Mezei néző

Tavaly ősszel jelent meg Kolonits Klára ritkán játszott operák bravúráriáit tartalmazó CD-je. Akkor azonnal eszembe jutott, hogy mennyire szerencsés lenne, ha ennek örömére az Operaházban („lám, milyen énekesünk van, nézzétek minél többen!”) egy jó kis koncertet is beterveztek volna a műsorba. Tudomásul kell venni, hogy az Opera nagyüzem, nem lehet gyorsan reagálni az új helyzetekre, de most, egy év csúszással mégis elérkezett a nagy pillanat és a Ház saját zenekarával, Dinyés Dániel vezényletével (aki a CD létrehozásában is jelentős szerepet vállalt, valószínűleg nemcsak karmesterként, hanem válogatóként is), most meghallgathattuk élőben, sőt meg is nézhettük, hogyan interpretálja a már felvett áriákat Kolonits Klára. Jó este volt, megérte összeszervezni.

Sose hittem volna az Örkény Színház tavaszi bemutatójáról kilépve (Az ügynök halála), hogy a következő alkalomig, azaz máig sem leszek képes azt a bejegyzést befejezni, amelyhez talán mind közül a legtöbbször fogtam hozzá és írtam bele. Néhányszor – bár ötnél még mindig nem többször – előfordult három év alatt az, hogy színházi előadásról megtekintés után mégsem számoltam be, de ez volt az egyetlen eset, amikor azért nem, mert túlságosan méltatlannak találtam azt, amit sikerült összeírni az előadás színvonalához képest.

Most ez még egyszer nem fordulhat elő, már csak azért sem, mert ez a mai annak ellenére is különösen tetszett, hogy nagy reményeket  fűztem Bagossy László rendezéséhez, és ilyen esetben sokkal nagyobb esélye van a csalódásnak. (Legjobb lenne minden előadásnak tiszta lapot adni és előzetes elvárásoktól mentesen beülni. De nagyon nehéz nem remélni semmit, ha az embernek sok előtapasztalata van a szereplőkkel kapcsolatban. Valami oka csak van, amikor kiválasztunk egy előadást és ez hat is ránk.)

Örömmel merültem el ebben az előadásban, kicsit sem untam, és ha tehetném, rendszeresen is visszaülnék rá, éppen úgy, ahogy az opera-sorozatokra szoktam. Nemcsak azért, mert szeretem magát a darabot és jól éreztem magam Stuber Andrea fordítását hallgatva is, hanem amiatt, mert azt hiszem, hogy már a főpróbára megvalósult többé-kevésbé az, ami a Csehov előadások esetén alapvetően szükséges: szinte minden szereplővel "együtt lehetett menni", egyformán fontossá vált számunkra a sorsuk, mélységében érzékeltették helyzetük tragikusságát és azt is, hogy ez mennyire banális. Kisemberek nagy boldogtalanságát néztük három órán át.

Ami azt illeti, első blikkre nem tűnik tipikus katonás választásnak ez a darab. Az utóbbi időben megszokhattuk, hogy erre a színházra a biztonsági játék kevéssé jellemző és leginkább a mának szóló, kifejezetten akuális és/vagy nem a legkönnyebben befogadható kortárs darabokat szedik elő. Moliere-t könnyű megérteni, jó szerepek vannak benne, így indoklásra nem is szorul egy újabb bemutató, bár a színházi adattár mindössze 26 korábbit tart nyilván és ezek is többnyire vidéken voltak. Mégsem ez a Moliere-darab az, amelyik gyakorta felcsigázza a rendezők érdeklődését. (Én mindössze egyet láttam korábban, Kiss Csaba rendezését 1995-ből, amikor a Győri Padlásszínházban dolgozott még és azt igen szerettem is.)

Kovács D. Dániel rendezését márciusban mutatták be a Kamrában, és ez a tegnapi már a 24.előadás volt, amely már régen kiérlelődött és kritikusok helyett mezei nézők töltötték meg az egész nézőteret, pótszékestül mindenestül. (Jelen volt két gyanús ismerősöm is, akikből kinéztem, hogy már nem először nézik.) Három oldalnyi benyomás következik.

Nem volt túl szokványos napom ma, ami azt illeti. Egy futóversenyen drukkoltam az Operaház csapatainak, majd úgy éreztem, hogy éppen ez a vasárnap kedvez a sok éves lemaradás pótlására: Hábetler András gyerekeknek szervezett operaházi körútján jártam, több mint két órán át mászkáltunk fel s alá a Ház nyilvános és közönségtől elzárt területein, amelyeket más helyzetekben – vezetés nélkül – én ugyan már láttam (lsd. Éjszakai vetélkedők), viszont a gyerekek számára mindez újdonság volt. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki be akarja szoktatni az Operába az óvodás vagy alsó tagozatos gyerekét.

Úgy hírlik, hogy a a CAFe Budapest és a Müpa közös szervezésében megvalósuló Kékszakállú és Csodálatos mandarin c. előadások DVD-n is kiadásra kerülnek, sőt épp a főpróba felvételét használják majd e célra fel. Éppen ezért, illetve amiatt is, mert az előadás kicsit sem tűnt félig késznek, veszem a bátorságot, hogy néhány benyomást leírjak ezzel kapcsolatban, ha már a tegnap esti "rendes" előadásra nem kaptam jegyet.
A benyomásaim vegyesek voltak, örülök, hogy ott lehettem, de most annyira mégsem inspirált a létrejött produkció, hogy kedvem lett volna duplázni.

Miskolci hétvégém harmadik "kultúrprogramjáról" írok, a Bakkhánsnők és a Csipike után egy hangversenyre mentem.

Sokszor hallottam élő koncerten a Verdi Requiemet, amely középiskolai énektanárom, Juhász Tibor hatására feltétlenül benne lenne abba az öt legfontosabb zeneműben, amely az utóbbi harminc évemet végigkíséri. Éppen ezért óriási csábítás volt ez a koncert, amely ráadásul lehetővé tette, hogy miatta a szülővárosomba is visszatérhessek egy napra és két éjszakára. Vonzó volt a gondolat, nemcsak azért, mert teljesen rossz volt az időzítés, abszurd a gondolat, hogy egy egész hétvégére kivonjam magam a forgalomból, másrészt azért, mert előre tudom, hogy Halottak napja környékén egyetlen Requiem koncertet sem nézek majd meg, ez lesz az idei élményem. (Aki nem tudná: október-november fordulóján sok koncerten hallgatható a mű, az Operaházban és az Erkelben is, ez számít a "Requiem-főszezonnak", érdemes bevállalni egyet-kettőt.)

A hétvégén Miskolcon jártam, megnéztem péntek este a Bakkhánsnőket és a szombatot ezzel a mesejátékkal kezdtem. Rövid beszámoló következik.

Attól tartok, hogy 55 órába nagyon nehéz lenne több primér és szekunder élményt összesűríteni, mint amennyit nekem most sikerült. Benne volt az élet teljessége a legutóbbi hétvégémben, szerencsés és peches fordulatok váltogatták egymást.

Ha mérleget vonok, akkor a két színházi előadásnál és egy koncertnél valószínűleg mélyebb hatást tett rám gyermekkori barátnőm megtalálása, akivel talán 15 év után végre hosszan beszélgettünk többször is, sőt nem ártott az a két bükki túra sem, amely keretezte a hétvégét. Nagyszerű idő volt és gyönyörű az erdő, ahol összesen negyven kilométert, erőltetett menetben tettem meg viszonylag gyorsan (a buszmenetrend által motiválva) pénteken délután, vasárnap pedig a Pestre történő visszajutás érdekében végül ugyancsak "mentem mint az atom", fűszerezve némi eltévedéssel, stoppolással, végül boldog megérkezéssel. A beszerzett nem kevés vízhólyag még fáj, de sokkal tovább fog tartani az élmények utóhatása, amelyekről szintén lenne még mondanivalóm, de mivel ez mégis egy színházi blog, így beérem két közhasznú megállapítással: Lillafüreden május elseje óta van libegő, amelyet szombat délután próbáltam ki. Aki meg akarja takarítani a mászást Fehérkőlápára, annak ez adja magát. A másik: szombat éjjel elvetődtem a Miskolci Állatmenhelyre is, amelyet e barátnőm alapított és azóta is irányít és ahol most is talán háromszáz kutya kap menedéket. Aki környékbeli és módja van rá, támogassa természetbeni adománnyal vagy pénzzel az alapítványt, vagy ha teheti innen fogadjon örökbe kutyát.

Ezek után legyen szó sorban a két színházi előadásról és végül a tegnapi, a zene világnapja alkalmából szervezett koncertről. Először jöjjön a Bakkhánsnők.

Ha valaki az internetre ránéz, az sem világos, hogy egybe vagy külön kell írni a címet. Amíg az Operaház honlapja különír, a mű wikipédia oldala egybe. Ez a látottak-hallottak szempontjából mindegy, sokkal inkább probléma lehet, hogyha valaki nem tudja, hogy pontosan mire jön, akkor operára is számíthat, miközben Kodály daljáték minosítése igazából népdalfüzért takar, amely talán mégis a legjobban koncertszerűen hathatna.
Mondom ezt az operaházi friss premier után.