Hatvan perc szünet nélkül – ennyi a menetideje Az utolsó tekercsnek Lábán Katalin rendezésében. Aki ismeri a szöveget, az ezen is meg fog lepődni: az egész mindössze tíz oldal.
Az előadás a számvetésről szól – akár három szinten is: a történet szereplője, Krapp minden születésnapján magnóra mondja az elmúlt éve tanulságait, és egyben bele is hallgat korábbi felvételeibe. Ezt a szertartást nézzük.
A szereplő ezúttal 30 évvel korábbi önmagával szembesül, és nem egyszerű ez a találkozás.
A környezet kellően sivár, a fekete térben mindössze egy íróasztalt látunk, amelyen ott van egy tekercses magnó, amelyet lehet, hogy a nézők nagyobb része már sosem láthatott, és elvileg erről hallgatja vissza múltbeli énje üzenetét a szereplő.
Ha valaki sosem olvasta ezt a szöveget, akkor is elképzelheti, hogy rejt némi veszélyeket egy ilyen helyzet – az ifjúság eltűnésével, tervek meg nem valósulásával mindenképp szembesülnünk kellene.
Jelen esetben eggyel rosszabb: látunk egy nagyon erős színészi alakítást Széles Lászlótól, akire ha rákeresünk a port.hu-n, akkor azt látjuk, hogy az elmúlt 12 évben ez mindössze a második bemutatója (a másikat, a Kean, a színész-t is láttam, annak is már hat éve!), míg az azt megelőző 12 évben (2000-2012) 44 premierben játszott többnyire főszerepeket, azaz egészen nyilvánvalóan túl lett hajtva.
Ez a kontraszt rendkívül erős, így a számvetés, az időben való visszanézés felvállalása annál is nagyobb feszültséget gerjeszt, mintha ezt az anyagot egy olyan kollégája mondaná el nekünk, akinek a pályája a kezdetektől töretlenül sikeres.
Ezt látva a pálya széléről az juthat eszünkbe, hogy nincs középút. Aki befut, azt elhasználják, ha nem vigyáz magára nagyon tudatosan.
Az előadás módot ad persze nemcsak arra, hogy a történet előadójának vagy szereplőjének sorsán gondolkodjunk – utóbbi ráadásul már 30 évvel korábban sem látott esélyt a boldogságra. Gondolhatunk a saját megtett utunkra is, amennyiben nem vagyunk még túl fiatalok. Fogom a Beckett kötetet, amelyet születésem évében adtak ki, de én gimnazistaként vettem meg egy antikváriumban, így 16 évesen gondoltam végig ezt a helyzetet, amelyet most láttam először színpadon. Eszembe jutott a harminc évvel korábbi első élményem az RS9-ben (a kedvenc Sirály-om), amikor még hatalmas reményeket fűztem a tanári pályához, és nem kevés lelkiismeretfurdalással mentem el arra a bizonyos csütörtök esti főpróbára. Nem gondoltam volna, hogy folytathatatlanná válik majd mindez már 27 évvel később… 1994-ben nem nézett ki ennyire hatalmasnak a szakadék a színházak között sem, sőt, biztatóan tűntek fel a kis független csapatok egymás után, egészen fiatal volt még az RS9 is. Jelenleg mindenki a túlélésért küzd, még a kőszínházak helyzete sem biztosított, még az előadást két nappal követő operaházi sztrájk is a finanszírozás bizonytalanságait jelzi. A szakadék pedig minden korábbinál szélesebb és mélyebb.
Az, hogy mi lesz további 30 év múlva, még nem látható – reménykedjünk, ahogy abban is, hogy Széles László tehetségét ismét ki fogják használni, láthatjuk még újabb szerepekben is – az RS9-ben és máshol.
Fotó:_ Horváth Katalin Fanni
