Ezúttal a hivatalos bemutató utáni első előadáson jártunk lányommal. Vilmát, ha az Opera már nem is, az Örkény Színház élénken érdekli, ahova mindössze hét éve jár. (Attól tartok, hogy ezt a színvonalat szeretné látni dalszínházunkban is - színészetben és különösen rendezésekben sajnos ez elérhetetlenül magas nívó.) Ez az előadás lekötötte, eleinte szórakoztatta, aztán megdöbbentette. Még talán a szokásosnál is jobban foglalkoztatta, és elgondolkodott valóban utána. Reakcióit látva különösebb kockázat nélkül kijelenthetem, hogy a Hét szamuráj be fogja teljesíteni a küldetését, és mindazon nézőket meg fogja érinteni, akik végigülik.
A premier utáni első előadás rendszerint azoké, akik ugyan mezei nézők, de a színház törzslátogatói és a lehető leghamarabb akarják látni. (Volt előbemutató is júniusban, emiatt ez már kellően bepróbált előadás, "nem lógnak belőle a fércek".) Mivel halottak napjára esett, s ez köztudottan a színházilag legszerencsétlenebb időpontok egyike, így még fokozottabban igaz, hogy valóban a "kemény mag" jött el. .
Az előadás - a színház repertoárján lévő nem kevés Mohácsi rendezésnél már megszokott módon - közös énekléssel indul. Ez jó alaphangulatot ad, azonnal közösségnek, csapatnak mutatja a játszókat. Zenei vezető: Kákonyi Árpád, akinek a tevékenysége markánsan rányomja a bélyegét a színház előadásaira, lényeges a jelenléte, feltétlenül ki kell emelni. Polgár Csaba most nem főszereplőként viszi vállán az előadást, ahogy azt tőle már évek óta megszoktuk, hanem rendezőként irányít. Színészként ebből az előadásból nélkülöznünk kell, bár akár több szerepben is jól funkcionálhatna. (Szükség esetén legalább lesz valaki, aki könnyen beugrik majd. )
Vilma egyik első megjegyzése az volt, hogy milyen érdekes, ebben az előadásban egyáltalán nincs is főszereplő, mindenki egyformán fontos, és nem tud egyetlen színészt sem a többiek fölé emelni, szinte mindenki egyformán tetszett neki. Ez feltétlenül lényeges, egy közösség drámája ez, nem az egyes egyén sorstragédiája az, amit nézünk. Egy közösségé, amely bővíthető (a megtámadott tanya hét szamurájt hív, akikkel így összefonódik a sorsuk), és természetesen a közösség tragédiája az egyének tragédiájává válik. Polgár Csaba rendezésében az Örkény társulati tagjai (Bíró Kriszta, Debreczeny Csaba, Ficza István, Kerekes Viktória, Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Pogány Judit, Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Znamenák István) és néhány vendég (egyetemisták, akik a színháznál gyakorlatoznak- Jéger Zsombor, Novkov Máté, Kókai Tünde és a független színházi szférából érkező Jankovics Péter, Baksa Imre és Terhes Sándor) egységes csapatként dolgoznak. Ez nem az az előadás, amikor három színész élete nagy szerepálmát kapja, a többiek meg statisztálnak hozzá. Ennek ellenére a színészi munka a megszokott módon erős, a völgylakók és a szamurájok is árnyaltan reagálnak a helyzetre, többféle viselkedési mintát is felmutatva. A változatosság a darab íróinak nyilván szándékában is állt, az összeválogatott színészek pedig kifejezetten alkalmasak e sokféleség bemutatására. Éppen úgy, ahogy a való világban, vannak megalkuvóbbak és harcosabb természetűek. (Az már egy másik kérdés, hogy a végeredményen ez nem változtat.)
Én azért így is éreztem, hogy az egyenlők között is vannak olyanok, akik alkatuknál ÉS szerepük jellege miatt jobban dominálnak. Pogány Judit öregasszonya, a most ismét szakálltalan Ficza István völgylakója ((hát igen, sajnos - a szakáll nagyon megváltoztatja egy arc karakterét, be kell látnunk, hogy hosszan nem tarthatja meg)), a most is különösen energikus Nagy Zsolt részeges szamurája, Znamenák István szinte karizmatikus bölcs szamurája mellett még náluk is erősebbnek éreztem Terhes Sándor apa-figuráját (Kókai Tünde karakteres lány mellette, nem a szokásos naiva). Ha legjobb mellékszereplő díjat kellene ebből a szereposztásból kiválasztani, akkor mégis Jankovics Péterre gondolnék elsősorban, aki különlegesen érdekes egyéniség, és emellett nagyon aprólékosan kidolgozottnak éreztem a játékát minden részletében. Eszi a rizst, ha lehet, ha nem, ő az egyik biztos humorforrása az előadásnak, és ez különösen hálás lehetőség egy színész számára. Nem lenne rossz, ha minél többször vendégeskedne az Örkényben - vagy még inkább, ha még beférne a társulatba is. (Mindenképp jót tesz nekünk, hogy vannak vendégek - színesítik az előadást.)
A szöveget A hét szamuráj című film forgatókönyvére alapítva írta Mikó Csaba és Gáspár Ildikó (dramaturg: Ari-Nagy Barbara), és egyértelműen a film hírnevére is alapítanak, amikor a nézők érdeklődésére számítanak. (Azon kívül, hogy mostanára valóban létezik egy elég jelentős nézői réteg, akik valószínűleg darabtól függetlenül mindent megnéznek az Örkényben, a társulat miatt, ahogy én is.) Aki film adaptációról hall és van némi tapasztalata, természetesen nem várhatja, hogy ugyanazt fogja kapni, amit egy film nyújthat. Éppen a harc, az akció marad el, az nemigen érvényesülhetne egyébként sem. Aki erre számít, garantáltan csalódni fog. (Én nagyon régen láttam a filmet, foltokban vannak emlékképeim, így az én esetemben nem zavarta meg az előadás élvezetét az, hogy akármit is számon kértem volna rajta a film miatt.) Izsák Lili egyszerű színpadot tervezett, kifejező és egyben jó játéklehetőséget biztosít a lejtő, amelyen néhány kellékkel (nagy rizses tál, sok egymásra halmozott zsák és egy csúszda) a történet lejátszódik. A legtöbben csak egy ruhát kapnak, így összességében elmondható, hogy nem a látványelemek tobzódása képezi az előadás fő vonzerejét. Minden energiát arra szánnak, hogy a fő téma kifejtésére koncentrálódjon a figyelem.
Az előadás első felében lassan, komótosan indul be a cselekmény. Pogány Judit narrál (ebbe a pozícióba később mások is belehelyezkednek ideiglenesen), megismerjük a közösségben élő két család hátterét és készülünk mi is a közelgő esküvőre. Színház nem lehet meg konfliktus nélkül, így szinte törvényszerű, hogy valami zavaró eseménynek történnie kell. Az egyik család két tagját minden ok és magyarázat nélkül csak úgy lelövik a domboldalon. Ez az, ami mindent megváltoztat. Lényeges különbség a filmhez képest, hogy annál tudjuk, hogy banditákról van szó, akiknek a termés megszerzése a célja. Jelen esetben ezt sejteni lehet, de egyáltalán nem derül ki semmi a gyilkosságok motivációjáról, egészen értelmetlennek tűnnek. (Más lenne a kép, ha tudnánk, hogy éhező emberek rászorultságukban ölnek. Nem így van. Ebben az előadásban minden indok nélkül lőnek le két embert.)
Nemrég láttam a Katonában Az olaszliszkait, amelynek pontosan ugyanez a gondolat az egyik alapköve: akárkivel, bármikor megtörténhet akármilyen tragédia, az életünk másodpercek alatt porrá omolhat értelmetlenül , mások agressziójának következtében. Az, hogy ebből a kiszolgáltatottság és fenyegetettség érzetből mi következik, a történet során kibontakozik. Logikus álláspont, hogy szegénységük ellenére fogadjanak fel védőket, azt a bizonyos hét szamurájt. További probléma: csak a rizs, minden élelmük az, amelyikből barikád építhető. Akár azért, mert megölik őket, akár azért, mert a védők elfogyasztják az élelmüket, akár azért, mert barikád lesz a rizsből - de mindenképp pusztulniuk kell. El is mehetnek, de mindent otthagyva, ez is az életük feladását jelentené. Igazi határhelyzetet látunk, nincs jó megoldás.
Az előadás első részében mindössze odáig jut el a cselekmény szépen lassan, amíg a szamurájok a faluban elhelyezkednek. Ekkor jön a szünet és vannak néhányan, ha nem is túl sokan, de azért annyian, hogy feltűnik, akik itt feladják az estét. A mellettem ülők túlságosan is ásítoztak, így nem csodálkoztam, hogy ők is eltűntek. És ez a hiba. Ha valaki már eljött és bizalmat szavazott az előadásnak, jobb lenne, ha végig is ülné. Nem illedelmességből, vagy azért, mert egy művelt polgárnak ciki egy művész-színház előadását ott hagyni, hanem pusztán csak azért, mert az egész első rész egy hosszúra nyúlt expozíció, előkészítése egy nagy fordulatnak, amely a második rész elején következik be.
ÉS aki szeretne meglepődni, az itt lépjen is ki, és higgye el, hogy érdemes megnéznie és szembesülnie a darab mondanivalójával, innen SPOILERnek is felfogható az írásom, viszont aki nem szereti a zsákbamacskát, az néhány támpontot kap előre.
A második rész elején a színészek hirtelen leállnak és felszólítanak minket, hogy szavazzunk és döntsük el mi, hogy maradjanak-e a szamurájok, vagy menjenek el. 144-41 lett az arány, ezen az estén maradtak a szamurájok. Van egy érzésem, ahogy végignéztem a szamurájokat megtestesítő színészeken, hogy nehezen tudok olyan közönséget elképzelni, akik majd a távozásukra fognak voksolni. Nem, nem - ez is egy tényező. Látni akarjuk Znamenák Istvánt, Nagy Zsoltot, Debreczeny Csabát és a többieket még tovább is.
Ez még nem lenne akkora fordulat, vannak színdarabok, amelyek hasonlóképpen a nézőktől teszik függővé, hogy merre menjen tovább a cselekmény. Az előadás ekkor egy ártatlannak látszó mondattal egy másik régióba vált. A szavazás kihirdetése és lebonyolítása között megtudjuk, hogy a döntésünkhöz egy betéttörténetet fognak előadni. Ekkor még mindig nyugodtan ülünk és semmit nem sejtünk - kivéve talán azok, akik alaposan olvasták el az előadáshoz készült szórólapot, amelyen szerepel: Tábori Zoltán Cigány rulett c. könyvének felhasználásával is készült a szöveg. Ez gyanút kellene, hogy ébresszen, de van egy érzésem, hogy a mezei nézők döntő többsége a címre figyelt, esetleg elolvasta a szereplők névsorát és ez alapján döntött a megtekintés mellett.
Ez a kis történet nem más, mint a tatárszentgyörgyi romagyilkosság megidézése, dokumentumszínházhoz hasonlóan. És amikor ez kezdődik, azonnal világossá válik a helyzet párhuzamossága, egy pillanat alatt bekattan, hogy nem valamiféle elvont és a mi valóságunktól idegen sztorit nézünk, hanem velünk is megtörténhet az előadás alaphelyzete. Vagy - az optimistábbak - azt gondolják, hogy na, azért velük mégsem, de másokkal, akik szintén Magyarországon élnek, velük igen. És ez is elég fenyegető. Ez a váltás érezhetően megváltoztatta a hangulatot, hirtelen igazi feszült hangulat keletkezett, másként vettek levegőt a nézők is. Az ilyen váltások emlékezetesek, annyira nem gyakori, bár közben érzi az ember, hogy ez az igazi színházi hangulat.
A sokak által ismert történet felidézése, a rasszizmus elleni kiállás lényeges, bár tudható, hogy valószínűleg az Örkény közönségébe elvétve keveredhet olyan néző, aki netán egyet tudna érteni egy négyéves roma gyerek megölésével. Az előadás megnézésével a nyomort persze nem tudjuk leküzdeni. Ami számít mégis, hogy ezekkel az előadásokkal (és ide beleértem még pl. a Számodra hely, a Köd utánam illetve a Diggerdrájver címűt is) valóban a legaktuálisabb problémákról - és nem többszörös áttétellel, hanem közvetlenül! - van szó. Hátha utána a nézők a színházból távozva még folytatják a beszélgetést és ha megoldásra nem is jutnak, de legalább nem dőlnek be annyira könnyen mindenféle politikai pártok kampányszövegeinek. Ez az, ami elérhető. Ez talán nem is olyan kevés.
