A Kamaszharc megtekintése előtti hetemet a mindenGYEREK fesztiválon töltöttem, sorban néztem a gyerekek problémáiról szóló előadásokat. Ebbe a tematikába tökéletesen beillett Balatoni József műve, amelyet Mikó Csaba dolgozott át színpadra. Jól rá tudtam hangolódni erre az egyébként a középiskolás korosztályt – különösen a fiúkat - megcélzó előadásra, és csak azt sajnáltam, hogy nem vittem el a 16 éves fiamat is magammal.
Az előadás hetven perces, kiemelten ajánlom egész osztályoknak is, és persze olyan szülőknek, akiknek nem az erőssége a szexuális felvilágosítás, szeretnének ehhez némi kapaszkodót találni.
A színlap ajánlója tökéletesen bemutatja a darab által felvetett témákat, milyen nehézségei vannak egy éppen felnövekvő fiúnak, milyen feszültségekkel él együtt – egyszerre nyomasztja a pálya- és a párválasztás kérdésköre is. A főszereplő Hori már a harmincas éveit taposó férfit, aki éppen krízisben van, és ekkor bukkan rá fiatalkori naplójára, amely alapján a 15 évvel korábbi élményei megelevenednek. A két állapot gyanúsan hasonlít, a szembesülés a múlttal nem biztos, hogy megnyugtató eredményt hoz számára… (Ezt látva a már felnőtt nézők is visszanézhetnek a saját diákkorukra és feltehetik maguknak azt a kérdést, hogy egykori énjük büszke lehetne-e arra, ahova mostanára eljutottak. Persze ez a művelet akár el is hagyható.)
Az előadás a színház kamaratermében látható, amelyben a picike színpadot két oldalról vesszük körül. A dobogón csak egy zongora és két szék, nagyon kevés kellék. Jó ez a minimalizmus, csak a színészek számítanak, akik öltözés nélkül váltanak karaktert is. Néha – amikor kamaszt játszanak - gyakorolnak a zongorán, amely számomra az életre való felkészülést jelképezte. Mindannyian próbálnak/unk érvényesülni, kérdés: sikerül-e vagy megmaradunk a próbálgatás szintjén.
Bereczki Csilla rendező már a szereposztással jó helyzetbe hozta magát és minket is: mindhárom színésznek elhihető a kamasz is, alkatilag még jó ideig alkalmasak is maradnak szerepeikre, amely nemcsak külső megjelenésüknek köszönhető, hanem két ennél is fontosabb tényezőnek: sugárzik belőlük a játékkedv és képesek kevés kapaszkodóval is a gyors szerepváltásra.
Grisnik Petra a főszereplő anyján és minden szerelmén kívül még további női szerepeket is játszik, kimagaslik közülük (mint az összes szereposztásból, amelyben valaha láttam), és nyurgasága önmagában is finom humort visz az előadásba, jelzi a hősünk által megcsodált lányok elérhetetlenségét is, indokolja önbizalomhiányos állapotát. Tényleg nem ér fel hozzájuk. A női karakterek általa nem válnak ellenszenvessé, azok a lányok sem, akik előbb-utóbb visszautasítják Horit, mégsem az ő szempontjukból látjuk a történetet. (Nem ők írják az előttünk megelevenedő naplót – ez lehet a fő ok, ez kétségtelenül elsősorban a fiatal fiúk hétköznapi gyötrelmeiről szóló előadás.)
Nemcsak Grisnik Petra vált bravúrosan szerepet lépten nyomon, de Márfi Márk is, aki nemcsak tanár, apa, de elsősorban az irigyelt legjobb barát, a példakép, aki nagyon tehetségesen tud magáról hosszan egy, a külvilág számára vonzó látszatot fenntartani. Márfi Márk most is energiabombaként imponál nekünk, amikor először láttam még egyetemi hallgató korában, akkor is ilyen volt – színészi jelenléte továbbra is figyelemreméltó, így biztosan meg is jegyezzük. (Mellékszálon: aki még nem látta a Telik c. saját előadását, ne nagyon habozzon tovább, feltétlenül nézze meg!)
Míg az említett két színész folyamatosan ugrál szerepből szerepbe, addig Ivanics Tamás a főszerepet viszi végig – a felnőtt és kamasz Horit is határozottan el tudja különíteni, végig hitelesnek éreztem a játékát. Fenn tudta tartani az érdeklődésemet még így is, hogy az előadás problematikája közvetlenül engem már nem érint (bár a fiam miatt annál inkább). Őt látva azt hiszem, hogy mind bevonódunk, visszaemlékszünk középiskolai éveink vívódásaira, miközben menet közben sokat is tudunk nevetni. Fontos előadás, de egyben mégis szórakoztató – az alkotói csapat sikeresen eltalálta az egyensúlyt, az egyes pár perc alatt megformált figurák sem váltak karikatúrává.
A Pinceszínház és a Terminal Workhouse közös előadását én hiánypótlónak érzem, így remélem, hogy hosszan műsoron tartható, remélhetőleg – osztályok részvétele esetén – levezető beszélgetéssel.
Ps. A fotókat Szabó Réka készítette.
