illúziói, mégis képes volt megtartani nyitottságát és küzdőképességét, beépítette az átélt szenvedést művészi pályájába. Hosszú távon nem zárhatjuk ki, hogy hasonlóképpen alakul majd a sorsa, mint Arkagyináé. A darab végére ugyan még mindig inkább bakfis, nem lesz soha olyan nőies, mint akivel Trigorinért vetélkedett, de látjuk rajta, hogy érési folyamatának elején tart, színésznőként még akár át is alakulhat. Neki drukkolunk a függöny legördülése után, hogy menjen jól a sora Jelecben.
Ahogy Nyinát kárpótolja a művészet, pontosabban az alkotási folyamat a hiányokért, a szenvedéséért - a nélkülözéséért és a beteljesületlen szerelemért egyaránt -, minket hasonlóképpen megnyugtathat a színészi játék és ezáltal leszünk képesek arra is, hogy nyugodtan belenézzünk az előadás által felmutatott tükörbe, mintha ez nem is ránk, hanem egy 111 évvel ezelőtt meghalt író világára vonatkozna.
