Elmondható, hogy beleadott a MET apait, anyait a Gyöngyhalászok c. Bizet opera színrevitelébe Penny Woolcock rendezésében, száz évvel a darab legutolsó premierje után. Valószínűleg a mezei operakedvelők többsége – ahogy én is – kívülről fújja Nadír románcát, amely nem egy tenor árialemezén megtalálható volt és valószínűleg lesz is, a youtube-on is fent van sok énekessel, ugyanakkor az egész művet kevesen láthatták. Ahogy a közvetítés szünetében a meglehetősen lelkes karmester, Gianandrea Noseda elmondta, neki és a zenészeknek is újdonság volt, most fedezték fel a művet.
Ez a lelkesedés minden riportot átjárt, nagyon amerikai stílusúak ezek a beszélgetések mindig, szokni kell nekünk, de még így sem volt rossz élmény néhány háttérinformációhoz hozzájutni, például ahhoz, hogy a két főszereplő férfi már 15 évvel korábban is lépett fel együtt a MET-ben, jó viszonyban vannak, és így kapcsolatuk a darabbéli régi barátsággal bizonyos fokig összecsengett. (Nőügyekről nem volt szó…)
Én a mai délután folyamán öt órán keresztül folyamatosan általános iskolások központi felvételi dolgozatait javítottam, így nem voltam sem rápihenve, sem felkészülve az előadásra, sőt még operanéző hangulatba sem kerültem. Ugyan ez is élő közvetítés, és hiába vannak nagyon jó közelik, hiába figyelhetjük meg közelről a főszereplő arcán a sminket vagy a másik karján a tetoválás mintázatát, mégsem ugyanaz az érzés, mint élő színházat nézni. Semmifajta ahhoz hasonló jóleső izgatottságot nem éreztem, mint amikor valamely megfigyelt énekese(i)m fellépésére indulok, például legutóbb a hétfői Operabeavatóra. Most pusztán a darab iránti kíváncsiságból mentem, amelybe azért kismértékben – a teljességhez ez is hozzátartozik – belejátszott Diana Damrau neve, akiről nem keveset olvastam Ókovács Szilveszter könyvében. (Nincs ebben semmi különös, ha az ember néha csak a darab miatt nézi meg az operaelőadást, nem a közreműködők miatt – 1985-2006 között mindig így voltam ezzel, kivéve egy-egy kivételes esetben, amikor a rendező érdekelt.)
Diana Damrau személye a Gyöngyhalászok bemutatója kapcsán azért is érdekes, mert a MET vezetése neki keresett egy főszerepet, és végül az énekesnő javaslatára vették elő éppen ezt. Jó hallani, hogy a MET vezetése ezek szerint a méltónak tartott énekesek jó közérzetével és fejlődésével foglalkozik és igyekeznek őket a lehető legjobb helyzetbe hozva megmutatni a közönségnek. (Ilyen történetek a Kádár korszakbeli Operaházról kerengenek, amikor X, Z, Y-t állítólag megkérdezte a vezetés, hogy mit szeretne énekelni, de ez lehet, hogy csak városi legenda.)
Ahogy már ez a MET-előadásokból korábban is kiderült, ez a színház óriási hangsúlyt fektet a látványra, a közönséget le akarják nyűgözni, és egyes effektek vannak olyan nagyszabásúak, hogy ez még így vetítve is megtörténik. (Nincs forráshiányuk.)
Az előadás elején a nyitány alatt a gyöngyhalászok víz alatti úszását láthatjuk, akrobaták lebegnek a magasban, valóban illúziót keltően (igazán gyönyörű a kép, a legszebb az egész előadásban, nagyjából 3-4 perc ha lehet, de ez meg fog maradni biztos a nézőkben), és ennél közelebb nem is jutunk a címhez.Később a tengeri vihar képnél ismét nagyon magával ragadó a hullámok látványa.
Dick Bird díszlete, amely hol valamiféle összetákolt viskókra emlékeztető falu-részletet idéz, illetve egy rövid ideig egy iratokkal megrakott hivatalban is vagyunk, eklektikus képet tár elénk, ahogy Kevin Pollard jelmezeiben is van valami az egzotikusból (a női ruhák leginkább az indiai viseletre emlékeztetnek, vagy hasonlóra), de a szereplők nagy része, különösen a férfiak hétköznapi ingeket, pólókat is hordanak kiegészítőként, a főszereplők látványos drága órákat is. Lehet, hogy valamely New York-i külváros világa keltette az asszociációt. Hétköznapi emberekről van szó, a mi korunkból, ennyi a biztos, akik mégis csak a szerelmükkel, a belső életükkel vannak elfoglalva, mintha egyéb tevékenységre nem is lennének rákényszerülve. (Jó lenne azt mondani, hogy a vallási fanatizmus darabbeli megjelenése idejétmúlt és a mi korunkban már teljesen abszurd. Az, de mégsem mondható el, hogy a világ egy részén nem korlátozza be az emberek cselekvési terét.)
Egy biztos, hogy a szövegen túl az egész előadásnak köze nincs a gyöngyhalászokhoz, de valószínűleg azért, mert nem is tudnánk ezzel a világgal mit kezdeni, lehet, hogy a szerzőnek se volt igazán sok ötlete ezzel a témával kapcsolatban, csak valahogy beleszeretett a motívumba.
A darabban – operához illően – nagyon sok homályos pont van, amikor a mezei néző legszívesebben beleszólna és rákérdezne, hogy minek kínlódnak évekig feleslegesen a szereplők, mi kényszerít valakit arra, hogy papnő legyen, és ha egyszer szerelmes és szerelmét viszonozzák, akkor miért nem mennek el valahova együtt, stb. Muszáj ezeken túllépni most is.
Ami érdekes, az a szerelmi háromszög: a tenor és a bariton mindketten szerelmesek a szopránba. A szoprán természetesen, ahogy ez illik is, a tenort szereti, de a bariton közéjük áll és féltékenységből majdnem a vesztüket okozza, de aztán egy csodás felismerés miatt utóbbi inkább egy látványos tűzvészt gerjeszt (VALÓDI nagy lángok csapnak fel a MET színpadán – nálunk ilyet itthon egészen biztos, hogy nem engedélyezne a tűzoltóság) és futni hagyja a szerelmeseket. Féltékeny bosszúálló szörnyetegből áldozatot hozó mártír lesz.
Ez nagyon szép is, jó, hogy a bariton nem öli meg végül szerelmét, akit elvileg szeret. Némi szépséghiba, hogy csak azért nem, mert ráébredt, hogy a lány mentette meg az életét sok-sok évvel korábban, még gyerekként. Milyen kár, hogy nemcsak a való életben, hanem még az annyi szenvedéllyel átfűtött operákban is ilyen viszonossági alapon működnek a dolgok, bár a Gyöngyhalászokat nem lehetne azzal megvádolni, hogy főszereplői nem vak ösztönből cselekednek, kicsit sem odafigyelve arra, hogy mi a praktikus számukra hosszú távon.
Az énekesek rendben vannak, annak ellenére, hogy ezt is várjuk tőlük. A MET-beli fellépés eleve minősít is valakit és a két főszereplő férfi már a kilencvenes évek közepén debütált, Diana Damrau még csak tíz éve lépett fel először. Talán a tenorról hangzik el, hogy már több mint háromszáz estén énekelt ezen a színpadon. Nagy elvárással nézik őket, de az állótapsból következtetve feltehetően a helyi több száz dollárt is megfizető közönség kellően elégedett is velük. Jól működött együtt Matthew Polenzani (Nadír, tenor) és Mariusz Kwiecien (Zurga, bariton) a már említett énekesnővel is, nem volt rossz hallgatni a duetteket sem, különösen a két férfi első felvonásbeli kettőse volt ütős, amikor örök barátságot fogadtak egymásnak, amelyről aztán a szünetben mindketten kifejtették, hogy milyen szép is ez, csak egy jó nagy hazugság, tudja mindkét szereplő. Ennek ellenére – talán a túl sok látványeffekt miatt, hiszen nem szeretem, ha ilyen külsődleges eszközökkel akarnak rám hatni - elvarázsolva nem voltam, nem kezdett sajogni a szívem, hogy miért nem láthatom rendszeresen ezeket a kétségkívül jelentős művészeket.
Sokkal egyszerűbb gondolataim támadtak, elképzeltem a bariton szerepben Molnár Leventét (aki úgyis megy a MET-be márciusban és áprilisban megint, Don Pasqualét és Bohéméletet énekel), illetve elmerengtem azon, hogy Bizet-nek mi baja lehetett a basszistákkal, hogy a Carmenben is csak egy apró szerepet írt nekik (Zuniga), és ebben is csak egy pár mondatnyi, de azért hatásos basszus-feladat van – Nurabad szerepe, amelyet emlékezetesen énekelt Nicolas Testé. Kifejezetten sajnáltam, hogy ennél több nem jutott belőle.
Az előadás után megnézve a szinhaziadattar.hu-t kiderült, hogy nálunk mindössze egy számon tartott előadás volt, 1993-ban a Budai Parkszínpadon. Az Operaház bemutatódömpingjét látva viszont semmi sem lehetetlen, nem zárnám ki, hogy előbb-utóbb még ez az opera is sorra kerül az Andrássy úton, vagy még inkább az Erkelben. Három igazi álomszerep van benne, túl nagy erőlködés nem kellene egy hasonlóan ütős szereposztás összerakásához, és a zenéjét hallgatva még a közönség sem idegenkedne tőle. Kivárjuk, hátha még ez is megvalósul előbb-utóbb. Abból, hogy idáig jutottam e gondolatmenetben, úgy tűnik, hogy csak megtetszett a darab, így az előadás a célját elérte. Hétfőn pedig jöhet egy másik tökéletesen ismeretlen mű, a Jolánta széke - Almási-Tóth András operavizsgája a Zeneakadémián. Meglátjuk, az miként hat.
