Nem volt a legnagyobb ötlet két Don Giovanni között épp A végzet hatalmá-t választani, bármekkora csábítást jelentett is a Carmen-vetítésen Lise Davidsen áriájának bejátszása. (Tényleg elég pár perc ahhoz, hogy egy nagyon jó énekes kíváncsivá tegyen minket magára.)
Az élő közvetítés ismétlését március 12-én este hatkor még meg lehet nézni, sőt jegyek is vannak rá – ennek köszönhetően igyekeztem a bejegyzés posztolásával, hátha van, aki épp ennek a keveset játszott operának mai korba helyezett változatára lenne kíváncsi.
A gyilkosságnak látszó baleset pillanata - Lise Davidsen, Brian Jagde és Solomon Howard
A közvetítés elején elhangzott, hogy Marius Trelinski modernizáló rendezése előtt jó húsz évig nem játszották ezt az operát a MET-ben, mert „csak tökéletes szereposztással érdemes” és „ezzel a szövegkönyvvel nehéz dolguk van a rendezőknek, nehezen lehet a mához kapcsolni”.
Mindkét megállapítással messzemenőkig egyet tudtam érteni, és míg a tökéletesnek mondható szereposztást sikerült összeszedni, a mához kapcsolás csak részben oldotta meg a mű eredendő dramaturgiai hiányosságait. Sajnálhatjuk, hogy maga Verdi nem nyúlt hozzá az operához, és nem dolgozta át – lehet, hogy ő is érezte, hogy erősen túlbonyolította és egyszerűbb volt egy másikba kezdenie. A történet szélsőséges fordulatokban bővelkedik, a „jók” megbűnhődnek azért, amit el sem követtek. Lehet, hogy az ilyen librettók sikere éppen ebben rejlik? A néző a szörnyűségeket látva örülhet, hogy ehhez viszonyítva neki mégis kellemesebb és könnyebb élet adatott. (Aki egy MET-vetítésre beül, az biztosan nincs éppen menekülésben senki elől, aki évek óta meg akarja ölni – ezt talán nyugodtan kijelenthetjük.)
Aki azt hinné, hogy A végzet hatalma a korai operái közé tartozik, téved, ekkor már több „tökéletes” Verdi mű is elkészült, a szerző túl volt már a Traviátá-n is, ezt pedig Az álarcosbál és a Don Carlos között alkotta. Pont ez a két opera eszünkbe is jut előadás közben, a jósnő két megjelenése és a „baráti kettős” után csak beugranak. Ugyan ez is a szokásos „ a szoprán és a tenor kölcsönös szerelmét a bariton gátolja”-típusú librettó, de némi módosítással: először a basszus akadályozza a szerelem kibontakozását, aki hamar áldozat is lesz. Mindenki pórul jár a történetben, ráadásul háborús viszonyok között…
A folyton zsörtölődő Melitone barát - Patrick Carfizzi (nagyszerűen kidolgozott karakter-alakítás szintén)
A mai kor kívánalmaihoz képest túl sok az idő és helyszínváltás, nagyon sok ponton érezzük, hogy ez azért csak nem így működne. De 2024-ben vagyunk, ez már nem Haydn ideje, aki az általa bemutatott operákba gátlástalanul belenyúlt, kivett részeket és beleírt áriákat… Manapság megkövezik azt a rendezőt, aki húzásokhoz folyamodik – ehelyett marad a kivetítés, a helyszínek áthelyezése és a látványelemek modernizálása. A díszlet egyes elemeiről (ld. drótkerítés) a nemrég látott Carmen jutott eszembe. Az operanézők egy része biztos azért néha szeretne már egy-egy hagyományosan szép díszletet is látni.
A háború felidézése, a hatalmi versengés, a nem szűnő gyűlölet, amely mindent tönkretesz nekünk szól, egyet lehet érteni a rendezővel, akinek elmondása szerint az ukrajnai háború járt a fejében. Sokatmondó lehet az is, hogy az afroamerikai basszus apa (Soloman Howard, meggyőző hanggal) nem hagyja, hogy a norvég szoprán lánya (Lise Davidsen) boldog legyen az amerikai vőlegényével, akinek spanyolos külseje van, így illik is rá az Alvaro név (Brian Jagde), és amikor az apa már halott, a bosszúálló szerepkört átveszi tőle az orosz bariton. Igor Golovatenko nevét is érdemes megjegyezni, bár ebben a szerepben nem sikerülhetett megszeretnünk, bármilyen szép hanggal is rendelkezik.
Az éveken át tartó bosszúhadjárat követésébe – a látványos kiállítás és a produkció magas zenei minősége ellenére is - személy szerint kifáradtam, be kell ismernem, így tényleg teljes szívemből együtt tudtam érezni Lise Davidsennel, aki sajnos eltűnt a szemünk elől az opera harmadik felvonásában, és így legalább két óra szünet után énekelhette el a közismert „Pace” c. áriát. Igen, jó lenne kevesebb gyűlölet és több nyugalom a közéletben is…
Az előadás három boldog percének egyike... még az első negyedórából
Az előadás nyomasztó üzenete ellenére is kedvet csinált a szereplő énekesekhez. Aki már eljut a MET-be, azért nem véletlenül jut el oda, ebben még töretlenül hihetünk. (Aki ránéz a MET oldalára, látni fogja, hogy egy év múlva A sevillai borbély-ban Kálmán Péter is nézhető lesz Bartolo szerepében, meg tudjuk majd nézni mi is!)
Néhány mellékes dolog még:
Az előadás egy minimális technikai problémát leszámítva zavartalanul lement, bár a 18h-s kezdés sokaknak kihívást jelenthetett még szombaton is, annyian késtek (a Müpa előadótermében, ahol néztem). Ha valaki majd egy másik alkalommal ide készül, és tudja, hogy a mászkálás kizökkentené, a terem jobb oldalára vegye a jegyét.
Ugyan még ennél is elkerülhetetlenebb, hogy a MET-vetítések szükségszerű velejárója az, hogy mindig vannak olyanok, akik alig várják ki, hogy az énekes befejezze az áriáját, szinte belevágva bravóznak vagy tapsolnak. Ez az operaházi előadásoknál is hasonlóan van, épp a pénteki Don Giovanni-n észleltem, hogy van valaki, aki tapsolni jöhetett, mert még olyan helyeken is beletapsolt az előadásba, amelyik „zavartalanul” szokott lemenni… (Néha az az érzésem, hogy aki ennyire azonnal tapsolni akar, az igazából sosem kerül a látottak hatása alá, csak ki akarja fejezni a tetszését még mások előtt, ebben a nézői magatartásban is van valamiféle exhibicionizmus.)
Na jó, ne maradjon ki az elvakult bosszúálló sem: Igor Golovatenko
A darab kapcsán utána is néztem a Digitárban, az Opera nyilvános adattárában, hogy ott mikor volt látható utoljára a mű. 2008 óta nem, de ma nem is éreztem vágyat arra, hogy megsürgessem azt, hogy repertoárra vegyék ismét. Ez az alkalom elég volt arra, hogy ráébredjek, hogy ennek az operának is mennyi részlete ismerős (bár élőben csak a 2007-es Müpa-produkciót láttam), és most legalább tudom, hogy az a duett, amelyiket a telefonomon tárolok, sőt néha meg is hallgatok, mégis miről szól pontosan…
Most pedig már készülök vissza a Don Giovanni negyedik előadására – mégis az az igazi, ha egy térben is vagyunk az énekesekkel, akiket éppen nézünk…
Ps. A fotókat Karen Almond készítette, a MET Facebook-oldaláról származnak.
