Bár december 26-ra tűzte ki a Pesti Színház, de nem kimondottan karácsonyi darab a Krum. Felhőtlen szórakozásnak biztosan nem nevezném Valló Péter rendezését, de érdemes megnézni – nem fog más előadásokkal összemosódni. Közben elrepült több mint egy hét, de még mindig nem zártam le magamban az előadást, szívesen el is olvastam volna a szövegkönyvet – nem egy olyan mondat hangzott el, amelynél érdemes lett volna kicsit lehorgonyozni, de az előadás persze nem állt meg.
A szereposztásnak a darab ismerete nélkül is bizalmat szavaztam, ráadásul az október eleji bemutató után közvetlenül feltűnően sok ismerősöm ajánlotta, bár mindenki hozzáfűzte: nyomasztó lesz. Erre számítva mentem a színházba…
Aki szintén megnézné, most nyolc időpont közül választhat január és február folyamán. Az első három még bérletes előadás (megmaradt néhány hely azért), de aki a színpadhoz közelebb ülne, annak várnia kell februárig.
Nehéz elhinni, hogy ennek az 1975-ben írt darabnak ez volt a magyarországi bemutatója, de mégis. Lehet, hogy a dramaturg-fordító Kovács Krisztina változtatásainak eredménye, de azt érezhettük, hogy köztünk élnek ezek a szereplők. Ugyanaz a bizonytalanság áradt ezeknek a fiataloknak a beszélgetéseiből, mint a Katona nemrég bemutatott Extázis-ában elhangzó párbeszédekből – a két közeli élmény bennem összetalálkozott.
Hanoch Levin darabjában van nagyon sok provokatív és kegyetlen mondat, amelyek valószínűleg még inkább ilyennek érződhettek ötven éve, de ez még így is a szelídebb művei közé tartozik – nem politizál direkt módon, nem is lett betiltva, ahogy néhány másik darabja.
Egymás melletti lakások
Horváth Jenny rendkívül praktikus és puritán díszletében egymás mellett élő embereket figyelhetünk meg egyidejűleg, akiket valamiféle vékony szálak mégis összekötnek – a szerencsésebb nézőknek van erre saját tapasztalata, és tudják, hogy mennyire fontossá válhatnak éppen a szomszédaink. Ez a kapcsolódás némiképp ellensúlyozza is a kilátástalanságot, amit a szereplők átélnek. Nincs itt semmi puhaság, ami megvédene, vigasztalna. Ebben a lecsupaszított térben Benedek Mari jelmezei dominálnak, támogatják a színészeket is.
A darab első és második fele ugyanazt a történetet meséli, de a két részt hangulatában mégis egy világ választja el. A körülöttem ülők reakcióiból is ugyanezt szűrtem le, a mellettem ülő harmincas férfi végignevette az első felvonást (azt hittem, hogy már sokadszor nézi és az előadás és/vagy valamely színész rajongója), majd végigásítozta a másodikat, és érteni is véltem az okait.
A darab első pillanataitól úgy tűnik, hogy néhány kallódó fiatal unalmában panaszkodik és tehetetlenkedik, akiknek fogalmuk sincs, hogy mihez kezdjenek az életükkel, bár látszólag semmi nem gátolja a cselekvést, viszont a második részben beköszöntenek a valós bajok, és két fontos szereplő meg is hal… (A darabot „két esküvő és két temetés”-sel szokták reklámozni, így ennyit én is elárulok a történetből.)
Erősebb hatást éppen az első rész fejt ki ránk, ehhez vagyunk közelebb és jobban is tudunk (helyenként) magunkon is nevetni, nem annyira ritka, amikor csak kis kellemetlenségekből áll össze általános kedvetlenségünk, amiatt se áll a darabtól olyan messze a tragikomédia. A második részben ténylegesen beköszöntő halál viszont kevésbé illik bele ebbe a képbe, elrontja a játékot. Több szereplőről asszociálhatunk a XIX. század életunt ifjúságára – Anyeginre, Byronra és társaira, akik nem találják a helyüket -, mármint azokra a kivételezett helyzetű emberekre, akinek nem kell minden pillanatban a megélhetésért küzdeni. (Akinek igen, az nem engedheti meg azt sem, hogy összeomoljon – lehet, hogy a depresszió is egyfajta luxus.) Szellemesek a beszólások, elképzeljük, hogy milyen lenne az élet, ha mindig mindannyian pontosan azt mondanánk, amit gondolunk, ahogy ebben a darabban, és ha tényleg „ezekből a pasikból kellene választanunk”.
A színészek talán mind hálás szerepeket kaptak, élnek ezek a figurák, de közülük csak kevesen élvezik az életet igazán - leginkább Hegyi Barbara karaktere, akit viszont sokatmondóan Felíciának is hívnak. Láthatóan valaki attól is boldog lehet, ha esküvőkre és temetésekre járhat, ahol megvendégelik – rajtunk múlik, mivel elégszünk meg. Jól kiegészítik egymást Seress Zoltánnal, aki ugyanezzel az élettel kevésbé elégedett, de igyekszik mégis jó képet vágni hozzá, és csak ritkán borul ki (az viszont nagyon szórakoztató). (A Pinokkióban, a második szereposztásban szintén egy párt alkot Hegyi Barbarával, aki szerette őket abban, az nehogy kihagyja a Krumot.)
Van még egy másik lendületesen élő pár is. Az olasz fiatalemberré átalakult Brasch Bencének nagyon meggyőző a kiejtése, a színlapon is említett olasz nyelvtanárnak a legjobb reklám. Bombanő partnere - Gál Réka Ágota e.h. - még a folyamatosan punnyadó címszereplő fantáziáját is meg tudja mozgatni.
A több szerepet váltó mellékszereplőkön kívül, akiket a színháznál gyakorló másik két egyetemi hallgató, Kukovecz Ákos és Bukovszky Orsolya játszik, a szereposztás további tagjairól mind kiderül, hogy kinek mi hiányzik (pl. megfelelő munka, társ), mi a baja magával. Majdnem mindenki önbizalomhiányos, a múltba réved, elégedetlen a külsejével és/vagy az életmódjával, de nem tud változtatni. Ugyan a cím csak Krumot állítja a középpontba, de a környezetében szinte mindenki nyavalyásnak érzi magát. A címszereplő Wunderlich József mellett nincs jobb helyzetben két másik fiatal férfi sem, akik beszélő nevet kaptak (ahogy a szereplők többsége): Bellow - azaz Ertl Zsombor –, aki csak Krum pótlékaként jöhet számításba és Silenti – Kövesi Zsombor, aki nem sokat beszél, és szinte mellékesen van jelen. Krumban a lúzert nem sikerült meglátnom, csak „átmenetileg kallódónak” érzékeltem, feltételeztem, hogy biztosan magára talál a ténylegesen átélt veszteségek után – a szorító körülmények késztetnek minket igazán cselekvésre. Krum az igazán sikeres szerző alteregója is lehet, aki darabjait (hatvannál többet), így a Krumot is, meg tudta maga rendezni és a betiltások is támogatták az ismertségét.
Nagyon jól megalapozza az előadás hangulatát Krum párbeszéde anyjával, azaz Nagy-Kálózy Eszterrel – ebből már megérezhetjük, hogy nemcsak a szobák, de a darab mondatai sem lesznek túlságosan kipárnázva.
A női vonallal eléggé együtt lehetett menni, Szilágyi Csenge velem elhitette, hogy Krumnak érdemes lenne hozzá felnőni és elfogadni. Hasonlóképpen meg tudta növelni a súlyát, mint az Amadeus-ban, annak ellenére, hogy most sem volt több jelenléte, mint egy középszereplőnek szokott. (A Macská-ban is nemrég láttam, ott persze egy nagyságrenddel nagyobb a szerepe, de ebben is hasonló fontosságúnak éreztem.)
Márkus Luca jelentős transzformáción ment keresztül, elvesztette minden szexepiljét a sminkes és a jelmeztervező közös erőfeszítéseinek köszönhetően. Érezzük magányát, mégis sokat nevettünk jelenetein, és közben megjegyezhetjük, hogy az élethez nem kevés önbizalom és előnyös ruhatár is kellene. Megszeretjük és drukkolni kezdünk neki is.
Ha valaki már látta az előadást, az tudja, hogy a 18 szereplőből kettő még mindig nem került sorra: a Hirtling István által játszott orvos, aki ugyan csak két jelenetben lép színre és nem is marad hosszan, de ő kapja azokat a gondolatokat, amelyeket a szerző talán legjobban ki akar emelni - elég kegyetlen abban bízni, hogy a kimerültség segíthet abban, hogy az életet elfogadjuk végre olyannak, amilyen és eljussunk a nyugalomhoz. ( Hanoch Levin honlapján épp ezt idézik a darab kapcsán.) Ehhez a szerephez különösen jól illett a színész alkata és elegánsan mértéktartó játéka – az idei évad általam látott legemlékezetesebb mellékszereplői közé sorolnám (eddig mindössze 74 előadás alapján).
Ami pedig Gloomert, azaz Ötvös Andrást illeti: ő a darab leglátványosabban szenvedője, és egyáltalán nem csodálkozom, hogy mindenki, aki a darab megtekintésére biztatott, kiemelte. Nagyon szórakoztatóan tipródik az élet apró dilemmáin is, és bennünk marad a kérdés: mikor érdemes edzeni, reggel vagy este? (A megtekintés másnapján még mindig az előadás hatása alatt kimentünk a fiammal a közeli sportpályára reggel is és este is…) Az egész első felvonás alatt nem jut eszünkbe, hogy valóban lehet oka a panaszra, és nem csak egyszerűen lusta. (Lehet, hogy másokat is ennyire felületesen ítélünk meg…)
Az előadás hasonlít egy hullámvasúthoz, rengeteget nevetünk, majd mindent át is kell értékelnünk. Szórakoztató, és nyomot is hagy – nem véletlenül vártam ennyit a posztolással, napról napra alakítgattam ezt a szöveget, amely a cselekményről nem is mond semmit. A darab hangulata és stílusa az, ami megfog, és persze teljesen más hatással lesz azokra, akik úgy érzik, hogy csak úgy sodródnak és napról napra vegetálnak, és azokra, akik a helyükön érzik magukat és a hivatásuknak élnek.
Az előadás szórakoztató, de szükségszerűen szembesít azzal, hogy mi magunk hol tartunk az életben, mire vágyunk, mit adtunk fel és milyen kompromisszumokat kötünk nap mint nap. Feltétlenül ajánlom, hogy vállaljátok be.
Ps.A Vígszínház számára Dömölky Dániel fotózott, képeit a színház Facebook oldaláról használtam fel.
