Erre az alkalomra méltán volt és lesz tele majd még éveken át a Keres Emil Próbaterem (és egyéb más befogadó helyszínek is, ahová eljut még), nagyon szép estéjük lesz azoknak, akik a kortárs költészet (vagy akár az előadók) iránt érdeklődnek és bevállalják. Másfél óra szünet nélkül.
Ennél hosszabb ajánlóra most sincs szükség, ahogy Pál András és Rozs Tamás első közös (Petri-) estje kapcsán sem volt, így ez pusztán egy rövid méltatás, néhány benyomásom rögzítésével.
Ezen az estén a Radnóti három helyszínen is jelen volt. Míg Schneider Zoltán Daniel Blake-ké változott a nagyszínpadon, a társulat négy tagja a Gólem Színházzal játszott koprodukcióban (Mintha élne – ezt a novemberi bemutatót sem szeretném már hosszan halogatni), Pál András és Rozs Tamás pedig immár negyedszer adta „Most, mikor a vers újra divatba jött” című végig zenés estjüket, amelyet kortárs költők versei ihlettek.
Erős gesztussal indítanak: leveszik a cipőt, zoknit és mezítláb ülnek le a hangszerek mellé. Ugyan Petőfitől nem mondanak semmit, de talán mindenkinek eszébe jut A költészet c. 1847-es verse, amely „szentegyház, ahová belépni /Bocskorban sőt mezítláb is szabad.”
A legtöbb vers ténylegesen most is élő és aktívan alkotó szerzőtől származik – két kivétel erősítette a szerkesztők saját maguk elé állított szabályát. (Nem hiszem, hogy bárki fennakadt volna, ha csak úgy belekerül egy-egy klasszikus is – ez a két ember már rég az ujja köré csavart minket, azt hallgatjuk, amit csak akarnak.)
Magamból indulok ki, így azt sejtem, hogy az előadás legtöbb nézője számára a szerzők szinte mindegyike ismert név, olvastunk tőlük ezt-azt, mégis az idézett versek közül kevéssel találkoztunk korábban. Ez már azért is szerencsés, mert ha az est címe meredek (sőt poénos) kijelentésnek tűnik, de ez a műsor adhat olyan impulzust, amely hatására a végén még kinyitunk egy Krusovszky Dénes, Varró Dániel, Háy János, Szálinger Balázs, Erdős Virág, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kukorelly Endre, Nádasdy Ádám vagy Parti Nagy Lajos kötetet, sőt utána nézünk olyan szerzőknek is, akikről most hallunk először és még lehet, hogy önálló nyomtatott kötetet ki se tudtak adni. Több, mint húsz vers hangzik el, de mivel a listát nem teszik közzé a színlapon, nem szpoilerezem le az előadást előre a felsorolással, már csak azért sem, mert a műsor akármikor változhat – ez az, ami biztos.
A januári bemutató óta nem telt el két hónap, az előadók nyomatékosan kiemelték többször is, hogy még nincs egészen kész az előadás – ha ezt nem teszik, mi biztosan nem vesszük észre. Épp a spontaneitás (illetve ennek érzete) nagyon fontos eleme Valcz Péter rendezésének. Szó nincs ünnepélyes szavalásról, ül a két előadó egymás mellett – Rozs Tamás előtt kottaállvány a szövegekkel (és persze a cselló), Pál András pedig körülbástyázta magát különféle ütős hangszerekkel, eközben folyamatosan egymást figyelve olvassák, mondják a verseket, néha a másik mondatait is befejezve, mindketten zenélve. Az előadásban a versek zeneisége, ritmusa is kiemelődik, nemcsak a mondanivalója, ezzel fel is erősítik a szövegek hatását.
A Petri-esthez képest Rozs Tamás egyet lépett előre: nemcsak a zenei kíséret biztosítójaként (és zeneszerzőként) van jelen, vannak versek, amelyeket ő választ és mond. A két előadó egyenrangú partner ezen az estén, erősítik egymás hatását.
A versválasztástól egészen függetlenül, nagyon jó élmény azt nézni, ahogy két ember ennyire figyel egymásra, azonos hullámhosszon működik – ez az összhang egyben nemcsak a siker, de a mély hatás titka is. Az, hogy mennyit próbálták az előadást, hány verset tudnak kívülről, mennyi az improvizáció az összekötő szövegben nekünk, mezei nézőknek igazából mindegy. Hat így is az összeállítás, és hatna teljesen/részben más versekkel is.
„Valami nekem is adatik itt” – ezzel a Várady Szabolcs sorral jöttem ki. Ez vagy egy másik részlet, vagy akár az est hangulata, a szinte folyamatos zenei aláfestés biztosan megfog bárkit, ennek lehet örülni.
Ps. A próbán készült fotókat Csoszó Gabriella készítette a színház számára.
